Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 1. szám

TERSÁNSZKY J. JENŐ: IGAZ REGÉNY
Saját életem (6)

Én arról a bizonyos, emlékekben humornak kezelt: mi akarsz lenni, ha megnősz?... ügyekről alig tudok. Még a katonamondúr dicsősége sem kapott meg.

Apám hugának a fiát, Nácit, apámék nevelték. Tanulni nem akart, hát géplakatos mesterségre adták. Aztán besorozták huszárnak és mint kursmit őrmester bezupált. Akkora szál legény volt, hogy apámat, mikor garabonciáskodott, ölben vitte ágyába, mint egy gyermeket. És állítólag a lovat úgy meg tudta szorítani térdével, hogy reszketni kezdett és megnyaklott alatta. Állítólag, mondom, mert lehetséges, hogy kissé elvetette néha a sulykot, amint hasonló teméntelen hőstettét mesélte.

Bármily büszke voltam rá, nem emlékszem, hogy igazán vágytam volna babérjaira. Egyáltalán, a sors mintha eleve kijelölte volna, hogyan szolgálom Ares istent.

A szomszédunkban egy Kovács Samu nevű nagy suhanc kis hadsereget szervezett a környéken. Puskát, bornyút csináltak maguknak és így exerciroztak, de sohasem álltam be a glédájukba. Sem máshova. Nem tudom, mennyire invitáltak, egyebüvé. A diszciplinát nem vette be soha kedvből a természetem.

Ezzel szemben azonban ámulatot keltettem otthon az igazi katonákkal való közösködésemmel. A katonák évről évre megjelentek a nyári hónapokban és kiosztották őket szállásra a polgárházakba.

Vintunyek és Havricsuk nevű két rusznyák baka jutott egyszer nekünk. Más alkalommal egy Les nevű kapniki bányászfiú, meg egy Forgó nevű suszter. Ezek egymás közt szörnyen mulatságos évődéseket vittek véghez. Én pedig persze nagyban barátkoztam velük. Anyám adott nekik a mi főztünkből és cserébe én komiszt és katonazupát kaptam tőlük. Tudok egy rémséges fölháborodásról a civillakosság közt, mikor egyik bakát kikötötték. De mást akarok elmondani.

Mikor egy igazi nagy háborúsdit játszottak ezek a katonák, az ellenségen fehér zsebkendős jellel, én hajnalban kiszöktem az ágyból és velük masíroztam és meglestem vaktöltéses hadgyakorlataikat. Késő este vetődtem haza a határból és szedernél egyebet nem ettem egész nap. Úgy tetszik, még büntetést sem kaptam, annyira leszerelte szüleimet hősiességem.

Ilyen nagy élmények voltak még számomra a tűzvészek és látványosságok, mint a vándorkomédiák, aztán a parádék és ünnepek.

Csak néhány szót szánok minderre itt. A vándorkomédiásokról regényt írtam, Repülő család címen. Persze a főhőse nyámnyilaságával nem teljesen fedi jellememet. Mert én nemcsak jámbor bohóc, de elég vakmerő és ügyes akrobata, zsonglőr és erőművész is voltam.

Testi erőre inkább meghaladtam az egyívású társaimat, mintsem alól maradtam volna náluk. Egyáltalán szikár alkatomnál fogva mindig gyengébbre becsültek a valóságnál. Ebben a dologban valami különös ellentmondás volt már gyermekjellememben is.

Hősködni nagyon szerettem a levegőbe, de a valóságos diadal nem hogy örömöt okozott volna, de egyenesen kellemetlen volt nekem. Jobban fájt magamnak, ha valakit legyőzötten, vagy csak megszégyenítetten is láttam magam előtt.

Emlékszem például egy konkrét esetre. A velem egykorú szomszéd Rozner Pista fejjel és testsúllyal jóval meghaladt. Erősebb is volt nálam kétségtelenül, de azt kiegyenlítette némileg nagy mozgékonyságom és szívósságom.

Apám is lekicsinyelt sokszor, hogy: Eredj! Hiszen Pista úgy földhöz ken, mint a palacsintát. Pista pedig, úgy kipróbálatlan is, mindig élt a testi fölényével velem szemben. Ez nem nagyon bántott. Készséggel megadtam magam felsőbbségének mindig, csaknem mindenben. Legfeljebb szelídebben tiltakoztam néha ellene.

Hanem egyszer, megengedem azt is, hogy olyan időben, mikor Pista afféle nyurgulási átmenetet élt, ami bizonyos gyöngüléssel jár, elég az hozzá, hogy a Zazar-parton hancoztunk. Birkóztunk és én közben megcsiklandtam őt s így leterítettem. Ő kifogásnak hozta a csiklandást, de aztán kitünt, hogy olyankor is megbírok vele, ha nem csiklandom.

