Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 24. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: AZ ÚJ MAGYAR LIRA
Komlós Aladár könyve. Pantheon kiadás.

Abban az időtájban, mikor Adynak Az Illés szekerén című könyve megjelent, azzal a gondolattal foglalkoztam, hogy megpróbálom az Ady s a körülötte felsorakozó lirikusok addigi művei alapján megformulázni egy kis könyvben ennek az új lirának az összefoglaló értelmezését, az egyes költők arcképeivel. Gondolatban már meg is csináltam a könyvet, tisztáztam eszméimet, végiggondoltam ítéleteimet és a hozzájuk való indokolásokat. Közben Ady elkezdte írni azokat a verseit, melyek Szeretném, ha szeretnének könyvében vannak, kénytelen voltam megfigyelni hangjának, stiljének, az élettel szemben elfoglalt álláspontjának változását s egyre jobban rájöttem, hogy azok a megállapítások, melyekre addigi könyvei alapján rájöttem, nem érvényesek többé, egyre jobban módosulnak s az újabb versek retrospektív hatása alatt módosult az a kép is, melyet a régiekről alkottam magamnak. Rájöttem, hogy kár lett volna megírni azt a könyvet, már megjelenése pillanatában elavult lett volna. Ugyanezt tapasztaltam Babitsnál és más ebbe a körbe tartozó költőknél. Amíg a költő fiatalos buzgással fejlődik, a világkép egyre újabb és újabb elemeit ragadja magához és belső világa is az élettapasztalat révén egyre szélesedik vagy legalább változik, amíg a formával való küzdelemben egyre újabb eredményeket ér el, addig lehet kritikailag szólni egyes műveiről, de nem lehet megfigyelni teljes kritikai arcképét.

Ezért nem tudok egyetérteni azokkal, akik Komlós Aladárt megróják amiatt, hogy könyve tárgyalási körébe nem vonta bele a háború utáni új lirikusok méltatását s csak általánosságban próbálja kicövekelni a legújabb lira útjait. Különben is ő «az új magyar lira» fogalmába csak Ady körének, a Nyugat alapvető nemzedékének liráját vonja bele s csak ennek elemzésére vállalkozott, s nem lehet tőle többet követelni annál, amit vállalt. A kérdés tehát úgy teendő fel, hogy hogyan sikerült neki azt végrehajtani, amit vállalt. Csak épen egy megjegyzés kivánkozik ide: mindig bajba kerül a kritikus, ha csak egy-két szóval vagy egy mellékmondattal próbál jellemezni egy írót. Kikerülhetetlenül méltánytalan és felületes lesz.

Egy ilyen összefoglaló könyvnél nem elégít ki a kép egyes vonásainak helytálló volta, hanem megkívánjuk a kép teljességét is. Ebben tálálom Komlós Aladár könyvének legfőbb hiányát. Amit az egyes költőkről ír, azt akár elfogadom helytállónak, akár vitatkozom vele, érdekesnek, sokszor súlyosnak érzem, meggondolásra és vitára érdemesnek. Egy tehetséges és tanult kritikus mondja el bennük a nézeteit, melyek sokszor frappánsul szellemesek és sokszor jól át vannak gondolva. De ha azt keresem, kimerítően ábrázolja-e a tollára vett lirikusokat, akkor már feltámadnak az ellenvetések. A tárgyalt költők közül egyet sem tudott olyan teljességgel elénkállítani, hogy ne érezzük a képet hiányosnak, csak egyes részeiben kidolgozottnak. Ez nyilván onnan van, hogy kategóriákba igyekszik beleszorítani az egyes költőket. Ezzel egyetlen szempont, egy jelszó-szerüen megfogalmazott formula lámpásával világít rájuk s ez a világítás szükségszerűen egyoldalú kell hogy legyen. S ezenfelül éppen a formulái azok, amelyek a legkevésbé helytállóak. Ha azt mondja a költők egy csoportjára hogy «a szépség költői» (Tóth Árpád, Szép Ernő, Kosztolányi, Kemény Simon, Nagy Zoltán, Juhász Gyula), - akkor okkal teszem fel a kérdést: mond-e valamit ez a formula s azt mondja-e, amit mondani akar? Az esztétizmust érti ez alatt, de már amint a formula magyarázatába kezd, képtelen kitágítani a fogalom körét. S fogalmazva sincs szerencsésen ez a formula, mert az esztétikum, a szépségkultusz többé-kevésbé megvan minden költőben, - a skatulya tehát túlságosan szűk és túlságosan tág. S így vagyunk a többi összekapcsoló formulákkal is. Minek az a mindenáron való formulába foglalás, mely deduktív eljárásra, s az egyes költői jelenségeknek egy általánosságból való levezetésére kényszeríti a kritikust, akinek mindig eredményesebbül kínálkozik az induktív módszer? Komlós Aladár eljárásában a régi esztétika skatulyázó maradványa ez a formula-keresés, amely egy Linné-rendszerbe szeretné beosztani a költészetet. Csakhogy a Linné-rendszert, mint diák fiamtól tudom, már a növénytanban sem tanítják.

