Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 1. szám · / · SZINI GYULA: JÓKAI
Ezernyolcszáznegyvennyolc augusztusának egy forró napján kocsi állt meg egy csöndes budai utcán Csapliczky Lilla nevelő-intézete előtt.
A kocsiból egy fiatal, magas, nyúlánk szőke férfi szállt ki és egy hölgy, akinek arcvonásai némi családi hasonlatosságot mutattak a fiatal férfiéval.
- Mi dolgod van itt, Eszter? - kérdezte az ifjú férfi.
- Egy ismerősöm leánya van ebben a nevelőintézetben - felelte a hölgy. - A leányka anyjának megígértem, hogy ha Pestre megyek, meglátogatom leányát.
Meghúzták a csengőt.
Az intézet hallgatag, csaknem néma kapuja megnyílt és a fiatal úr és hölgy ott álltak egy folyosón, amelynek szines üvegekből álló ajtaja kertre nyílt. Egy idősebb, barátságos arcú hölgy közeledett feléjük.
- Az igazgatónő vagyok - mutatkozott be. - Mit óhajtanak?
A fiatal hölgy könnyedén szólt, bár egész belseje az izgalomtól remegett:
- Az intézet egyik növendékét óhajtom meglátogatni... édesanyja megbízásából.
- A növendékek épp a kertben vannak - felelte az igazgatónő. - Azt, akivel kegyed beszélni óhajt, idehivatom. Mi a neve?
- Az enyém Vály Ferencné Jókai Eszter.
- Nem az ön nevét kérdeztem. A növendékét.
- Benke Róza...
- Rögtön itt lesz - felelte az igazgatónő és kisietett a kertbe.
Amikor a fiatal férfi ezt a nevet hallotta: «Benke Róza», arcvonásain hihetetlen elváltozás ment végbe. Elsápadt, ajka vonaglani kezdett, anélkül hogy szóra tudott volna nyílni és csak tágra nyílt, nagy csodálkozó szemmel nézett Eszter asszonyra.
De már nyílt a kerti ajtó és egy kedves, szép, nyíltarcú, ragyogóan fekete szemű, tizenkét-tizenhároméves leányka közeledett látogatói felé. Bókolt előttük.
- Benke Róza vagyok - mutatkozott be a fiatalság piruló zavarával és bájos félszegségével.
- Nagyon örvendek - szólt Eszter asszony és nem mert se a fiatal férfi, se a leányka szemébe nézni. - Nagy tisztelője vagyok kedves mamájának, a nagy művésznőnek.
A leányka csodálkozó szemmel nézett a hölgyre és élénk nyíltsággal kérdezte:
- Ki küldte önt ide? A mama?
- Nem, gyermekem, magamtól jöttem.
- A mama nem szokta elárulni senkinek, hogy én itt el vagyok dugva.
- El van dugva? És miért? - kérdezte Eszter asszony.
- Furcsa kérdés! - legyintett a leányka és szólt koraéretten: - Röstelli, hogy ilyen nagy leánya van... De hát ön kicsoda? Nem ismerem. Miért jött ide?
A kínos kérdések egész áradata következett volna, a fiatal férfi azonban közbevetette magát. Odalépett a leánykához, megsimogatta fejét és szólt:
- Menjen vissza, gyermekem, a kertbe a játszótársai közé és felejtse el, ami most történt. Ön gyermek még és nem lehet minden kérdésére feleletet adni. Örüljön az életnek és kergesse tovább ártatlanul a pillangókat... Isten vele!
A leányka bókolt gyermekesen, a következő pillanatban elfutott, mint a nyúl, ki a kertbe. De látszott, hogy a szines üvegajtón át visszalesett azokra a furcsa emberekre, akik meglátogatták.
A fiatal férfi lesujtottan, görnyedten távozott. Eszter asszony némán lépkedett mellette. Egy darabig egy szót se szóltak.
- Kár volt elbocsátani a kocsit - mondta a fiatal férfi fojtott, rekedt hangon. - Rosszul érzem magam és alig vánszorgok.
- Légy erős, Móric - mondta Eszter asszony nővéri részvéttel. - Tudom, hogy borzasztó csapás rád nézve az, amit most tapasztaltál. De férfi vagy és ki kell bírnod.
- Mintha tőrt forgattak volna meg szívemben, Eszter! - szólt a fiatal férfi. - Csodálom, hogy erre te vállalkoztál, az édes nővérem!...