Az egészből csak az fontos, hogy jól emlékszem, nekem a diadal helyett sokkal inkább rosszul esett, mikor láttam, mennyire leveri Pistát fölényének az elvesztése. Úgy tetszik, szívesen letepertettem volna magam vele készakarva már, hogy visszanyerje kedvét.

Így volt egyéb eseteknél is. Egyszer egy Pacher nevű vad kölyök, aki kisebb volt nálam és félkézzel földhöz csaptam, a tizedik komoly verekedő rund után is orrvérzőn, téglával esett nekem. Úgy hogy végül, mikor leszorítottam, én kérleltem szépen, hogy ne bántson többé.

Szívesebben fogadtam, ha készpénznek veszik véresszájú hencegéseimet és békén hagynak. Ezt könnyen tehette bárki, mert hamar félreálltam minden versengésből.

Eszményem és csaknem jellembeli másom egy Gombos nevű kéményseprősegéd volt. Cingár legény létére ez sokszor állt ki sikeresen a cirkuszban nehézsúlyú atlétákkal is.

Az ünnepek közül a karácsony egész halommal jelentette az angyal csöngetésére a játékot, a karácsonyfa alatt. Amit azonban érdekesnek tartok a karácsonyestékből, az az alattuk korán jelentkező, önálló érzékem a valódi és sajátos művészet iránt.

Karácsonyeste a kántálókon kívül kisgyermekkoromban a betlehemesek jártak hozzánk. Ezeknek ősi, magyaros, még pogány időkbeli hatásokat sejtető játéka nagyon gyönyörködtetett. Mint sok mindent, a mókáik durvaságára fogva, ezt a játékot is elejtették a környékünkön az ostoba, németes Zsuzsánna-játék kedvéért. Ez dühvel és elkeseredéssel töltött meg, mint egészen kicsi fiút.

Husvétkor listát csináltam az öntözésre az ismerősökről. Két bánatom volt mindig. Egyik az, hogy szüleim sohsem reszkíroztak meg nekem ólomfejű öntöző-üveget, csak tülvászonfejű butykost. A másik keservem abban volt, ha nem pénzt kaptam a meglocsolt házaknál, hanem pirostojást. Itt már örömest engedtem a hagyományokból.

Az úrnapi meg a bányaévnapi körmenetek, meg esti kivilágítások voltak még értelmes ünnepségek. Az utcára szórt sásból ostort fontunk. Nagyszerű volt a bányászbanda harsogása, a bányászok mécseses sora. Aztán a nyírfával kibélelt, kivilágított utak este és a bányavirágokból rakott transzparensek. Ezeknek a parádéknak hangulatában és színeiben egészen sajátos hatásokra emlékszem kisvárosomból.

A tüzekről kell még pár szóval megemlékeznem. Ezek rémei sokszor férkőztek be álmomba is. Szomszédunkban is volt egypár tűz és a sötét szobába verődő vörös fény, a harangkongatás, a riadalom afféle gyönyörűséggel vegyes rémület volt.

Nem hiszem, hogy egyszer is otthon tudtak volna fogni ilyenkor, mihelyt a lábamat bírtam. Sokszor jöttem haza éjjel, lucskosan, szénporosan, amint a tűzoltóknak segédkeztem a szivattyú körül.

Egy esetnél éppenséggel az árvízzel keveredik össze a tűzvész képe, ahogy egyiktől sem rettentem meg. Egy nagy zápor után a Zazar megáradva zúgott. Itt-ott a gáton is átcsapott. Egy óriási kő állt a közepén, ezen úgy ugráltak át sustorogva a hullámok, mintha egy nagy kakas illegetné magát a folyó közepén s a víz tele volt habspongyával.

Úgy tetszik, egyedül merészkedtem bele a sodratba. Kicsit rémüldöztem, mikor az áradat tovasodort, jóval lejjebb, mint a fürdőhely. De jobban ujjongott bennem vakmerőségem tudata.

Hát ehhez a kellemes riadalomhoz, éppen amint az úszástól lihegve már a part felé gázolok a sekélyben, egyszerre a tűzvész vörös fénye lobban fel a borúskék, alkonyuló égen. És kongatni kezdenek a harangok.

Erre hajrá! Újra neki lihegve a másik vésznek.

