Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 24. szám · / · SZINI GYULA: JÓKAI

SZINI GYULA: JÓKAI
Egy élet regénye (5)
A szerelem bolondja

A szőke ifjú sokáig járt föl és alá a Hatvani-utcai ház előtt. Fölmenjen-e? A kokárda és minden egyéb, ami utána következett, nem volt-e csak álom? A művésznő bizonyára egyet aludt reá és ma nevetve gondol vissza az egészre. Óh, ha a szerencse eléje hozná Gertrudiszt! Mily egyszerű dolog volna: megszólítaná. De az ásító kapun csak közömbös emberek jönnek ki.

A művésznő házával szomszédos a Nemzeti Kaszinó, Széchenyi István alkotása. Jókai elmegy előtte is és eltünődik, vajjon odabenn a nagy urak mit szólnak a nép tegnapi ítéletéhez? «Dicsőséges nagy urak! hát hogy vagytok? Viszket-e úgy egy kicsit a nyakatok?» Jókai nem tudja, hogy a zászlós urak és főnemesek komoly tanácskozásba vannak merülve. Csaknem egészen üresek a kártyatermek. Kipirult arcú ifjú mágnások lelkesen magyarázzák, hogy a néppel kell menni, amely ki akarja vívni az ország függetlenségét. Rámutatnak a nemrég lezajlott lengyel forradalom tanulságára: a főnemesek cserbenhagyták a népet, amely ezután az arisztokraták ellen fordult. Meg kell előzni az 1792. év eseményeit!... E csöndes tanácskozásoknak eredménye, hogy a szabadságharcban ifjú főurak is küzdenek... Ha Jókai ezt tudná, már sejtené, hogy az a láng, amelyet úgyszólván néhány kávéházi gyujtóval szítottak föl, lassanként az egész nemzet lobogásává fog erősödni... De mily visszataszító dolog a politika!... Ha az ember huszonhárom éves és szerelmes!...

A mágnáskaszinó kapuján most egy közismert arisztokrata jön kifelé. Elegáns, mint Brummel vagy D'Orsay gróf. Lépéseit ama ház felé irányítja, amelyben a tragika lakik. A kapu előtt tétovázva megáll... aztán lemegy a házba, föl a lépcsőn...

Az ifjú író szíve valami csodálatos ösztönnel megdobban. Lázadó szívvel, vad féltékenységgel lopódzik a gróf után. Balsejtelme nem csalta meg. A gróf előtt kinyílik az ajtó, amelynek réztáblájára a tragika neve van bevésve. Egy pillanatra megjelenik az ajtóban a komorna feje. Az ajtó becsukódik a gróf után. Nagy, megdöbbentő csönd van a lépcsőházban. A fiatal író szédülő fejjel, bukdácsoló illuziókkal támolyog le a lépcsőn.

Ki az utcára! El a Múzeum elé! Ott a lépcsők alatt újra meg újra emberek gyülekeznek, mintha csodára várnának. Mily jó föllépni a kőemelvényre és Robespierreként mennydörögni a nagyurak ellen és forradalomra lelkesíteni, míg az ember szívében egy láthatatlanul kicsi, de iszonyú féreg foga rág...

A művésznő lakásán pedig nem történt semmi különös. A karcsú és rokonszenves gróf csak néhány fontos szóra jött föl.

- A kaszinóból jövök... nyugtalanító híreket hallottam... Lehet, hogy borzalmas napokra fogunk még ébredni... Nem akarom, hogy szükséget szenvedjen az eljövendő napokban... Már intézkedtem...

A művésznő csak hálás kézszorítással tud felelni, de nagy, sötét szeme beszél helyette és ez a szem tele van hálás, igaz könnyel...

A gróf távozik...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az ifjú forradalmár már lefelé megy a múzeumi lépcsőkön. Most, hogy kiöntötte minden haragját, megint a szíve szólal meg, amelyet nem tud lecsitítani. Belátja, hogy féltékenysége: agyrém volt. Mondta-e a művésznő egy szóval is, hogy szereti? Nem. Talán nem is tud arról a különös lelki folyamatról, amely egy huszonhároméves fiatalember szívében végbement. Valami ellenállhatatlan erő a tragika kapuja elé vonzza.

