Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 24. szám
Lichnowsky herceg, ki 1914-ben a német birodalom nagykövete volt Londonban, s nemcsak a háború kitöréséig követett el szinte kétségbeesetten s majd hogy nem császári ura akarata ellen mindent, hogy a háború ki ne törjön, hanem háború közben is úgy dolgozott a békéért, hogy mint defaitistát boykottálták Berlinben s kis híjja, hogy szabadságába nem került: ez a kitünő és érdekes ember nemrég Drezdában Reissnernál két vastag kötetben s
Az osztrák-magyar szövetség céltalan, sőt káros voltát Lichnowsky herceg abban látja, hogy Németországnak egyfelől nem volt rá szüksége, másfelől elvesztette a révén egyetlen igaz támasztékát, Oroszországot. Minderről szó sincs, Amig Bismarck uralmon volt: a hagyományos és kipróbált porosz-orosz barátság fennállt változatlan, fennállt az osztrák-magyar s a hármasszövetség megkötése után is - hisz maga Lichnowsky írja a Bismarck «diktátori kontója javára» az úgynevezett viszontbiztosítást, vagyis a szövetséges Ausztria-Magyarország háta mögött megkötött német-orosz szövetséget. Viszont az, hogy a német birodalom nem állt feltétlenül s mindenesetre Oroszország mögött s volt bátorsága szövetkezni az orosz politikának útjában álló Ausztria-Magyarországgal: az megtartotta számára Angliának megbecsülhetetlen értékű barátságát. Amelyet csak a boldogtalan II. Vilmos boldogtalan politikája veszített el - de erről sem Bismarck, sem a hármasszövetség nem tehetett. Bismarck idejében, éppen a hármasszövetség révén, Németország egyszerre támaszkodhatott Közép-, Kelet- és Dél-Európára s még ezenfelül az angol világbirodalomra. Senki sem állt vele szemben, legfeljebb az egyetlen Franciaország, mely minden szövetséges nélkül egészen magára maradt. Képzelhetni ennél kedvezőbb, biztosítottabb, kiegyensúlyozottabb külpolitikai helyzetet? Volt már erre példa Európa történetében, kivált mikor egy új impériumról van szó, mely természet szerint kihí maga ellen minden féltékenységet? A hármasszövetségi politika az új német Birodalom számára a lehető legjobb aktuális külpolitika volt. De jelentett ezenfelül még egyebet is. Németország, miután elébb kilökte magából Ausztriát és Olaszországot is megsegítette abban, hogy Ausztriától elszakadva, idegen uraitól megszabadulva maga lábára álljon, e nagy leszámolás után a hármasszövetség instrumentumával megint vissza tudta állítani, modern formában, a hajdani római-német Birodalmat, mely 1804-ben azért omlott volt össze, mert nem tudott a saját belső eltolódásaihoz, a saját tagjai meggyarapodásához és megerősödéséhez hozzásímulni. A hármasszövetség tudott, megadta tagjainak a régi római-német császárság minden biztosságbeli s összemunkálási javát s lehetőségét, de emellett a teljes önállóságot s függetlenséget. Németország számára kivált megnyitotta a gazdasági terjeszkedés útját Hamburgtól Bagdadig, s Triesten s Génuán át kétfelől is a lejárást a Földközi tengerbe. Ezt nevezi Lichnowsky herceg céltalanságnak? Ezt ítéli veszedelemnek?