Apám jóbarátjának, a szabómesterünknek a háza égett s az udvarán álló terebélyes diófán is átcsaptak a lángok a szomszéd házra. Hiába mosakodnám. Bármennyire is fájlaltam ilyenkor a károsultak helyzetét és igyekeztem megtenni a magamét a mentésben, azért titkon, mint a szikrák az égő házból, ki-kiröppent belőlem valami sátáni gyönyörűség hangtalan sikolya, magán az élményen, a látványon. Megbotránkozhat rajta, aki nem ismerte soha ezt az érzést.

*

Mikor a bányajárással szakított részben apám, akkor némileg a földmívelésre vetette magát, csöpp szöllőnkben. A jóakarat nagyobbszerű gazdálkodásra sem hiányzott belőle. Úgy tudom, hogy nagyapámék éjvölgyi nagy jószágát is kérte, hogy átveszi tőlük. De nagyapámék fukarkodtak és bizalmatlankodtak vele szemben és eladták a birtokot.

Ez a jószág pedig olyan napos és szélcsöndes völgyben volt, hogy beszélik, egyszer a vincellér valami héjjas gyümölcsöt ropogtatott fogai közt nagyapáméknál a táskájából. Kérdezték tőle: mi az? Nem tudta. Vadbaracknak nevezte és azt mondta, hogy ott termett egy kis fán a szöllő közt. Hát kisült, hogy teljesen megérett mandula.

Apámnak is voltak örömei és diadalai a kertészkedésben. A jószágunk a Tükörhegynek pont a közepén vonult a déli tövétől az északiig, mint egy nagy szalag. A tetőn, északos fekvése miatt, gesztenyés volt.

Körül a hegyoldalon egész gesztenyeerdők voltak. Ez a fa Magyarországon csak Miskolc környékén és a budai hegyekben volt gyéren honos. Az olasz gesztenyénél csak valamivel kisebb, viszont édesebb a gyümölcse. De a gesztenyésekben a talaj kisoványodik, úgy hogy fű is alig teng rajta s kevés hasznot hajt a gesztenye.

Hát apám egyet gondolt: kiirtja a gesztenyést és más gyümölcsfákkal fásítja be a helyet. A szomszédok nevették, hogy apám, az ujdonsült gazda, okosabb akar lenni náluk és a gesztenyés rossz, északos földjéből akar almát, körtét. Később azonban őket csipkedhette meg apám, mikor a kísérlet kitünően bevált. Még különb pázmány- és sóvári almák teremtek az északos helyen, mint egyebütt. A szomszéd birtokosok közül aztán sokan követték a példát és apám mindig büszke volt rá, hogy ő volt a kezdeményező.

Jó segítőtársa és tanácsadója volt apámnak az öreg vincellér, Papp Gyuri bácsi, a volt negyvennyolcas Lehel-huszár.

Nagyon érdekes alak volt ez a magyarnadrágos és félszemére vak öreg ember. Huszonnégy órában csak egyszer evett, de akkor rengeteg mennyiségűt. Olyan hangja volt, hogy ha a hegyen elordította magát, kilométerekre elhallott. Sohasem jött ki a lassú sodrából, de hajnaltól estig a munka nem szakadt ki a kezéből. Mindenféle szerszámai voltak. Fakolompot csinált az eszterhéjjra és lépcsőt a hegy oldalára, hordót javított s zsindelyt gyártott.

Mulatságosabbnál mulatságosabb esetei voltak feleségével, Agathával, vagy oláhosan Gáftyával. Ezt a nála jóval fiatalabb oláh nőt mindenki ellenzésével vette el. - Megengedjen, ténsúr! - szokta mondani apámnak, - akármilyen ez a lusta, a fa sem él magában az erdőn.

Gáftya rémségesen lusta, elhízott, részeges nő volt. Az oláh babonák közül különösen azokat tartotta be szigorúan, amiknél fogva hétfőn szerencsétlenség fésülködni, kedden mosakodni, szerdán söpörni és így tovább.

Az öreg Gyuri szokott flegmájával fegyelmezte. Rászólt egyszer, kétszer, harmadszorra nyugodtan vett egy szöllőkarót és azzal elhegedült a Gáftya hátán egy félórát is, akárhogy sivalkodott. Aztán megint nyugodtan pipára gyujtott.

Gáftya ezzel szemben szerette a szinpadias jeleneteket. Egyszer is, egy ilyen verés után, lemászott a szöllő alatt folyó zúzdaárokba és térdig belegázolva a vízbe, rettentően sivalkodni kezdett: - Tolvaj, gyilkos, megölöm magam.