Jókai most már megembereli magát és határozott lépésekkel megy föl Laborfalvy Rózához.

Mosolygó arcú komorna fogadja. Bevezeti a szalónba.

Diadalmasan süt be a márciusi nap és megaranyozza a selyemszövetű bútorokat, csipkefüggönyöket és azt a sok kedves csecsebecsét, amit csak egy ízléses asszony tud úgy fölhalmozni, hogy az ember az Ezeregyéj pompájában hiszi magát. Egy papagály rézkalitban. Hosszúkás üvegszekrényben remekművű, ezüst domborművel ékes lovaglóostor ezzel a fölírással: «A legtüneményesebb lovarnőnek.» Valami verseny díja.

És abban a sötét pongyolában, amely kiemeli válla vakító fehérségét, karja gömbölyűségét, arcának királynői szépségét, hajának hollófeketeségét és szemének mélytüzű, csodálatos ragyogását, végre megjelenik maga a művésznő.

- Vártam - mondja egyszerűen, azon a melegen, dallamosan csengő hangon, amely nem hagy több kétséget a szívben. Az ifjú szíve még lázadozik, próbál féltékenykedni és kérdi:

- Nem ismeri X grófot?

- Már hogyne ismerném! Nagyon kedves barátom. Ma is meglátogatott.

Ez az őszinteség minden gyanút leszerel. Egy művésznő nem Asztalos Etelka, akit üvegbura alatt őriznek, hanem független nő, egy külön gazdag lelkivilág. Joga van rá, hogy vendégül láthassa a szellem, a születés és vagyon bármely arisztokratáját. Nevetséges volna, ha nyárspolgári mértékkel mérnők viselkedését.

A művésznő a nők sajátságos ösztönével megérzi, mi bántja az ifjút.

- A rágalmazó nyelvek nem hagynak engem békén - mondja őszinte kifakadással. - Az emberek azt hiszik, hogy ha egy nő a színpadon szerepel, joguk van rá, hogy magánélete minden részletét hazug módon a világ elé tárják. Rám fogták, hogy szerecsen inasokat, exotikus állatokat, majmokat, papagályokat tartok, hogy lovas amazónként a leglehetetlenebb kalandokat keresem. Mindebből mennyi igaz? Ez a papagály és ez az ezüstnyelű lovaglóostor, amelyet az egyetlen díjlovagláson nyertem, amin résztvettem...

Mosolyog.

- Azt hiszem, a csúnya és tehetségtelen nők irígysége az, amely tombol ellenem. Látják, hogy szép vagyok, látják, hogy a színpadról a könnyekig meghatom vagy a költészet mennyországába viszem föl a közönséget, látják az utcán, hogy a legelőkelőbb gavallérok udvarolnak nekem. A tehetetlen irigység szólal meg bennök. Az erkölcs nevében ítélkeznek felettem, az ő erkölcsük nevében, amelyre senkise kíváncsi és amely után senkise nyujtja ki mohó vággyal a kezét...

Mily csodálatos, új világ ez, amelyet ez a nagyszellemű, pompázó szépségű nő az ifjú író elé tár!

- De az emberek nem tudják, hogy ebből a hamis fényből, ami Laborfalvy Rózát körülveszi, mennyi igaz! - folytatja a művésznő. - A királynői korona, amelyet viselek, színpadi gyémántokkal van kirakva. Gertrudisz királynő otthon maga stoppolja a harisnyáját, maga áll neki gyakran a lakás takarításának, a főzésnek... Néha úgy tanulom szerepemet, hogy közben kávét darálok. És nem vagyok-e egész nap robotban? Délelőtt mindig próba, délután szereptanulás, gyakorlás, este a szinház. Hát mikor érek én rá, hogy más életet is éljek, mint amit a szinpad engedélyez nekem?

És hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak, a munka-asztalkája fiókjából egy csomó számlát vesz elő.

- Nézze, kifizetetlen számlák! El vagyok adósodva!... Ami keresetem van, azt a saját testi robotommal és idegeim végnélkül való megfeszítésével keresem... Most már tisztán láthatja!

