Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 24. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
«Óh, szelíd, gyönyörű dunántúli dombok, józan enyhe vidék!» - mondja Babits Mihály a Halálfiaiban az első oldalok egyikén. Óh, ezüst iszalagos utak, almaízű levegő, serény szüreti napok, hosszúra nyurgult berkenye ágainak nemes barna gyümölcse... és mennyi minden még! És kísértenek erővel csitított kísérteteink, felébredtek és itt vannak. Sok avétt szokás, amit csak ott követnek szavak, melyek értelmet igazában csak ott találnak, önkéntelen mozdulatok, melyeket a mindennapi élet egészséges törvénye teremtett s mégis így távolból nézve karakterisztikummá váltak, aztán élmények, sok élmény, sok olyan is, melyet szinte csak sejtésünk szűrt belénk s mégis oly átitatott énünkké váltak, mint a levegő, mint az első korty tej, mint a kenyér... «Szelíd, gyönyörű dunántúli dombok... merengő kékségű szeptemberi napok, nagy hordók várnak csántéraikon, borszag lepi a présházakat, kereplők szólnak a hegyekben», messzibesötétlő jegenyés utak, a kertek sövényén koszorúbafutó tamariszkuszok, már rozsdásodik a pázsit, a vadszöllő vérszínbe ereszti indáit, almaszedés illata leng, s bár a serény láz csak apró, hétköznapi ütem, mégis a házak teleszívódnak vele. Évszázados, békés ritmus. De mindig, mindenütt a legizzóbb fontosság a domboldalas szöllőkertek szüretje, mintha egy gyengülő faj minden erejét ezek a bő nedvet buggyantó szöllőtőkék rejtenék. Úgy állanak az emberekkel szemben, mint két vén ellenség, hol sokat ígérő, hol gonoszkodó harcban. Ennek a harcnak riadalmait és győzelmeit visszhangozzák a vidéki kaszinók, a lugasokban tartott nyári vacsorák, erről hall már a kis fiú is: Imrus, ki nagyanyját kíséri a szurdikos utakon, zsengéjébe olvadnak belé a szigorú hangok, melyek úgy látszanak, hogy fajtájának erejét, fennmaradását védik. Ezért oly mindig közelttapintó nézésű a nagyanyi, az öreg, szívós kis Rácz Cenci. Makacs agilitása félre nem billenne, mintha őt is csak azok az erők mozgatnák, melyek szöllőskertjét is érlelik, nagykendőjébe burkoltan szünettelen, együtemű életével az egészséges mérték valami különös, ősi kitartásával úgy is néz ki, mint egy igen földbe szerelmesedett, megfurkósodott és odabarnult szöllőtő. Óh, milyen szépelgés nélküli s mégis mennyire szívbe melengető ez az ellenmondást sohasem találó, egész faja sorsát igazságos józansággal meglátó kis öreg asszony! Mintha csak ő nézne itt a jövőbe; az elhivatottak makacsságával áll a föld mellé, védi a szöllőt, szinte minden mozdulata száraz parancs, hogy fajtája gyökerén őrizze a hantot, mert ez odatartoztat valamihez, különben könnyen elszakad a vén gyeplő és a szabadság rossz köd: ki tudhatja, mibe reked el egy szárnyára eresztett madár? A mult rossz példa, ijedős, szemetlehunyató villanások kísértenek sokszor: a szelíd dombok völgyein épült provinc városok már tellenek a földet vesztett úri osztály Don Quijotejaival, új szálakért kapdosnak, de ez a harc már legtöbbször nem egyéb, mint eltehetetlenült dölyfe a régi szép időknek. Ez volt a kilencvenes évek elején, amikor sokak mellől elszakadt a drága, mámorttermő föld, a megyeszékhely megtelt Gőzsy Pepikkel és ezzel egy újfajta városi középosztály koncertje kezdődött. Már-már romantikusnak tünő, sírva vigadós idők; a hangszerelés látszólag igen egyszerű, a koncert még jól egyben áll s bár mindegyik egy-egy különálló hang, de ütemük egy s az ütemet vak engedelmességgel követik. Még gőgös, úri hetykeséggel