Gyuri bácsi fülét sem mozgatta erre. De éppen jött apám, az árok hídján. Mikor Gáftya meglátta őt, persze még jobban rákezdte a jajgatást. Apám megállt és kérdezte tőle: - Mi az, csakugyan meg akarnád ölni magad? - Még máma, Domnule! - visította Gáftya. - Nahát akkor ne állj meg a térdigérő vízben, hanem eredj be a forgóba. Mert így csak náthát kapsz, - mondta neki apám. Persze Gáftya inkább kijött a partra.

A szomszéd birtok egy javakorú, szép szőke asszonyé volt, aki csaplároskodott a borával s nem fösvénykedett a szerelmével sem vendégeinek. Apám is nem egyszer volt vendége. Rettentő meggyilkolásának történetét csaknem hűen tárgyazza gyilkos című novellám. Közvetlen gyermekélményem volt ez a szörnyű bűntett. A csaplárné omladozó házának falán évek mulva is ott bámulgattam meg a gyilkosának véres kezenyomát.

A gyümölcs, a szüretek nagyvonzerővel bírtak rám kétségkívül. De egy egészen más mulatság csábított ezenkívül a szöllőnk tájékára. A puskaporos malmokra és zúzókra vivő tiszta hegyipatak és mellékágai tele voltak apró hallal. Ez szörnyen bizgatott. Megpróbáltam a halászat minden fajtáját: a horgot, de ezt úntam, a nagy kővel való agyonhajgálását a halaknak, ez sem vezetett sikerre, az úgynevezett cserpáláshoz, a víz levezetéséhez sem volt türelmem, mindössze ebihal zsákmányt ejtettem. Végül valakinek a tanácsára a maszlag bevált. Ezt barna bogyót kenyérbe gyúrtam és így szórtam be a csendes ki öblökbe. A halak megszédültek tőle, felúsztak furcsán, félbalra fordulva, a víz színére, ahonnan könnyűszerrel kihalásztam őket.

Egyszer két vagy három, kézfejnél nagyobb vöröshasú halat fogtam. Rettentő volt a diadalom. Akkora, hogy amint éppen nővéreim és más városbeli hölgyek jöttek az úton a szöllők felé, hát én azon meztelen kiszaladtam eléjük nagy riadallal az útra és a farkuknál fogva lengettem meg előttük a zsákmányomat. Többször megkacagták ezt az esetet. A halakból pedig aztán komoly paprikás készült otthon, amiből én láttam vendégül a házat.

Élve is fogtam ilyen piroshasú halakat a Foghagymás nevű patakból. Ezeket beeresztettem a kutunkba és csodamódra évekig éltek és szaporodtak benne.

Mint egészen különös valamire emlékszem, hogy a békák párzása, amint egymás hátán uszkáltak az útmenti tócsákban, valóságos nemi izgulatot keltett bennem.

*

Az elemi iskola padjainak élete is úgy tetszik, át meg át van szőve Eros isten hálójával. Legföllebb és nem véletlen, finomabb fonalúval.

Szüntelen foglalkoztattak a szomszéd iskolaudvarban játszó kislányok. Leskődtem rájuk s igyekeztem közéjük furakodni, ha tömegben voltunk.

De sokkal több ábrándom fűződött a felnőtt kisasszonyokhoz. Valami épolyan illedelmes, zavaros epekedést tápláltam szívemben irántuk, mint az ildomos regényekben olvastam később. Különösen egy kis pajtásommal tárgyaltuk meg effajta érzelmeinket, persze nem mindig a legszalonképesebb módon. Egyikünk és másikunk is választott ideált és úgy beszéltünk róluk, hogy: jó volna, ha... tudomisén a hölgyekkel miféle helyzetbe kerülnénk. Én egy Lili nevű erdészkisasszony mellett tartottam ki hűséggel.

Kuhárnak hívták ezt a kis cimborámat. Hibás volt egyik szeme és csenevész, szőke proletárfiúcska volt. Roppant megkaptak azok a románcok, amiket tőle tanultam. Például:

Néma hölgy fut a nagy éjszakán,
Karján kisded, arca halovány.

Vagy:

Elvesztette honát a mohácsi vész,
Visszavert csatából jön egy bús vitéz,
Feltekint, hol a nap nyugovóra száll,
Kék hegyeknek ormán sziklavára áll.

Ezeknek a románcoknak a melódiája keltette patétikus képek összekeveredtek a szép Lili iránt táplált mélázataimmal és édes, fájó bánattal zengett bennem az egész.