- Bocsáss meg, Móric! Anyánk kétségbe van esve. A megőrüléshez van közel. Nem bírná túlélni, ha elvennéd Laborfaly Rózát... Anyánk miatt kellett megtennem ezt a lépést...
- És te eszelted ki ezt a szörnyű jelenetet? Nem hiszem! Te sokkal gyöngédebb lélek vagy ... Ki adta neked ezt a tanácsot?
- Nem mondhatom meg - felelte Eszter asszony. - Valaki, aki sokkal jobban szeret téged, semhogy ne akarná javadat.
- Mondd meg, hogy ki. Megőrülök, ha meg nem tudom!...
- Petőfi.
A fiatal férfi nem felelt semmit. Az arca fakó volt, csaknem oly szürke, mint az ólom. Borzasztó érzés volt az, ami ennek a fiatal férfiúnak az arcára a felhők színét borította.
Meg kellett fogódznia egy útszéli fában.
- Térj már magadhoz, Móric. Borzasztó rá is nézni arcodra... Tudom, súlyos operáció volt. De át kellett esned rajta... Értsd meg... anyánk nem élné túl
- Tudom, tudom - felelte a fiatal férfi oly hangon, mintha nem is a torkából jött volna.
- De hát hogyan is gondolhattad, hogy az a nő méltó hozzád!... Évek óta szinpadon van ... Nem ismered a szinésznők erkölcseit... És már nem is fiatal. Kisasszonyszámba menő leánya van!...
Mint jégeső kopogtak ezek a szavak és a fiatal férfi, mint valami túlérzékeny virág, egyre jobban összezsugorodott.
- Elég, elég... megölsz! - mondta végre.
Eszter asszony végtelen sajnálattal nézett rá és a szemével igyekezett belé lelket önteni.
Egy földszintes budai ház előtt mentek el, amelynek ajtaja fölött ott volt a gyaluforgácsból való péterszakálla.
- Nem bírom tovább... - szólt a férfi. - Menjünk be ide... Egy pohár bort kell meginnom... különben elájulok...
- Ebbe a paraszti ivóba?
- Most ne törődj vele... Rosszul vagyok, ha mondom...
Az ivóban szerencsére nem volt senki. A fiatal férfi leroskadt egy zöld asztal mellé, italt rendelt és mint valami bamba, bámult maga elé a levegőbe.
Eszter asszony selyemrokolyájába alig tudott elhelyezkedni a kemény fapadon.
A férfi gépiesen nyúlt a bor után. A keze oly mozdulatokat tett, mint amelyeket nem az ész kormányoz.
- Vigyázz... az nem pohár... sótartóba akarod a bort önteni.
És bágyadt mosoly jelent meg Eszter ajkán, mintha ezzel a kis, elkényszeredett mosollyal akarná vigabb kedvre hangolni a férfit. Az pedig nem szólt semmit, csak itta a bort.
- Te, Móric... megárt!... az Isten szerelmére!
- Igazad van... Szédülök... Ki kell mennem a levegőre...
- Veled megyek...
- Nem, maradj... mindjárt jövök...
A férfi kitámolygott az udvarra, amely aféle barátságos, falusi udvar volt, kerekes kúttal, trágyadombbal, csipogó csibellérező baromfival... De hiába sütött a nap, a fiatal férfi szemében minden oly sötét és szürke volt, mint egy novemberi ködös délután a temetőben... A pulykakakas piros szakálla úgy ragyogott ki ebből a borúból, mint valami gyehennai láng.
Félig tudatosan, félig öntudatlanul az ifjút valami ellenállhatatlan, ösztönszerű menekülésvágy fogta el. El erről a helyről! Kúsza öntudatában csak ezt a belső parancsot érezte és nekivágott a néptelen, csöndes budai utcáknak. A valóság talaja elveszett lába alól. Házak, kertek suhantak el mellette anélkül, hogy látta volna őket. Itt-ott egy-egy emberrel találkozott, de nem vette észre őket. Azok pedig csodálkozva néztek rá, mert összefüggéstelen szavakat mondott hangosan, hol nevetett, hol zokogott és az emberek azt gondolták magukban: futóbolond...
Aki már átélt ily tér és idő nélkül való perceket, tudja, hogy utánuk az ember csak lassan nyeri vissza a valósághoz való kapcsolatát. Csodálkozva néz egy fára. Nini, ez fa. Nini, egy bokor. Hol vagyok? Madárdal? Álmodom vagy élek?... Hiszen ez a Remete sziklája... a Zugligetben vagyok... Hogyan kerültem ide?
