Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 24. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: A FÉRFI SZIVE
Paul Raynal drámája a Kamaraszinházban

A barátság problémája a franciáknál fontosabb, mint nálunk. Ott gyakoribb a két férfi között tűzön-vízen át, egész életre szóló benső baráti viszony, mely már valóságos életközösséget jelent s pótolni tudja a családot is. Klasszikus öröksége ez a francia léleknek, az ókori nagy barátságok megmaradt hagyománya. Ennyiben Raynal drámája nekünk többé-kevésbé idegen témát vetít a szinpadra, - annyira azonban mégsem idegen a téma, hogy ne tudnánk belemenni, ha az író megfelelő módon vezet.

Három szereplő között viharzik le a dráma s a darabnak nincs is több szereplője, ha ugyan nem számítjuk szereplőnek a szótlanul jövő-menő inast és az egy pillanatra búcsúzni bejövő barátnőt. Henry a barátság hőse. Barátja, Simon, eszeveszetten szerelmes Alineba, aki meg is hallgatja szerelmét, de közben Simon annyit beszél neki Henryről, hegy kíváncsi lesz rá, megismeri és beleszeret. A két jóbarát közé tehát belép a nő és megtámadja a barátság erős hadállását. Az ostrom e körül folyik: Henry a védekező, Aline a támadó. Henry védelmül a szerelemről való kicsinylő véleményét használja fel és Simon iránti baráti szeretetébe sáncolja el magát, Aline a női kacérság és lelkiismeretlenség fegyvereivel viszi az ostromot. Neki teljesen közömbössé válik, hogy mi lesz Simonból, akinek szerelmét a végsőkig fokozta, abban - a pillanatban, amint beleszeretett Henrybe. Raynal felfogása szerint a nő, ha szerelmes, nem ismer erkölcsöt, semminemü skrupulust, nem bánja, kinek a testén gázol keresztül, mikor célja felé tör. Ki merné mondani, hogy Raynalnak nincs igaza? És ki merné mondani, hogy igaza van? Egyike ez azoknak a tételeknek, melyeket ép úgy lehet védeni, mint támadni. Dialektika kérdése az egész. S Raynal drámájában a szenvedélyek dialektikában robbannak ki. Az egész gondolatmenet, ami a cselekvés mögött van, nem szükségszerűségekre, hanem lehetőségekre van felépítve.

Henrynek tehát az a feladata, hogy Alinet visszatérítse Simonhoz. Egy egész felvonáson keresztül birkózik vele, s mikor hiába hivatkozik Simonra, akit tönkretesz Aline hütlensége, a barátságra, melyet ő nem hajlandó feláldozni a szerelemért, végül megérteti Alinenal, hogy minden hiába ő benne nincs iránta szerelem. A harmadik felvonásra tehát az a hadállás, hogy Aline meghozza az áldozatot, visszatér Simonhoz, szerelmet tetet iránta s a fiú fel van magasztalódva a boldogságtól, nem is sejtve, hogy az egész csak mesterkélt tákolmány, Henry műve, amely fel fog borulni az első lehelletre. S ez a lehellet nem marad el. Az író abban a helyzetben találja magát, hogy itt nem fejezheti be a darabot, mert ez a befejezés nem volna befejezés. Fordítania kell egyet a dolgon, hogy valami végre jusson. Henry, ahelyett, hogy szépen és diszkrétül otthagyná a szerelmes párt, csináljanak, amit tudnak, - megsúgja Alinenak, hogy bizony a dolog nem egészen úgy áll, ahogy mondta, benne is felgyúlt a szerelem. Mért tartja ezt szükségesnek? Mért nem gondolt arra - olyan fölényes, okos ember! - hogy ez a vallomás felborít mindent? Itt hiba van a dialektikában, nem a dolgok belső logikája érvényesült, hanem a szerző kényszerhelyzete. Nem tudta feladatát megoldani, tehát expedienshez folyamodott. Henry vallomása katasztrofális eredményű: Alineból, Simon jelenlétében, kitör a szenvedély Henry iránt és Simon agyonlövi magát. Ezzel azonban csak külsőlegesen van lezárva a dolog, mert még mindig nyitva marad egy sereg kérdés, elsősorban az, hogy mi lesz most már Aline és Henry között. Akármi lesz is, csak olyasvalami lehet, ami nem kielégítő, nem zárja le a gondolatok sorát. Minden csak szinpadilag van befejezve, belül az eszmei strukturában csonka marad.

Hogy a szerző a megoldásban ilyen kényszerhelyzetbe került, annak nyilván az az oka, hogy szereplő személyeit nem hozza semmi kapcsolatba az élettel és világgal. Cserépben termesztett emberek ezek, olyan függetlenek, hogy nincs semmi praktikus vonatkozásuk a körülöttük élő világgal. Mintha egyedül volnának hárman - pontosabban szólva csak ketten, mert Simon égészen passzív a dologban - valahol a világürben, ahova semmi sem jut a földi élet zajából, küzdelmeiből, gondjaiból. Gondolataik Torricelli-ürében élnek. Nem igazi emberek, csak az író dialektikájának kivetítődései. Ez nem volna baj, el lehet képzelni ilyen szereplőkből is jó drámát, de csak úgy, hogyha az író elképzelésének fantómjai a befejezéssel teljesen ki volnának merítve s nem maradna utánuk semmi megoldatlanság.

Raynalnak ez a darabja ép úgy, mint a régebbről ismert Ismeretlen Katona, a háború utáni francia nemzedék erős igyekezetét mutatja a már konvencióvá vált gondolati és formai sablonokból való kiemelkedésre. Ez az igyekezet Raynalnál a francia dráma dialektikai hagyományához való kapcsolódásban keresi az új formát s ha nem ér is el teljesen meggyőző eredményeket. mégis érdekes és nem jelentőség nélkül való. Elvégre mégse lehet örökké megmaradni a házassági háromszög folytonos variálásánál s úgy tenni, mintha Dumas és Sardou óta nem történt volna semmi a világon. S A férfi szíve minden hibája mellett is drámaíró munkája, aki fantómjait telíteni tudja villamos árammal, melyből szikrázva pattannak ki a dialogus szikrái és megfeszülnek a szituációk. S a közönséget, amennyire meg tudtam figyelni, megfogták ezek a szituációk és érdekelte a dialogus.

Igaz, hogy ez igen nagy részben a szinészek érdeme. Ódry Árpád és Várady Aranka játéka bebizonyította, hogy még élnek a Nemzeti Szinház legjobb hagyományai a szinészekben. Amíg a társasági elmés szóharc könnyed és finom tónusában van szerepük, addig frissek, szellemesek és teljes könnyűséggel viszik a szót. Később, mikor komolyra fordul köztük a dolog, erős karaktert mutatnak, végigcsinálják a harc egész skáláját és ragadják magukkal a nézőt a szubtilis gondolatok játékában. Uray Tivadar is egy színvonalon marad velük, a harmadik felvonásban, ahogy Aline visszatérését fogadja, éreztetni tudja helyzetének elkerülhetetlen tragikumát.