Ám a tisztesség és tisztaság iránti nosztalgiák mellett egészen ennek a regényes sóvárgásnak mása kelt szívemben, ha valami rossz nőről volt szó. Csaknem sírásig meghatott mindig, mikor egy ilyen urak-szeretője és pénzért kapható lányra gondoltam, aki megmérgezte magát. A kifestett arc sohasem keltett bennem visszatetszést, bármit hallottam erről.

A Kisfiú nagy barátai című elbeszélésemben írtam erről és annak Misuja is eleven alak.

Ez a Misu öreg édesanyjával a bal szomszédunkba költözött, majd onnan a katolikus temető mellé. De itt is, ott is szoros barátságot tartottam vele.

A patkózás és guminya mestere volt köztünk ez a Misu. Olyan ügyességre vitte, hogy három egymás mellé tett gyufafejet elpukkantott a gumipuskából rálőtt kővel. Nagy madarász volt ezenkívül. Az ő barátsága révén kerültek házunkba kalitkában tengelice, csíz, csóka és házinyulak.

Anyám mindig kilökött előbb ilyen háziállatokkal. De aztán én nem törődtem velük és ő szerette meg őket és viselte gondjukat. A házinyulak alá apámnak egy jó, báránybőrös bekecsét terítettem alomnak, úgyhogy végül tíz darabba rothadva akadtak rá.

Megemlíthetem, hogy ez a Misu, a hölgyek iránti érdeklődésen kívül, a patológia körébe vágó élvekre is felhívta figyelmemet. Nem tartom érdemesnek a dolognak semminemű részletezését. Fontos az, hogy nem voltam kapható a mulatságra.

Ezek a fajtalankodási ügyek sokszor belejátszottak később is fiatal éveimbe. Nem tartok ugyan okvetlen kizárni valónak semmi emberi érzést az irodalomból a jóízlés korlátai közt. Minthogy azonban sohsem volt közvetlen közöm bizonyosfajta beteges szórakozásokra, nem fogom itt, legföllebb így pedzeni őket.

Egyet azonban mindjárt megjegyezhetek. Az a közkeletű felfogás, hogy az ilyen beteges ügyek a nagyváros és tobzódásokba süllyedő köröknek volnának lefoglalva, szörnyen téves. Iksz és egynehány esetről tudok, hogy kispolgári, sőt paraszti társaságokban mozogtak a jó vidéken beteges hajlamú emberek, akiknek szenvedélyeiről nyiltan és felháborodástalan tárgyaltak felebarátaik.

Persze, fenti ki pajtásaimnál szó sem volt egyébről, mint gyermeki csintalankodásról. Tudtommal a legrendesebb és legegészségesebb családapákká lettek.

*

Idejénvaló azonban a gyermekéletem úgynevezhető szebbik feléhez visszatérnem. A betű, az írásművészet jegyében már ismertettem némileg. Ide maradt a képzőművészet.

A betűvel való kapcsolatom, egész a Nyugatig, egészen a magamé maradt. A képzőművészeti kísérleteim azonban csak az alsó gimnáziumokig. Annyi bizonyos róla, hogy ezt mintha egy egész más ember egész más élettörténetéül választhatnám el az ifjú éveim köznapjaiból.

Dátumokra itt sem pályázom. Csak azt tudom, hogy kis fiú lehettem, mikor először jelent meg kisvárosomban a festők fura népe. Ennek az áldásos inváziónak mozzanatait és hatásait soha jobban meg nem írja senki, mint Réti István nagyobb tanulmányában tette. Úgy, hogy szívesen látok mindent e tekintetben az ő éles, csupán magával szemben szerény, másként csodálatosan tárgyilagos szemével. Itt csak úgy érintem itt-ott a magyar művészet e páratlan és igazi reneszánszának történetét, ahogy személyes élményeim kötődnek hozzá.

Egy este bálba készültek a nővéreim és engem lefektettek. Valamitájt hajnalban érkeztek haza halkan trillázva és sepetélve a bál utóhangulatában. Nekem nagyszerű dobostorta-szeleteket hoztak. És másnap, harmadnap a piktorokról csevetelt az egész ház.

Most jöttem én Párisból
Abból az idegen városból
Megtanultam én már három magyar szót,
Gyere kis angyalom nyisd ki az ajtót.

Ez a dal, a dobostortaíz és egy illusztrált katalógus emlékeztetett attól fogva az érdekes, idegen művészvendégekre. Hozzá kezdett tartozni a város jellegzetességeihez, hogy egy-egy utcasarkon vászonkeret áll s előtte nagykalapú, fürtös egyén veszi semmibe a kíváncsiskodókat.