Feltünik ismerősen a Normafa... arra van a Svábhegy... szekérnyomok vezetnek arrafelé... És a fiatal férfi megindul a Svábhegy felé...
Lenn az augusztusi déli napsütésben a Duna csillogó szalagja kanyarog... az egész város izzik, párolog... déli harangszó zümmög a távolban... rekkenő a hőség és a férfi csak most veszi észre, hogy patakokban hull róla az izzadtság...
Hol a kalapja?... Azt ott feledte a korcsmában... Mi is történt ott? Hogy is volt?... És mit keres itt a svábhegyi úton?
Hirtelen eszébe jut minden... De az emlékezés oly szörnyű, hogy futva menekül előle. Szerencsére csak egy barázdabillegető hintázik az egyik bokron és ez neveti ki a futó, kalaptalan vándort.
Hirtelen egy fatornyos, svájci módon épült villácska bukkan eléje... falusias kert... muskátli, pelargónium, császárliliom, sarkantyus virág... és rengő, tulipiros pipacsok... oly ismerős ez a lángtengerként viruló pipacstábla...
Egy kis fehér, feketefoltos ebecske fut eléje. Hangosan, vígan megugatja.
- Nini, a Floki!
A férfi most ott áll a villa udvarán, míg a kis kutya vígan körülugrándozza.
Fönn a villa emeletéről női hang cseng:
- Mari, Mari!... Nézze meg, kit ugat a kutya?
Ez a hang!...
A férfi megáll. Szívére szorítja kezét. Ha nem tenné, a következő pillanatban elvágódnék a földön.
A visszhangos falépcsőn lépések jönnek lefelé... Nyári, világos pongyola csipkebodrai tűnnek elő... A férfi alig mer reájuk fölnézni... Lágyan csengő, ismerős hang trilláz a levegőben... mintha csengetyű-virágok csengetnének...
- Óh, hát maga az!... Mi van magával?... Beszéljen!
A nő most végignéz a férfin.
- Hol van a kalapja?... Milyen izzadt a homloka, inggallérja!... Mi történt? - kérdezi rémülten.
A férfi csak leroskad egy kerti székbe, amelyet a verandán alája tóltak. Lehajtja a fejét, nem szól egy szót sem, csak könnyei peregnek le végig az arcán... egy-egy ritkán buggyanó könny... de férfi könnye!
- Beszéljen!...
A férfi leborul a nő kezére és most már csak szepegve, el-elfúlva sír, mint a gyermek:
- Róza!... Mindenki ellenem van... Az édesanyám... a bátyám, a nővérem... Petőfi... az egész világ!...
A nő tompán mondja:
- Tudtam, hogy így lesz... Laborfalvy Rózának egész világ az ellensége!...
Ez a hanglejtés a szinpad büszke királynőjéé.
Most meghalkítja hangját:
- Hiába bújtam el a világ elől ide a Svábhegyre... A rágalom nyelvei utolértek és most rám sziszegnek minden bokorból... Az a gonosz város ott lenn csak mérges virágokat terem... Pestises levegője még ide is fölér... Megfojt ez az átkozott város!
Tragikai lendülettel mutat hófehér karja, amely kiszabadult a háziköntös ujjából a lent gőzölgő városra.
A nő most hideg, szép, fehér kezét végigsimítja a férfi izzó homlokán:
- Szerencsétlen barátom!... Micsoda végzet kergette magát az én utamba?... Most szenved?... Miattam?... Hát nem tudta előre, hogy ez így lesz?...
Széket húz maga alá, leül és nyugodtan összekulcsolja kezét:
- De hát miért nem beszél, barátom?... - mondja. - Valami történt!... Mondjon el mindent!...
A férfi nem felel. Kezével eltakarja homlokát, szemét.
- Nézzen a szemembe! - mondja a nő. - Hiszen maga nem tud hazudni!... Mi történt?... Mindent akarok tudni... Mindent!
Lefejti a férfi kezét szeméről és most belenéz abba a kék szembe, amely tiszta, mint egy gyermekangyalé... És a férfi ezzel a töredelmes kék szemmel vall, dadog:
- Beszéltem a leánykájával...
A nő csak egy mozdulatot tesz akaratlanul. És a veranda párkányáról lefordul egy virágcserép. Zumm. Az a zaj hallatszik, amit homokkal teli cserépedény eltörése okoz...
Aztán csönd...