És keserűn hozáteszi némi szünet után:

- Azok a könnyűvérű kis segédszinésznők, akiket sohase lehet a szinpadon látni vagy csak egy percre, élvezik tulajdonképp a mi pályánk sikereit: ők fürödnek ékszerekben, pezsgőkben és néha még előnyösen férjhez is mennek valamely nábobhoz vagy arisztokratához... Az igazi művészet kolduskenyérrel fizet.

Az ifjú író ámult-bámult. Hát ha még tudta volna, hogy Laborfalvy Róza igazat mond.

A szoba enyhe melege, parfümje, a női szépségből önkénytelenül kiáradó érzéki áramok mintegy elzsibbasztották az ifjú költőt.

És a művésznő most hirtelen rátámadt a kérdéssel:

- Volt-e már szerelmes?

- Engedje meg - felelte az ifjú író - hogy erre a kérdésre Petőfi barátom egyik sorával feleljek: «Költői ábránd volt, mit eddig érezék...»

- Óh, és most?...

- Ön az első nő, aki mintegy testi és lelki húrjaimat egyszerre hozza rezgésbe, úgyhogy nem tudom, hol végződik az egyik, hol kezdődik a másik...

- Higyjek-e önnek?... vagy bókját tegyem el emlékeim legszebb préselt virágai közé?

- Olyan napokat élünk, amikor minden bóknak és hazugságnak lomtárba kell hullnia - szól Jókai. - Ma, úgy érzem, minden szó fontos, amit kimondunk. És én annak tudatában, hogy talán életemről dönt e néhány mondat, kimondom: szeretem önt, ahogy még nőt nem szerettem és nem is fogok szeretni...

- Vigyázzon, barátom, a jövő... arról nem tudhatunk semmit!

- Az én jövőm az ön kezében van - mondta az ifjú író. - Az ön keze által leszek boldog vagy az ön keze által veszek el.

A tragika most az üvegszekrényhez ment, amelyből kivette a lovaglóostort és átnyujtotta az írónak:

- Vegye kezébe biztosan, fogja meg erősen. Mert én azt mondom önnek, amit a görög rabszolganők mondtak patrónusuknak: «Uram, verj meg ezzel a korbáccsal, vagy simogass meg, ahogy neked tetszik!»... Megvallom önnek, az első pillanattól fogva, amikor önnel találkozám, az az érzésem volt, hogy valami rendkívüli fog történni velem. Az ember ezt megérzi előre . . : Mi szinésznők babonások vagyunk és a komornám nagyszerű kártyavetőnő. Tegnap éjjel is vetett nekem és folyton ez jött ki: «vőlegény...»

Jókai eldobta az ostort egy székre:

- Nem rabszolgát akarok én... hanem élettársat... Legyen oly erős, mint én... Eljövendő nagy napok elé nézünk... és minden férfinak szüksége lesz... nem egy gyönge nőre, hanem... küzdő bajtársra...

- Lesz, ami lesz - mondta Róza. - Én önnek ezt a kezet nyujtom... Leszek a barátnője, ha akarja, leszek az élettársa, ha kívánja... Nem kérdem, hogyan... De ne kérdezze, miért... A kártya igazat mondott és én se tudok hazudni: szeretem önt az első pillanattól fogva, amikor ott a szinpadon megjelent...

Jókai feje lehanyatlott a kézre, amelyet neki nyujtottak. A falon ezüstkoszorúk, babérkoszorúk voltak, egy tüneményes művészi pályafutás diadalmi trófeuma. Az ország legnagyobb művésznője szinte minden feltétel nélkül odaadta kezét egy fiatal, jóformán még névtelen írónak...

*

Petőfi idegesen csapta bele lúdtollát a tintatartóba, úgyhogy pecsétes lett tőle az asztal.

- Eh, ez így nem megy tovább, barátom! Ujabb időben csupa titkolózás és bizalmatlanság vagy velem szemben. Jól tudod, szeretlek, mint egyetlen barátomat és ezt a szót még nem mondtam soha könnyen senkinek! De úgy érzem, te megváltoztál irányomban...

- Vagy épp ellenkezőleg: te velem szemben! - felelte Jókai.