Részleteiben a könyv: sokkal kedvezőbb, sőt sok helyt egészen kedvező képet ad. Az «Aranytól Ady-ig» című fejezetben gyors iramban, de egészében megfelelő képét adja az Ady előtti magyar lirának s szerencsésen állapítja meg ennek a lírának a reális valóság cenzurája által korlátok közé zárt jellemét s azokat a kísérleteket, melyeket egyes lirikusok (Vajda, Reviczky, Komjáthy, Kiss József) e cenzurától való felszabadulásra tettek. Vajda Jánosról szóló tömör fejtegetése egészen hű képét adja a költőnek, csak azt az egy kérdést nem érinti, mennyiben volt oka a költő külső-belső sikertelenségének az a ránézve tragikus tény, hogy olyan korban kellett élnie, amely minden ponton ellentétes volt az ő egész lényével. Rosszkor született, rosszkor élt, emiatt tehetségét nem tudta organikusan kifejleszteni s csonka maradt. Korától idegen mondanivalóit kora formakészletébe próbálta belepréselni, ezért nem tudta elérni a kifejezés szépségét, még a technika primitív követelményeivel sem tudott megbirkózni.

Az Adyról szóló fejezet a könyv legelmélyültebb és legszebb része. Kitünő Ady-tanulmány, néhány figyelemreméltó új megállapítással (az «istenülés», a szimbólum Adynál) és már másoktól is kimondott megállapítások új, szerencsés megfogalmazásával. Legjobban Adynak a Vér és Arany és a Szeretném, ha szeretnének közötti korszakát szereti, ennek fejtegetésében van a legtöbb inspiráció. Helyesen mutat rá Ady lényének későbbi megújulására, bár nézetem szerint A menekülő élet és a Ki látott engem költőjét rideg ítélettél tárgyalja. Majd rá fog ő is jönni e könyvek jelentőségére s akkor tisztábban fogja látni A halottak élén-t is, mint Ady költészetének s vele a magyar lirának csúcspontját. S akkor adequátabb fogalma lesz Ady egész művéről is.

Legkevésbbé tudok egyetérteni azzal a fejezettel, amely Babitsot és Gellért Oszkárt mint a «valóság költőit» tárgyalja. Itt a formula megfogalmazása sem szerencsés, alkalmazása pedig - különösen Babitsot illetőleg - egészen erőszakoltnak tűnik fel s hamis képet ad. Szembeszállást próbál egy valóban hamis vélekedéssel (mely több helyen és többször nyilvánult, de azért távolról sem mondható közvéleménynek), de a hamis ítélettel egy téves ítéletet állít szembe. Hogy a valóság-elemek csakugyan igen nagy tért foglalnak el Babits költészetében, hogy bő a tárgyismerete s pontosan jelöli meg a külső dolgokat stb. - abból még nem következik, hogy nála «mindig marad valami vaskos, reális» s hogy költészete olyan nagyon a valósághoz van tapadva. Itt a kritikus a költő anyagát összetéveszti a költő attitudéjével, holott sokkal közelebb juthatna Babits megértéséhez, ha azt az attitudet figyeli, melyben anyagához áll. Akkor észrevehette volna, hogy a valóságszerűség és adatszerűség Babitsnál nem lényeg, hanem kifejezési forma, amellyel az élet teljessége utáni kielégülhetetlen sóvárgását nyilvánítja ki. Az egész világot bele akarná ölelni költészetébe, mert nem tudja beleölelni életébe. Nála nem lehet szó olyasforma objektív szemléletről, mint az Aranyé, mert az ő valóság-képei izzanak az izgalomtól, hőfokuk nem a saját temperaturájuktól van, hanem e költő mindig magasra fokozott belső hőfokától. Próbálja meg Komlós Aladár lemérni Arany bármely költeményének és Babits legtemparáltabb költeményének hőfokát és megkapja a két költő lényegbe vágó különbségét. Persze ez nem a felületen van, hanem a dolgok mélyén és nem közvetlenül kimondva árulja el magát, hanem sokszor csak egy váratlan szóval, egy izgatott jelzőben, egy inverzióban, de finom kritikai hőmérő azonnal megérzi. S Babits költészetének rendkívüli varázsát éppen az a túlfütöttség adja meg, amely a valóság-adatok leple alatt vonaglik. De le kell fejteni azt a leplet annak, aki a költészet lényegéhez hozzá akar férkőzni.

«A valóság költője» ez a formula Gellért költészetére nézve sem telitalálat, - igaz, hogy most már Komlós Aladár nem is igyekszik ezt a formulát olyan nagyon erőszakolni. Nagy melegséggel méltányolja Gellért költészetét - körülbelül ez a legmelegebb része könyvének - s amit mond róla, az ha nem is kimerítő, de egészben véve elfogadható. Örvendetes jele annak, hogy Gellért költészetének jelentősége most már kitárul a fiatalabb emberek számára. Amint hogy kortársai is csak újabban jöttek rá az igazi ízére ennek a magában álló, független és férfias lírának.

Ezt a vitatkozást Komlós Aladárral még soká lehetne folytatni, könyvének minden fejezetében ad erre alkalmat. Ez a vita azonban olyan, mint mikor két ember összeül olyan tárgyról beszélni, amely mindkettőjüket erősen érdekli s amelyről mindegyik sokat gondolkodott. Élvezetes vita ez, gondolatokat ébresztő, néha izgató is és az a szép benne, hogy az ember megbecsüli azt, akivel vitatkozik. Az utánunk jövő nemzedék feladata többek között az, hogy kritikailag feldolgozza, amit az előtte jártak csináltak. Mi ezt nem végezhettük el, mert harcban éltünk, minden négyszögméter térfoglalását a magyar irodalom megújulásának úgy kellett harcolva kiküzdenünk s ez a küzdelem lekötötte energiáinkat. Komlós Aladár könyve első és minden megbecsülésre érdemes kísérlet a mai fiatalság részéről ennek a ráháruló feladatnak a teljesítésére.