Ha valaki ebben a pillanatban a nő arcára nézne, erre a Gorgon-arcra, örökre megnémulna. De szerencsére csak egy pillanatig tart és férfiak sohase láthatják. A másik pillanatban már újra nyugodt ez a klasszikusan szabályos, szép női arc.
Hangja tompa, rekedt, fátyolos, mintha sírt volna... beszélni kezd:
- Ugye csinos, kedves leányka?... Úgy féltem a gonosz világtól... Eldugtam, hogy szinháznak közelébe se jusson... ne tudja, ne ismerje meg soha anyja szenvedéseit... Megfojtanám, ha szinésznő akarna lenni.
A nő valahogy elvesztette a talajt a lába alól. Rosszul játssza szerepét, azaz hogy nagyon is jól: most semmi más, mint egy siránkozó, elátkozott anya átokszülte gyermekével...
A veranda asztalán kis csengetyü. Ehhez nyúl. Mari, a szobaleány megjelenik.
- Egy pohár vizet!...
Mari kisiet és nyomban visszatér két pohár friss svábhegyi forrásvízzel. Újra kisiet.
És a két szomorú vándor, amint most életük különböző útjairól megtérve azon a ponton találkoznak, ahol lehull minden álarc, mohón esik neki a forrás italának... Óh ez a víz tiszta, tiszta...
- Az apám - mondja most már a művésznő üde csengő hangon - igen kemény, szigorú, de rendkívül kiváló, tehetséges ember volt. Szinész volt, később tanár lett. Újra megnősült és a másik asszonytól sok gyermeke született. Mennél több volt a pulya, annál nagyobb lett otthon a nyomor. Szívesen maradtam volna vele, de nem volt honn kenyér. És a mostohaanyám kikergetett az utcára... A szinésznő itt szünetet tart, mintha életének e borzalmas percére emlékeznék vissza és folytatja:
- Egy tizenhároméves leányka az utcán!... De nem voltam oly ostoba, mint hinné!... Hallottam Kántorné hírét... Hozzá menekültem... Abban az időben a nagy szinésznők szívesen fogadtak maguk mellé csitri leányokat növendékül... Ingyen tanították őket... Óh mily csodálatos asszony volt ez a Kántorné!... Ha nem volt próbája, otthon főzött, vasalt, takarított és nem tűrte, hogy dologtalanok legyünk mellette... Megtanított tésztát gyúrni, tyúkot ültetni, kecskét fejni... mindenre tanított... Este a szinpadon ragyogott... Királynő volt vagy koldusnő... de mindig nő, mindig igaz és mindig egyike a legnagyobb művésznőknek, akiket valaha ez a silány föld a hátán hordott... Mi, a nevelt gyermekei, a karzatról vagy a szinfalak mögül lestük, beleheltük minden mozdulatát... Az édesanyámat se szerettem talán soha annyira, mint őt!... És éjjel, amikor hazamentünk, várt ránk a tornyos, mennyezetes ágy... Ilyen ágyak sincsenek ma már... Akkora volt, mint egy vár... És fenn a toronyban mint valami várúrnő aludt Kántorné... lenn pedig a fiókban aludtunk mi, leánynövendékek, hárman-négyen is kuporogtunk egymás mellett. Hamar elaludtunk, mert édes és könnyű az ifjúság álma... de néha, ha lázasabbak voltunk, fölébredtünk éjnek évadján vagy hajnalhasadáskor... A várúrnő tornyából szerelmes epekedések, sóhajok hallatszottak le hozzánk... és a várúrnő lovagjai gyakran változának... Ez volt, barátom, az én leánynevelő-intézetem...
A művésznő szünetet tartott.
- Ha nem lettem volna Laborfalvy Benke József leánya - folytatta -, elpusztultam volna, mint valami kis, könnyű kulisszavirág. De bennem a székely sárkányok kitartása, vadsága, akarata lobogott, az apám leánya voltam!... Amikor más nő a leányálmait, első szerelmeit éli, én már heroina voltam... a Nemzeti Szinház szinpadán... Kántorné utódja!...
...Óh, ha maga tudná, barátom, hogy mi ez! Olyan, mintha egy ifjú leány egymaga vívott volna meg egy várat sokezer török ellen!
...Én nemcsak a szinpadon, hanem az életben is hősnő voltam... oroszlánként harcoltam... Énnekem pedig csókoljon kezet mindenki, akit selyemágyban ringatott a jó sors és nem ismerte meg soha, mi az: küzdeni, szenvedni, mint egy férfi...
...Az én életem egy tragikus hős erőfeszítése volt... Megbuktam?...
(Folyt. köv.)