S hogy Németország Ausztria-Magyarország után botorkálva sodródott bele a világháborúba: az is csak optikai csalódás. E pontnál ismételni kell, amit nem lehet eléggé s elégszer aláhúzni: hogy Bismarck bukásáig a hármasszövetség a német Birodalom számára az európai történelem legkedvezőbb külpolitikai helyzetét biztosította, - s hogy, ha az az őrült politika, melyet aztán úgy Berlinben, mint Bécsben ezen alapon folytattak s amelynek berlini étapejait Lichnowsky oly igazságos gúnnyal s oly találó leszegezéssel veszi tolla hegyére: ha ez az őrült politika aztán úgy Németországot, mint Ausztria-Magyarországot világháborúba rántotta, arról nem a hármasszövetség tehet. Azonban éppen e Bismarck utáni politika, melynek, a német variánsának, Németország számára való végzetességét Lichnowsky oly cáfolhatatlanul kimutatja: ez a Bismarck utáni német politika sokkal végzetesebb volt, semhogy ezer bűnei után Németország 1914-ben már elkerülhette volna a világháborút. Még akkor sem, ha 1914 júliusában s augusztusában nem «botorkál» Ausztria-Magyarország után. Azt csak mégsem szabad elfelejtenie Lichnowsky hercegnek, bármint hisz is abban, hogy Anglia utolsó percig békeszerető volt, hogy az «Einkreisung»-ot, a bekerítést, VII. Edvárd nem Ausztria-Magyarország ellen szervezte meg, hanem a német Birodalom ellen. Azt csak tudnia kell Lichnowsky hercegnek, hogy Ferenc Ferdinánd megöletése, tehát Szerbiának háborúba való szoríttatása előtt, 1914 áprilisában, mikor az öreg Ferenc József meghült s tüdőgyulladástól tartottak: Oroszország az ő szibériai hadtesteit már átvetette a lengyel határokra s hogy ez intézkedés nem csupán Ausztria-Magyarországnak szólt, hanem szólt Németországnak is, sőt Németországnak elsősorban. Az csak nem lehet titok, kivált olyan beavatott diplomata előtt, mint Lichnowsky herceg, hogy Poincarénak s Izvolszkinak egyetértő mesterkedései egyenesen a háború elkerülhetetlenségét célozták, s ezt a háborút kivált s franciák bizonyára nem vagy nem csakis Ausztria-Magyarország ellen tervelték, hanem főképp és elsősorban Németország ellen. Lichnowsky herceg megindítóan tudja leírni Sir Edward Greynek gyönyörű békeigyekvését, mely utolsó percig, egészen a németeknek Belgiumba való bevonulásáig nem lankadt. De csodálatosképpen elfeledkezik e kitünő angol békebarátnak arról a mondásáról, hogy «ha nem veszünk részt a háborúban, az sem kerül kevesebbe, mint ha részt veszünk benne». Világos, hogy Anglia akkori «békeszeretete» csak arra vonatkozott, hogy Angliának ne kelljen mindjárt az elején belekeverednie a Párisban és Pétervárott már mindenesetre elhatározott háborúba, hanem egyelőre másokat verekedtessen maga helyett s úgy ugorjék aztán be, alkalmas időben, a verekedésbe, mint ezt később Amerika cselekedte. Azt hinni, hogy Németországot csakis Ausztria-Magyarország iránt való felesleges hűsége sodorta bele a háborúba, hogy tehát Németország e nélkül, vagyis ha Ausztria-Magyarországot cserben hagyja, elkerülhette volna a háborút, el a Franciaországgal, Oroszországgal s Angliával való fegyveres leszámolást, ezt hinni éppoly naivetás, mint azt hinni, hogy már a háború során Németország elkerülhette volna Amerikának hadbaállását, ha nem követi el azt a hibát, hogy a «Lusitania» hajó elsülyesztésével a Wilson érzékenységét s humanitását maga ellen lázítsa. Amerikai bírósági ítélet van arról, - a newyorki felebbezési biróság 1923 február 22-én kelt ítélete - hogy a «Lusitania» hajónak a német U 20 vízalatti hajó által történt elsülyesztése rendes, legális, tehát rossz néven nem vehető hadicselekedet volt. Ezt a semleges Amerika s a jogász Wilson természetesen már az elsülyesztés napján is tudhatta, tudta is, - a Lusitania elsülyesztése csak kifogás volt, s ha nem ezzel a kifogással, hát egyéb kifogással a végén Amerika okvetlen Németország ellen fordult volna. Nem a franciák szép szeme kedvéért, nem is a német barbárság ellen való gyűlöletből, hanem hogy learassa - aminthogy le is aratta - a háború hasznát. Igaz: úgy Berchtold gróf, mint Bethmann-Hollweg vagy éppen II. Vilmos nem voltak azok az államférfiak, kik 1914-ben az Entente világmachinájával szemben helyüket meg tudják állani. Ám az ő helyükön már egy Bismarck sem tudta volna, - 1914-ben, akár tavaszán, akár őszén, akár Ferenc Ferdinánddal, akár Ferenc Ferdinánd nélkül már egy Bismarck sem tudta volna Németországot megmenteni a világháborútól. Az alatt a huszonöt év alatt, mely a Bismarck bukásától 1914-ig eltelt: egy Bismarck bizonyára más német külpolitikát művelt volna, mint II. Vilmos, s ez a más külpolitika nem juttatta volna Németországot abba a helyzetbe, amelyben, a II. Vilmos politikája bűnéből, Németország 1914-ben vergődött.