De én még alig bogároztam el az utca tájáról, mikor a szomszéd utcában lakó Nyilassy festő utcánk sarkán festegetve, nagy boldogságomra nekem adta hazaszállítanom a kazettáját. Hozzá még egy fényes hatost is kaptam tőle jutalmul. Ez aztán még a dúsgazdagság csalóka látszatát is hozzávetette a piktornépről való ámuldozásaimhoz. Ugyanő aztán modellnek állította be magának a Mezei-fiúk Bujdos lovát is. De azt már nem tudom, tényleg ültem rajta neki, hogy lefessen, vagy ez is olyan füllentés, mint a másik paripa-história. Úgyszintén gátnál is álltunk neki képhez ugró pózban. Kívüle talán Grünwald Béla pingálta meg akkor kisfiú szemem előtt a nagy pallót, egy nagybotos vándorral. Több közöm jóideig nem volt a festőkhöz.

Szinte feszélyez, hogy most aztán gyermeki kísérleteimmel kezdjem folytatni a piktúra terén. Dehát ez annyira tartozéka, sőt pillére ifjú életemnek, hogy nem mellőzhetem el a gyökerei felásását.

Egy kis jelenet. A Busch Vilmos "Matyi, a vészmadár" című könyve hátára firkálok. Tudom, hogy egy karika és hozzá egy vonás azt jelképezi, hogy: gyümölcs. De mikor a karikát meg akarom vonni, valahogy elromlik. A körnek egyik fele belapul, a másik fele kihegyesedik. De az elszomorodás helyett egyszerre nagyot nézek. Hiszen ez az igazi gyümölcsidom. Egy cseresznye.

Akkor éreztem meg először a vonal, a kontúr hajlataival finomabban kifejezhető karakterét a tárgyaknak. Csak az búsított el, hogy nem tudtam többé megismételni s kiaknázni leleményemet.

De ez a kis eset nagyon sokat beszélt nekem mindig a művészet benső jellegéről.

Nem tartottam véletlennek, hogy abból semmit sem jegyeztem meg, mikor már anyám útmutatására komplikáltabb kakasokat és tyúkokat tudtam rajzolni, amint eleséget szedegetnek. Ellenben ez a kis cseresznyeeset, ahol a magam leleménye érvényesült, részleteivel emlékezetemben maradt.

Mindig érvül jött elém ez később, arra nézve, hogy hajlamainkat messzebbről hozzuk és készebben, semmint a nevelés kiforgathatna belőlük. Vagy ráhúzhatók volnának hajlamainkra is a fizikának vagy (nem tudom) a relativitás tanának azon elvei, hogy az eleven lények is könnyebben kínálkozó boldogulás törvényei szerint alakulnak ki?

Egy másik kis jelenet. Már vízfestékeim vannak. Nem tudom honnan szedett modellről, tudok házat pingálni egy kerítéssel, gémes kúttal és fával. Azonkívül egy romantikus várrom koszorúzta hegyet, alatta tó, a tavon csónak és benne emberfigura. Ezt variálom folyvást. Két bástya, három bástya a romon, két csónak, egy csónak a tavon. Hogy képekről vegyek tárgyat, másoljak, attól mindig valami ösztönszerű irtózat tart vissza. De a várromokat már únom.

Egyszer új mulatságra akadok a szappanbuborék fúvásában. Szalmaszál végéről eregetem egyre a konyhában a kis szivárványt játszó ballonokat. Mondtam, hogy a konyhaablakon át az oláh templomra és a cinterem fáira lehetett látni. Hát egyszerre az egyik sikerült szappanhólyagon felfedezem a fák, a kék ég és a templom tükörképét. Azzal kapott meg ez egyszerre, hogy: ej, hát mit akarok azoktól a várromoktól a vízfestékeimmel, hiszen itt a gyönyörű táj az orrom előtt, csak le kell másolni a természetből?

Nyomban ecsetre kaptam és nekifogtam a templom és fák rajzának. Persze a kísérlet csöppet sem sikerült. A fák valahogy úgy lógtak a levegőben művemen, mint az elaltatott médiumok túlvilági növényei. A törzsük volt vékony és az ágaik estek elefantiázisba. De a kudarc, akármennyire levert, valami titkos remény lappangott mögötte, hogy a természet kimeríthetetlen szépségekkel kínálkozik az ecsetnek, csak egy kis gyakorlat kell.

