Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 24. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · ÚJ SUGARAK
Ezt a könyvet nem fogják a szigoruan vett irodalmi alkotások közé sorozni, az bizonyos. De hogy miért nem? Megvallom őszintén, ha gondolkodni próbálok ezen, nem tudnám összefoglalni határozott, kijelentő mondatokba.
Mert voltakép úgy van, hogy aki elolvassa ezt a könyvet, kifogásolhatja terjengősségét, amivel társadalmi, gazdasági és történelmi ügyeket old meg aféle népszerűsítő, szemléltető modorban. De erre jöhet ellenérvnek az, hogy hiszen ez a könyv a jövendő földi élet utópiája, tehát benne a világjavítás és annak megalapozása a műfaj szerint való.
Ugyanígy beszélhet valaki arról, hogy a szerző hatásra utazik könyvében, kihegyezi benne az érzékcsiklandást, riportlapszerűen intimitásokkal spekulál, ahogy a világ nagyságjainak egyre elibénk teregeti a szennyesét. Aztán emellett, a teória érdekében, itt-ott nyakára tapos a valószerűségnek. De erre is mind akadhat mentség. Egészében fel lehet hozni a könyv komolysága mellett föltétlen nemes morálját és fenkölt pacifizmusát. Erotikai kilengéseinek mentségére pedig azt, hogy szüksége volt erre a kontrasztra a kapitalista világ feslettségének és reménytelenségének megérzékeltetésére. Hatásvadászata ellenében ugyancsak rámutathatni arra, hogy sokkal több ebben a könyvben a száraz szociológiai és gazdasági problémák bolygatása, semhogy ne lássék, hogy a szerző csupán komoly kérdések kedvéért él azzal a csalétekkel, amely az emberi szenzációra és frivolitásokra való éhet használja fel mondanivalója beadogatására.
Mindenen át, mégis, magam is azt vélem, hogy ez a regény nem valami irodalmi remek. Szerzője nem is erőltette ezt nyilvánvalóan és főleg propagatív szempontokat, vagy (még azt sem bánom), a sikert tartotta szem előtt.
Ez mindegy. Egészen más szempont az, aminek távlatából nagyonis érdemes foglalkozni ennek a regénynek megcsinálásával. Így merném ezt meghatározni. Ez a regény, akármennyire nem irodalom, van egy oldala, amelynél fogva valósággal szégyenben hagyja az úgynevezett igazi irodalmat. Ez nem más, mint a merése vagy legalábbis a merésre való kísérletei.
Talán egy éve olvastam Méray-Horváthtól egy könyvet a cári udvarról és annak kegyencéről, Rasputinról. A történetnek magának csak aféle felszínes, pletykaízű érdeke volt rám, de mélységesen megragadott benne egy jelenet.
Arról van szó, hogy az udvari orvos be akar jutni valamelyik felséghez és ebben akadálya egyik tábornok. Az orvos a párisi Charcot tanítványa, egy lélekelemző asztaltársaság tagja, egyszóval járatos a modern lélekbuvárkodásban. Úgy rázza le magáról, vagy hunyászítja meg a tábornokot, hogy, észrevétlen a tábornoknak egy saját mozdulatát utánozza, amelyet a tábornok akkor tett, mikor a múltjában valamilyen nyomorúságos zavarban, vagy rémületben volt. A tábornoknak persze sejtelme sincsen, hogyan válik egyszerre az orvos előtt tétova, engedelmes bábuvá.
Ez az egész. Hosszadalmas volna más szempontokból is kommentálnom ezt a dolgot, mint ami idevonatkozik belőle, vagyis irodalmi szempontból. Még pedig affajta irodalmi szempontból, amely lenézi a csupán cselekvényes írásműveket és megkívánja az igazi irodalomtól, hogy elemezze alakjait és a történéseket.
Noshát erre próbálnám megkockáztatni a következőket.
Lehetséges, hogy nem olvastam eleget a legeslegújabb irodalomból. De csak ezt az egyetlen ellenérvet fogadom el azon állításom megdöntésére, hogy bizony az új irodalomnak éppen a legjava, amely azzal kérkedik, hogy lélekelemző és elmélyíti az élet dolgait, egészen üres szófecséllésé vált. Epigonjává lett teljesen a mult század írói órisai műveinek, és elavult, sokszor nevettetően naiv lényegkerülgetésen kérődzik. Éppúgy, mint a vásári irodalom, a jobbfajta is, csak legföllebb a mai élet külsőségeit szedi magára, hősei repülnek, vagy rádióznak, de mihelyt lelkükhöz ér, akkor csak áttúrkálja a Flaubert-ek, Dosztojevszkijek kohóiban már kiizasztott salakot és ezzel akarja megveregetni a saját vállait, milyen mélységeket tár fel az életből.
Nem feszegetem (mert bevallom, nincs elég szaktudásom hozzá) annak lehetőségét, hogy talán mint a piktúrában maga az anyag merült ki és a régi keretek nem bírják el az új mondanivalót. Hogy példával illusztráljam, mit akarok ezzel mondani, hát itt van a futur és dada és mittudom milyen izmusok törekvése, hogy egy mozdulatot például öt lábbal és öt kézzel jelenítsen meg. Holott a moziban már rég hónya alá nyúlt a technika a forma, a vonal és talán majd a színnel való élet-megjelenítésnek.