Az 1867-iki dualizmus kitünő formula volt arra, hogy Ausztria-Magyarországon belül Magyarország megmaradjon, - az 1883-iki hármasszövetség kitünő formula volt arra, hogy a hajdani római-német imperium új variánsának Ausztria-Magyarország áldozatul ne essék. De abban az irányban, hogy az új Monarchia a Dunamentét a maga biztonsága számára megszervezze, az 1878-iki bátortalan bosnyák okkupáción kívül nem történt semmi. A régi nagy Ausztriának az volt végzete, hogy urai, a Habsburgok, nem tudták levenni szemüket a Nyugatról, s emiatt elhanyagolták balkáni küldetésüket. E küldetést Savoyai Jenő világosan látta, de a Habsburgoknak ekkor fontosabb volt Belgium, mint Szerbia vagy Rumélia. Ferenc császártól Ferenc Józsefig folyt a kilátástalan versengés Poroszországgal a német koronáért, s ez alatt rendre kikerültek török uralom alól s úgy a hogy a maguk lábára álltak a balkáni népek. Königgrätz után a német álomnak vége volt, s az új Monarchia nekiláthatott volna, hogy keleti küldetését megvalósítsa. Ám ekkor meg az a magyar félelem fogta le karját, hogy mitévő lesz a magyarság ekkora szláv tengerben? A félelem bizonyára megokolt volt, ám a kérdést a történelem sem akkor, sem azóta nem úgy állította a magyarság elé, hogy: «megbirkózni a szláv tengerrel vagy kitérni e birok elől», hanem úgy, hogy; «megbirkózni a szláv tengerrel vagy elöntetni általa!» Igaz: az osztrák-magyar balkáni törekvések rázúdíthatják vala Ausztria-Magyarországra a hatalmas Orosz Birodalmat mint ellenséget. Azonban: ezt az elleséget ugyanúgy rázúdíthatja vala - és rá is zúdította! - a Balkánról való lemondás, egybekötve, óhatatlanul, viszont azzal a védekező törekvéssel, hogy Ausztria-Magyarország más hatalmat se engedjen a Balkánon terjeszkedni, - maga ugyan ne egyék a Balkánból, de mást se hagyjon belőle enni, s maga ugyan ne szervezze meg a Balkánt, ne is oldja meg a Balkán problémáit, de viszont azt se hagyja, hogy a balkáni népek, kiki a maga számára, maguk megoldják, hogy például, Szerbia egyesüljön Montenegróval, hogy kijusson az Adriára... és így tovább. «Én», vallotta be minap egy intervjúban a dualista Ausztriában nagy szerepet játszott, a háború alatt halálra ítélt s utána Csehország elszakadásában s különalakulásában döntő részt vett dr. Kramarz - «én sohasem voltam ellensége a Monarchiának. Csak vissza akartam, csak vissza akartuk helyezni történeti alapjaira.» Mit jelent ez? Azt, hogy Ausztria-Magyarországnak lett volna rendeltetése megoldania, bevonva határain belülre s ott benn megadva nekik, éppúgy, mint Magyarországnak, az önállóság minden feltételét: a körülötte élő s a határain belül élőkkel nagyobbára rokon és szomszéd országok, nemzetek, népek és néptöredékek problémáit. Mert mikor ettől visszahúzódott, akkor maga vitte rá a határain belül élőket, hogy e határokon kívül keressék boldogulásuk irányát, hogy a szlávok Pétervár felé tájékozódjanak, s ezzel kívülről mégis csak rázúduljon a Monarchiára az orosz veszedelem, viszont belül se legyen békessége s rendbejöhetése. Sőt a helyzet az volt s a történeti igazság az, hogy egy megfelelően aktív és pozitív balkáni politika nem járt volna akkora orosz veszedelemmel, mint aminőt a passzív és negatív idézett a Monarchiára. Ismeretes, hogy az ötvenes években, a krimi háború idején, I. Miklós cár felajánlotta Ferenc Józsefnek, hogy «Ausztria és Oroszország osztozzék békésen az (akkor még nagyobbára török kézen levő) Balkánon, körülbelül Szalonikig vonván meg északtól délre a merőleges vonalat, amelytől keletre az orosz, nyugatra az «osztrák» befolyás uralkodjék volna s szervezze meg a Balkánt. Az ifjú Ferenc József akkor nem akart osztozkodni. Igen jó helyről, kézen-közön Ferenc Ferdinánd legközelebbi környezetéből származó adatom van arról, hogy ugyanilyen ajánlatot tett, a világháborút megelőzött balkáni háborúk napjaiban, II. Miklós cár Ferenc Ferdinándnak. Tetszett-e, nem-e, az ajánlat Ferenc Ferdinándnak, próbált-e, nem-e, ilyen irányban hatni az öreg Ferenc Józsefre: arról nincs adat. De ilyenformán világos, hogy úgy a régi Ausztriának, mint az újon alakult Osztrák-Magyar Monarchiának ötven esztendőn át lett volna módjában Oroszországgal egyetértően úgy oldania meg legalább is a déli s az északi szláv problémát, hogy egyben a saját belső problémáit is megoldja. Nem tette, nem merte megtenni - s ezzel odadobta magát annak a külpolitikai végzetnek, mely így belül is végzetévé lett.