Ha mármost elgondolom, hogy magam látnék meg egy kis fiút ilyen kísérletben, bizonyára örömmel és befolyásolni akarás nélkül buzdítanám az általa felfedezett helyes útra. Biztos, hogy én akkor egy serkentő szóra, pár év alatt magam erejéből remekeket csináltam volna. Ám, ami útmutatást és buzdítást én tapasztaltam otthon és az iskolában a nevelés fokozatos elvei szerint a rajzra, az ugyanaz a bevált eredményekbe kapaszkodó, patronlátásra, másolásra lökdöső felfogás volt, amely annyi mélyről hozott eredeti hajlamot nyomorít szomorú jármába az életben.

Nem kerülhettem ki a sorsom én sem. Szappanbuborék-felfedezésemet éveken át maga alá temette a képekről való másolás, aminek diadalmaira épúgy alig emlékszem, mint a cseresznye és kakasok esetében volt.

Nagy mester voltam még a papirfaragásban. Egész menazsériákat, méneseket és gulyákat nyírtam ki ollóval. Úgyszintén katonákat, amikkel papirgalacsin lövedékekkel vívtam háborúkat.

Ha voltak egyáltalán álmaim elemistás koromban is, hogy majd festő leszek, ezeknek megvalósulhatására mutatkoztak mindjárt közvetlen esetek előttem.

Maticska Jenő a festő velem járt iskolába a negyedikig. Nyurga, bandzsal s nálam több évvel idősebb fiú volt. Nem értem, hogyan keveredtek az elemiiskolás tananyagok közé az Odisszeusz-regék, de tény, hogy Maticskát Polifémusz, a félszemű óriásnak csúfolták. Rózner Pistával volt különösen nagy barát s ketten voltak az osztály mókamesterei.

A negyedikben egyszercsak nagy szóbeszéd tárgya lett, hogy Maticska bekerült a ligeti festőiskolába. Munkácsyt emlegették több okból is. Maticska apja is asztalos volt. S a kisfiú is a tulipános ládák cirádáival kezdte meg első remekeit. Aztán a kis Maticska haja is olyan drótszerűen bodros és boglyas volt, mint a Munkácsyé.

Maticska nyomában Krizsán János, másik helybeli fiú tartott és egy harmadik, Kerekes nevű vörös fiú. Hogy őszinte legyek, lehet, hogy irígyeltem őket, de valójában nem imponált nekem túlnagyon a karriérjük.

Morbus hungaricus gyűjtőnév alá foglaltam később magamnak azokat az érzéseket, amik közül egyikre ez a közönyöm alapozódott. Úgy vélekedtem magamban, hogy ez az egész nagybányai festő herce-hurca csak afféle mucsai mozgalom. És szörnyen távol maradt attól az igazi, nagyvilági, budapesti művészélettől, aminek könyvekben, folyóiratokban dokumentált remekeit Dörge, Pörge, Vágó, Margittay szignaturákkal bámultam meg. Ezeket a nagyságokat tartottam olyanoknak, akiknek királyok és milliomosok hajolnak le a leejtett ecsetéért. És ha vágytam, bizony én ilyen ragyogó mestereknek vágytam a babérjaira.

A világért el nem tudtam volna hinni, hogy kis szülővárosom levegőjéhez képest Budapest művészi levegője a mucsai. Mint ahogy valójában így volt akkor. Még az sem hatott meg, hogy a festők Párisból, Münchenből, sőt exotikus világrészekből érkezve, ki sem szálltak a vonatból Budapesten, míg Nagybányán úgy járnak, mint a lótuszevők. Nem indított meg az sem, hogy még az irodalom akkori igazi nagyságai és ígéretei is, mint Kiss József és talán Ignotus, meg aztán Kafka Margit is eljöttek egy szippantásra a szülővárosom szabadságtól és megujhodástól ámbrás levegőjébe. Még a Thorma János jogerős Aradi vértanúkkal való sikere és a Réti, Ferenczy, Grünwald, Hollósy és más, helyből ismert nagyok sikere is csak úgy-ahogy hökkentett meg, hogy valóban nagy szabású siker lenne. Szóval magyarosan nem volt szemem és becsülésem a magunkéra.

Mindez azonban idején kapcsolódik még ebbe a történetbe. Most, ha már a formák és szinek szépségei körül folyik a szó, vázoljam meg pár szóval nagybányát és környékét.

Olaszosnak mondják. De ez nagyon szegényes megjelölés arra a csodálatos változatosságra, amivel ez a hely bír. Nem szükséges lelkendeznem. Elég róla nehány egyszerű kép is.

A város szíve, ósdi, manzardos házak, girbe-gurba utcák, szélkakasos, mohos zsindelyű polgárotthonok. Persze, az új idők építkezési rémségei mindjobban belepöffeszkednek a házsorokba. De valóban úgy van ezzel, mint Budapest, semmiféle ízléstelenség nem bírja elrondítani istenadta szépségét.

