Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 24. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · ÚJ SUGARAK

Mazsovszky Miklós: TÚLTERMELÉS

Lépten-nyomon a művészeti túltermelésről hall panaszokat az ember. Ennek a mai rohanó, küzködő világnak nincsen szüksége művészetre, mondják maguk a művészek is. Kenyér kell és azután valami olcsó mulatság.

De el lehet-e képzelni egy olyan emberi világot; amelynek valóban nincsen szüksége művészetre? Nem lehet. Ennek a mi világunknak is szüksége van rá, csakúgy mint minden előttünk voltnak és minden utánunk következőnek. De a képeket nem lehet eladni, a könyvek nem találnak kiadóra... Mit bizonyít ez?

Azt, hogy a kereslet-kínálat törvénye nem érvényes a művészeti produkció területén. Miért nem? Hisz a műalkotás is áru, mihelyt a piacra kerül. És az áru elértérktelenedik, ha nem talál vevőre, készítője pedig iparkodni fog valami egyebet, kelendőbbet produkálni.

De mondd csak ezt a művésznek! Ő nem fog lemondani a munkájáról ő ragaszkodik a portékájához, ha senkinek se kell is. Nem tudok egyebet - fogja felelni neked gőgösen és szomorúan. Pedig ez sem igaz. Akármi egyéb is lehetett volna belőle: orvos, mérnök, közhivatalnok. Kenyere volna, poziciója - megbecsülnék. Így semmije sincsen.

A műalkotás szóval nem áru. Vagy helyesebben nem alaptermészete, hanem csak járulékos tulajdonsága az, hogy áru legyen. Csak mikor már elkészült és mikor már kielégítette azt az éhséget amiben megfogant, mikor szóval eredendő értelmét már betöltötte - csak akkor jut eszébe új értelmet keresni, csak akkor válik áruvá.

A túltermelés kérdése nem érinti a művészet lényegét. A kereslet-kínálat törvénye nem érvényes ezen a területen. De a túltermelés fogalma ehhez a törvényhez kapcsolódik. Így hát a művészet területén nem is lehetséges túltermelés.

Hát az eladatlan képek? A művésznyomorúság? Cipőt azért készítek, hogy eladjam, miért másért is készíteném. De képet nem azért festek. Hát miért? Bizonyos, hogy valami szükségletemet elégíti ki, valami éhséget, amit nem lehet másképpen megcsendesíteni. Amíg ez az éhség tart, addig mindig fognak festeni képet. Mi ez az éhség?

A formátlan ember örök vágyakozása a forma után. Ez a vágyakozás teremtette meg a művészétet kielégülésének egyetlen lehetőségeül. Mert az élet nem tűri a forma végérvényűségét, nem tűri az állapottá merevedett egyensúlyt - az élet szférájában csak felvázolódik, de nyomban azután fel is bomlik minden forma.

A művészi munkának ellenállhatatlan erejű motora volt és marad örökké ez a forma utáni vágyakozás és minden műalkotás az emberiségnek ebben a létezéséhez kapcsolt és örökös formához-igyekezésében leli a végső magyarázatát. És minél előbbre jutunk az időben, annál jobban megtudatosodik, annál általánosabb mozgató-erővé válik ez az igyekezet. És minél jobban feldarabolja az ember világát a megismerés, minél kaotikusabbá, minél nehezebb technikai problémává válik az élet, annál több lesz a költő. Mert annál hevesebben a tudatunkba furakodó hiányérzetünkké fog válni a forma.

Mindenki magával cipeli a maga kis egyéni káoszát, mindenkinek magának kell megszerkesztenie a verset, ami ezt a káoszt renddé igézi. A művészi termelést nem lehet többé céhszerűen kisajátítani. A céh felbomlik. Ennek a felbomlási processzusnak az idejét éljük. Ma még, ebben az átmeneti periódusban, aki verset ír, vagy képet fest, nyomban költőnek, vagy festőnek, szóval egy olyan céhhez tartozandónak képzeli magát, amely már valójában nem is létezik. Ez a nemlétező céhhez való tartozás hozza létre aztán azokat a piaci zavarokat, amiket idegen területről vett analógiával túltermelésnek neveznek. A céh gazdasági egyesülés volt, de az emberiség mai tudatállapotában ez már meghaladott álláspont. A ma festett képek és ma faragott versek nagy tömege: magánügy. De a még egészen ki nem múlott céhszellem a piacra kényszeríti őket. Az emberiségnek egy átmeneti tudatállapotát éljük. Ezért lehet ma csakugyan túltermelésről beszélni a művészet területén is. Noha, mint mondottuk, ez csak járulékos jelenség és semmiképpen sem érinti a művészet lényegét.

Ma még így van: Azért termelek, hogy fogyasszak, de amit termeltem, az kielégíti az éhségemet anélkül, hogy teljes egészében konzumáltatnék. A mű indító oka és értelme a saját éhségem volt és ez az éhség megenyhült.

Én kiharaptam belőle a magam részét; de a mű mégsem csorbult meg. Mit kezdjek vele? Hátha alkalmas arra, hogy idegen éhségeket is megcsillapítson. Az utcára küldöm: kellesse magát. De nem kell senkinek. Néhány szórakozott pillantás éri, kiki siet a maga útján, kiki siet megírni a maga versét.

Nem lesz mindig így. Átmeneti tudatállapotban élünk. De utópisztikus formában máris előlegezni lehet annak a fejlődési processzusnak a végeredményét, amibe belékerültünk:

A céh felbomlott. Már emléke se kísért. Egyéni formaszükségletét mindenki maga elégíti ki. Hogy mi módon, milyen technikai eszközökkel, azt ma még nem lehet tudni. De mondjuk így: mindenki művész lesz, mert művésznek lenni vitális kényszerűség. Vitális kényszerűség el-elszakadni a formaromboló élettől, érvényes és meg nem másítható valósággá meg-megerősödni. Az életművészet-dualizmus kettős üteme, így hát egyre diadalmasabb dinamikával fog megvalósulni az emberi létezésben. De a műalkotásról is egyre jobban le fog foszlani áru-lehetősége, a piac Lassankint megtisztul és így a túltermelés átmeneti jelensége is gyökeresen kiirtódik. Mindenki festeni fog, de festő senki sem lesz többé, hiszen a céh végérvényesen felbomlott már. Magánügyét szóval senki se fogja akarni közüggyé puffasztani.

Jó, jó. De mi történik majd azokkal, akiknek a magánügye csakugyan közügy? A választottakkal a sok hivatalos közül? Ilyenek mindig voltak és mindig lesznek. A fejlődés a műalkotásról lefejti árulehetőségét, mondottuk. De mindegyikről-e válogatás nélkül? A nagyok munkájáról is? Ezek sem fognak piacra kerülni?

Ellenkezőleg! Az egyéni nyugtalanságok elcsendesedése meg fogja hangosítani az emberiségnek azt a kollektív örök nyugtalanságát, ami csak a nagyok munkaterülete lehet.

Ezt úgy is lehetne mondani, hogy ez az egész e sorokba idézett fejlődési folyamat remélhetőleg a kritikai képességnek ma még szinte elképzelhetetlen kifejlődésével fog együtt járni.

A céh végleges felbomlása ezek szerint egy diadalmas új költő-céh megalakulását fogja jelenteni abban a távoli, szebb világban.