díszeleg mögöttük sok ősi biztonság, tradició s ha ellenmondásuk van, az nem talál támaszt, befelé gyávul és észre sem veszik, hogy szürkülnek át aszfaltos talajú beamter sorsokká. Szinte illik egy kis liberális kacérkodás, szinte kellenek viták, politizálási viharok, melyekbe pillanatokra legalább még odakötődhetnek valamihez, tüdő tágul, az agyban gondolatok szelelnek és észre sem veszik, hogy éppen ebben hasad ketté az a láthatatlan élet, mely néma szeméremmel rejti drámáit, legfeljebb egy-egy bús temetés nyit félénk hangot, hogy miért volt így, miért kellett ennek így lenni? De sohase lázadó feleszmélés, csak az engedelmességet vállalt rezignálók elégiája. A később teljesen rájuk súlyosodó passzivság megkezdődött tragikuma ez. Mert Sótról vagy Gádorosról nézve e békés domboknak már nemcsak szépséges színeit és különös jó zamatát érezzük; szelíd, bágyadt józanságuk mögött, mintha fojtóvá fülledne a nagy nyugalom; már látszik, hogy nem csupán a természettől nem kapott gigantikus sziklákat, hegyi viharzúgást, társadalmi életét sem söpörte át évszázadok óta egy rögtön pusztító, de egyszersmind átalakulásra, feleszmélésre lobbantó ellenség, távolból nincs veszély, de a sekély vizek láthatatlan miazmái észrevétlen sorvasztanak állandóan. Ez a Halálfiainak Dunántúlja!
Dombok hullámai, ringó szép mezőség, mámort békítő szöllők, iszalagos szurdikok, beomlott présházak bűvköre, mennyi gyermekámulásra termett szín, csoda! De lám, nem messzi a város, házak eltorzult árnyékokkal és az illatok ősi erjedésében emberek, kiket, ha úgy futtában nézünk, csak mind oly egyformák, hiszen olvassuk egy helyen: «Sóton mindenki hasonlítani akart másokhoz, az ősi típusokhoz, mint régi szinészek a bábokhoz.» Egyformaság, hétköznapi unalom, polgárias összeszürkültség s mégis, amikor egy mindent felkutató tekintet Röntgensugara alatt finom rétegeikre bomlanak, egyszerre úgy állnak előttünk, hogy minden sajátosságát érezzük a keretnek, a földnek, az ősi szokásoknak, mint nagy mesterek portréin látjuk sokszor egy-egy race teljes érvényrejutását. A környezet, a keret, amelyben mozognak, nem mesterséges kulisszafal: szerves élet, halljuk csobogó életerét; íze, szaga, praktikusan kitermelt öreg szokásokból olvad át a cselekvény lüktetésébe: a földdel, a horizonttal összeolvasztott tradiciók. S ha egyik-másik hős el is kalandozna saját egyénisége lehetőségén, rögtön megbénul, amint szembekerül e vidék egy régebbről pregnálódott alakjával és bátorkodása eltétovázó elmélkedéssé gyávul. Mindig fontolkodás nélkül elfogadott, jólismert, bevált és lerázhatatlan tendenciák zsongítnak, a ködöt nem látják, pedig, mint Babits írja: «Ebben a ködben eltévedt a megszokás alázatos szolgáló leánya.»... Ez a tragédiájuk és mégis ez érlelte meg azt a nemes, minden nagy hangtól mentes uriasságot, mely oly jellegzetesen dunántúli. Nem figyelik az életet, nincsenek soha résen, hiszen nincs közelbőlfenyítő ellenség, nem revoluciós talaj, hőseit nem is egy-egy váratlan kilobbanás hamvasztja el: a lassan sorvasztó fülledtség fulladói. Nem figyelnek, csak élnek, úri biztonsággal, azzal a megpatinásodott egyszerűséggel, mely elfojt minden hátsó gondolatot, a mozgásuk önkéntelen s bár csak igen ritkán van spontán kitörés, a hangjuk mindig valami beléjük oltott naiv meggyőződés őszintesége és amennyiben be is ferdül olykor közéjük valami újfajtább rutin, azt már idegen plántálja. Idegen, akit itt megbámulnak, elgondolkodnak rajta, de végeredményben mégis csak fejet csóválnak.