Mármost Nagybányából akármelyik irányban indulsz el, mindenütt egészen más, elütő karakterű a hely. A bányásznegyedek, diófás udvaraikkal, fehéres, lilás, zúzdatörmelék halmaikkal, kíztől sárga, vagy szürke, vagy acélszínűen tiszta patakjaikkal, felvidék. Mögöttük a bérc hűvössége kísért. De közben még a szöllős- és gyümölcsöskertek enyhe bodrai és ábrái tarkállanak. Minden hajlat, minden völgy más. Egyikben ordít a hegyomlás sárgája az érckohó sötét tömbje, füstölgő kéményei, fekete csalakos útjai mögött. A másik háttere már havasi polyánák, templomoszlopnyi fehér gyertyántörzsekkel, bükkel. A harmadik fenyves. Közben tali-tarka vágások, dorongutak, páfrányosok. Szénégetők, pakulárok tanyái. Vadászkarámok, szarvasetetők.

De elindulsz másfelé. Nyomban elfelejtheted a zordon Kárpátokat, ha tocsogós, zsombékos lapályt szeretsz. Egészen az alföldi pusztáké a kép. A lomha patakban a lusta piócák. A tanyák mellett gémeskutak. Százados tölgyeken varjúsereg. Vadnárcisszal hímzett pázsitok. Ha kell, van szikes avar. Másutt nyárfák és az égaljig futó rónaság.

Ha egyet fordulsz, szelid dombvidék fogad. Lenge, költői nyíres, rókatanyákkal, majorságokkal, sziklátlan mélyutakkal. Gyümölcsfák szegélyezte országutak.

Ami ezt az egymásmellé halmozott változatosságot illeti, maga a táj karakterében, nem hiszem, hogy párja akadna szülővárosomnak valahol. És ehhez aztán a sajátosságok. Az oláhok színes népviselete, a magyarok tisztes fekete, vagy kékzekés, székelyes ruhája, a bányászok iszaptól sárga munkásmundurjai. Furcsa kis szamárfogatok, amiken borkútot, ásványvizet szállítanak cserépkorsóban, szagos levéllel bedugaszolva. És hátikosarak, faedények, az úgynevezett rücsők. Az emeletnyi magas, fekete kasos szánszállító szekerek, ez mind-mind egy-egy sajátos szín ebben az egyvelegben. Egy nagybányai hetivásár is valóságos látványosság.

*

De gyerünk a történethez.

Úgy tetszik, a negyedik iskolaév végefelé valamennyire elszakadtam a környékbeli pajtásaimtól. És talán már azokkal a fiúkkal kezdtem barátkozni, akikkel aztán a gimnázium hozott össze. A negyedikben, ha jól emlékszem, Rózner Pista és több környékbeli szusztárs, egy Kozák nevű sánta, diplomátlan házitanítóhoz járt előkészítő órákra. Nekem erre nem volt szükségem, mert otthon megkérdezhettem, amit nem tudtam megérteni a leckéimből.

Ekkortájt a környéken építkezések indultak meg. Leánypolgári iskola és más. A kőművesek, vagy gúnynevükön a fecskék, a legvígabbfajta iparosok. Akkoriban egészen különös mulatság járta köztük. Fogadásokat tettek, ki tud közülök legtovább bőgni. Volt, amelyik a malom gőzsípjával versenyt bírta.

Pista és a másik, Turkuj Pista, akit majd később veszek bele ebbe a történetbe, a negyedik osztály vakációjában beállottak kőművesnek. Rendes hetibért kaptak, kis targoncájuk, kanaluk volt s nagyon büszkék voltak felnőttes szerepükre.

Sajnos, engem nem engedtek a tisztes iparra szüleim. Persze, attól nem tudtak visszatartani, hogy kivált vasárnaponként ott ne füstöljek és kártyázzak a kőművessegédek és mások társaságában, a rögtönzött deszkalakások körül.

Már meredeztek elém a gimnáziumi tanulmányok, egy egész más világgal. Nem hiszem, hogy valami nagy rajongással gondoltam volna az új robotra és fegyelemre. De azért valahogy mindvégig úgy voltam az iskolával, hogy ha útáltam is, azért mindjárt megdöbbentett a legcsekélyebb lehetősége, hogy kimaradnék belőle.

Ezzel, gondolom, végeztem is a kölyökkorommal, a Múzsák Szent Csarnokáig. Legföllebb ha itt-ott, még a vonatkozó események során térek vissza hozzá.

(Folyt. köv.)