(Jellemzőnek tartom mellesleg, hogy a mozi legnagyobb ellensége éppen a ma irodalmának olyanféle nagysága, mint Bernhard Shaw, aki képzeletének, úgy tetszik, egyetlen fordulata sincsen olyan, amilyenre
Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy a piktúra, a síkra vetített életábrázolás csődje a régi keretek közt föltétlen beállott. Szó sincs róla. Még kevésbé, vagy egyáltalán, nem vélem ezt a betűvel érzékeltetett életre, az irodalomra. Legföllebb azt a fájdalmas tényt kell konstatálnom, hogy szörnyű akadályai lehetnek a megcsinálásban is, a megértésben is az újnak ebben a tekintetben.
(Kérem, ne vegyék túlzott szerénytelenségnek, ha zárjelben és miután mást nem hozhatok, a saját csekélységemet veszem itten példának, mikor legyőzhetetlen akadályokról beszélek az írás új feladatainál. Még békéből tudok eltépegetett jegyzeteimről, amikben kétségbeesett kísérleteket tettem annak lebírására, hogy az élet egészen más fordulatok közt mozog velünk, semmint az irodalom felfedi ezt. Jelenleg pedig ott tartok, hogy minden irásomból egyetlen értéknek néhány félbenmaradt vagy éppen odavetett jegyzetemet tartom, amiknek előre tudom a sorsát. Ez az lesz, hogy csak majd akkor fognak látni
De visszatérve a mai modern irodalomra, le kell mégegyszer szögeznem, hogy ez egészen egykori nívója alá süllyedt. Mert hol baktat a mai irodalom attól, mikor egy-egy fellobbanása a múltban valósággal fáklyát tartott a tudományok elé is és például megalapozója, vagy legalábbis megtermékenyítője és útmutatója volt a legújabb pszichológiának, mint ahogy ezt Bergson az ösztön elméletében a művészekről, az élet megérzőiről állítja is.
Ehhez képest, ma, úgy hiszem, ezer és ezer laikus olvasó akad, aki afféle jóindulatú mosollyal olvassa a mai lélekelemző irodalmat, az emberi cselekedetek megokolásával, fejtegetéseivel. Legföllebb az író képzeletének szökkenései érdeklik, az sem másként, mint ahogy a hipnozitőr figyeli a médiumot. A fölény, az igazi lélekbúvárlat oktató jellege bizony egészen kiszaladt az írók és az irodalom kezéből.
Ezeren és ezeren sokkal világosabban látnak meg dolgokat az életből és ha megfogalmazásuk vajudik bennük, ebben támaszra és útmutatásra nem lelnek a mai irodalomban, amely még csak nem is gyermeki naivságú gügyögés, hanem alakoskodás, álmegnyilatkozások kínai imagépje.
Bocsánat mégegyszer ezen kitérőért, de nagyon alkalmasnak, sőt sajnos egyetlen alkalomnak találtam ennek a mondanivalómnak a fenti regényt, hogy hozzá kapcsolhassam.
Értékének teljes megállapításánál, mondom, világért sem tartom valami remekműnek. Sok-sok hibája van alakjai, meséje, felépítése megcsinálásában.
Nem is az a fontos, hogy folyvást kimondottan élnek alakjai a modern lélekbúvárlat eredményeivel. Mert voltakép azért nem viszi végig ezt a merését. A mondott Á után, mi okból, mi okból nem, nem mondja ki a B-t sehol. Ám az, ami nem lekicsinylendő, hogy nyiltan beszél róla, hogy az új lélekbúvárlat eredményeivel mint társadalmi ható eszközökkel már rég élnek emberek. Tehát nyilvánvalóvá teszi, hogy ezek az eredmények, mint eszközök ugyancsak tényezői az életnek, bizonyára sokkal nagyobb és más vonatkozásokban és módszerekkel is, mint amennyire szerző pedzi őket regényében. Ez mégis nagy és jelentős dolog, az új és magát komolynak nevező irodalom unalomba és formajátékba sekélyesedő betűhalmozása közepett.
Részemről szinte afféle lavina előszelének érzem ezt a merést. A csecsemő megszületett, hangját nem lehet elfojtani. Az aztán csak rosszabbat szül. Inkább üdvözölni kell minden merést, bárminő fogyatékos kísérletben. Hiszen, ha gyatraságokról van szó, akkor eszünkbe juthat az első keresztények művészietlen és faragatlan dadogása, amelynek lelke mégis diadalmaskodott a remekeket létrehozott, de értékeit kiélt görög és római kultúrán.
Ha talán korainak és romlasztónak érződnék ez a processzus, így is bizonyos, hogy csak azoké egyelőre, akiknek fülei vannak a meghallására. Ám ezek bizonyára hallani akarják, mert minden más hang számukra csak hamis macskazene.
Nagyobb elismeréssel nem adózhattnék a regény szerzőjének, mint jelen maradéktalan őszinteségemmel.