Könnyenvigadós s mégis halkelégiájú föld! Költője volt: Berzsenyi Dániel; az egyszerű, munkás bolyongás nagy áhitata, a messzi horizonton elmélkedő, de a közelben, az apró dolgok szemléletéből magasztossá telt és egyetemest áhító sejtelem megszólalt a mélyből dübörgő pátoszban, de jellegzetesen magatermésű epikáját eddig magába rejtette ez a föld. Akik innen kerültek ki elbeszélők, csak általános sajátságokban mutatják a fajt, azokat a típusokat megtalálni az ország bármelyik részében, de olyan, akiben egészen átpregnálódott volna íze, speciális sajátossága, fülledt tragédiája és józan romantikája a vidéknek, nem volt még. A Halálfiai között találjuk az elsőket. Ugyan lehetne-e elképzelni Cenci nénit vagy Döme bácsit egy más keretben? Vagy a feledhetetlen Nellit, a passzivság e szomorú tündérét, aki az alkonyok szelídségével vállal mindent: elfojtottságot, sötétet, mint Babits írja: «térden csúszva a sors előtt». Nem évszázados nyugalom kellett-e hozzá, hogy kitermelődjön a passzivitásnak ily csodálatos, befelélobbanós alakja? És mégis Nelli, ez az üvegre lehelt szent az, akin legfájóbb hangokat szűr át fajtája tragikus végzete, szavatlan és tiltakozás nélküli életében a legtöbb sejtelme neki van. Hiába békél körülötte látszólagos jólét, biztos előmenetelek államnál, megyénél, disznótorok, kártyapartik, vidámság, amivel egy-egy halálos szüretet, gyorsan elvillant családi rémületek sebét felednék, ő rejtett sejtelmekkel szorongatja kis fiát s mint olvassuk: «Nelli rémülten kérdezte: mi lesz az ő fiából? Elkapja-e őt is a család iszonya és lassú vihara vagy odaköti magát, mint az apja jókor egy biztos karóhoz?» Óh, szomorú karó, ahova a földjét vesztett úr menekül!... A Halálfiai között talán mégis Sátordi Mihály az, kinek hangsúly nélküli, de makacsan őrzött életformáján érezni leginkább azt a sajátos, elődöktől vérébe olvadt, szinte gondolkodás nélkül magáévá fogadott diszciplinát, melyet e vidék józansága diktált rá, egyúttal bilincseket is rakva minden egyéb lehető kilengésre. Sátordi Mihály állandóan érezteti korához való loyális függését, a kilencvenes évek ideái mint egy egész perspektivát körülszaladó, széles kör delejezik rája a maguk igazát, de ezen a körön kívül van beljebb egy sokkal szűkebb köre is, a vidék, mely melléje bástyázza józan, becsületes tendenciáit, melyeket kötelesség vállalni; szinte arisztokratikus kódex ez, mely később szinte kijegecesíti férfiúi rezerváltságát. Hogy mégis valahol hiba lehetett, valami eltévedés, arra csak később riad, akkor sem hangos jajdulás: elmélkedő befelé mélyülés ez. Hiszen egész lázongása csak annyi, hogy az emberektől jobban távolodik, még kényesebb férfiméltóságra, bár önmagában már sokszor kétkedve eltöpreng egy-egy régebben még gondolkodás nélkül vállalt szó szigorú igazán. De a hétköznapok megszokott és szigorúan betartott üteme nem szünetelt soha; még oly defektusnál is, mikor felesége elhagyta, a világ előtt csak a szokott szigorú rend lüktetett. Egy-egy megszakadt perc eruptívabb izgalmát ugyan érezzük, de attól a pillanattól, amikor Sátordi Mihály kis fiával egyedül maradt a szomszédos hálószobában (óh, mily felejthetetlen sorok!), a szemérmes ajtó rései mind betömődtek és mind az a vágy, energia, mely sohase mert fellobbanni nagy gesztusra, most átszűrve a mindennapi dolgok kikerülhetetlen tényeit, teljesen befelé növelte reflexét. Nem vállalt felviharzott percet, melyre aztán egy életen át kielégült nyugalommal nézhetett volna vissza, a saját erejére támaszkodott lélek szemérme magába füllesztett mindent. Továbbra is aprólékos kegyetlenséggel sorvasztó hétköznapok peregtek, sokkal tragikusabbak, mintha egy nagy kirobbanás egyszerre feltüzelt volna mindent. A keret tiszteletet biztosított ezután is, itt elfojtva szunnyadt minden szenvedély, ha valami történt is, az csak groteszk kaland lehetett, de nagy katasztrófák nem fenyegettek s tán ez okozta, hogy ezek az emberek itt igazában nem is bírtak összeforrni soha semmivel. Mind egy különszakadt szál volt, csak a szokások kötelezettsége, az elvek konoksága tartotta egybe az osztályt, mely kifelé még szilárd, de befelé már véznul ereje. Pedig ezek az elvek nem is igen jelentettek többet, mint a déli harangszó, melyet meg sem hallunk már s mégis önkéntelenül alkalmazkodunk hozzá. Ha végighallgatjuk Sóton vagy Gádoroson egy-egy belemelegedett beszéd hevét, érezzük, hogy még oly karakán öregek pátosza is, mint amilyen a minden ízében karakterisztikus nagyszerű Döme bácsi, ez a negyvennyolcas öreg honvédtiszt, hangja, dörmögése, haragja végeredményben mégsem egyéb, mint igen komolyra beállított játékágyúk harci morgása. Babits Mihály írja egy helyen: «Elhasználódott erők, akiknek el kellett használódni s pusztulni fátum szerint.»
Óh, szépséges, enyhe vidék s mégis mily komor kriptafalai egy önmagába roskadt, pusztuló osztálynak! Csodálatos, könnyfakasztó őszinteséggel tárult sebek, melyeket Babits Mihály reflektora nélkül talán meg sem találnánk, hiszen nagyon mélyen rezgő titkok s ha mégis néha látni engedik magukat, suta tapogatódzással, már azt mondjuk rájuk, hogy fátum és félvak ijedelemmel sietünk el mellettük. Igen, hiszen legtöbbször vakok vagyunk: rohanunk a sírkertek mellett, nagyon erős fényű lámpás fénysávja riaszt csak fel, váteszi szemek szomorú nagy szeretete, végtelen lággyá oldódott elnézése felszabadítja a szigorú ítélkezőt. És ez a felszabadítás egy csodálatosan ujjongó vigaszt is enyhit, mert Sátordi Mihály nagy diszciplinájában, befelé mélyült magányosságában, a néma hősiséggel hordott keresztben, kis fiával tett, oly egyedülien emberi lelket feltárt sétáiban és a minden mozdulatában, minden hangjában makulátlan bíróban a tiszta embernek, az örök nagy emberi vágy ideáljának oly alakját kapjuk, amiért minden keresztrefeszülő hit érdemes, mert a nagy szomorújátékokra is a maga elhamvadt életének új életekbe kívántató örök sugara delejez. Hangtalan erő s mégis oly erő, mely után önkéntelen sóvárgással kívánkozik minden bizonytalanban keringő sóhajtás...
«Óh, szelíd, gyönyörű dunántúli dombok, józan enyhe vidék!» Mennyi élet hamva, mennyi önmagunkat szembehozó színe mindennek! Óh, hányszor kellett sírva letenni a könyvet!