- Marcikám, ezt ne mondd! Én örök baráti frigyet kötöttem veled és ezt megpecsételte március nagy napja. Nem engedem meg, hogy a mi szent barátságunk közömbösségbe fulladjon vagy elrothadjon. Őszinteséggel tartozunk egymásnak. Jobb most, mint később.

- Beszéljünk tehát őszintén - szólt Jókai. - Mi panaszod van ellenem?

- Amióta nevemet mint társszerkesztőét föltevéd lapodra, azóta úton-útfélen azt hirdeted, hogy az «Életképek» hanyatlásának én vagyok az oka! Igaz, hogy ezt csak négyszemközt árulod el néhány pajtásodnak, de ezek sietve visszamondják nekem.

- Tehát kávéházi mendemondára hallgatsz? - szólt Jókai.

- Valami igaz mégis lehet a dologbán, mert sokfelől visszamondták nekem, hogy túlságosan vad, forradalmi hangúnak tartod költeményeimet, amelyek inkább visszariasztják, semmint vonzzák az olvasókat.

- Különös ember vagy te, Sándor! - szólt Jókai. - Egyik kezedben a bűvös pálca, amellyel minden szívet meghódítasz, de a másik kezedben tőr van, amellyel néha olyan embert is leszúrsz, aki szeretettel, bizalommal közeledik feléd. Hiába, nem tehetsz róla, így vagy alkotva.

- De igazságtalan sohase vagyok - szólt Petőfi. - Nem engedhetem meg, hogy a «szabadság, egyenlőség, testvériség» eszméi kufárok kezére kerüljenek. Ezekkel az eszmékkel újabb időben üzérkedés folyik. Azok ma a leghangosabb forradalmárok, akik állások és jövedelmek felé törtetnek. Néha tehát közéjük kell csördítenünk, hogy a végén ne mutassanak ránk ujjal az emberek: e sült bolondok mások számára kaparták ki a gesztenyét...

- Vörösmartyt is közéjük sorozod? - kérdezte Jókai.

- Jó, hogy ezt a nevet említed! - szólt Petőfi. - Én úgy tiszteltem eddig ezt az embert, mint apámat vagy talán még jobban. Soha életemben még oly szörnyű csalódás nem ért, mint mikor Vörösmarty a német vezényszó mellett szavazott... Kábultan jártam az utcákon, beleütköztem emberekbe.

- Megérdemelte-e valóban Vörösmarty, hogy annyira pálcát törj felette?

- Az országot kívül-belül ellenség fenyegeti. Bécs titokban a rácokat ingerli föl ellenünk. És ekkor a «Szózat» költője kétértelmű barátságos arcot mutat Bécs felé, mert hiszen nem lehet tudni... Hát az ember ilyen?

- Igazságtalan, helyesebben: szertelen vagy! - szólt Jókai. - Elfelejted, hogy Vörösmarty nem huszonötéves, mint te, hanem homlokát a bölcseség ezüstje koszorúzza. Talán a hazáért való aggódás késztette arra, hogy úgy szavazzon, ahogy szavazott... Még ha tévedett is, nem tartom rosszhiszemünek...

- Marcikám, a te szemednek mindenesetre van egy nagy hibája. Te azt hiszed, hogy minden ember olyan, mint te. Ha valaki téved, ha hibákat követ el, ennek mentségét vagy magyarázatát mindig megtalálja a te gyönge, jó szíved. Tout comprendre, c'est nout pardonner' [*] , ahogy a francia mondja. De ha így van, akkor nincsenek gazemberek. És ha nincsenek gazemberek, akkor mit keres e földön a jóság, a becsületesség?...

- Óh, te nagyon jól tudod, hogy a világon semmi se fenékig igaz. Az emberi jóság, az emberi becsületesség... véges, bizonytalan valami, mint maga az ember... Ne ítéljünk tehát mások fölött, amikor végeredményben sajátmagunkkal sem vagyunk tisztában...

- Mindig mondtam - szólt Petőfi - hogy te Orfeusz vagy, aki szelídségével még a vadállatokat is kezes báránnyá tudná változtatni. De én meg tudom különböztetni a farkast a báránytól, a konkolyt a búzától, a rosszat a jótól. Ha nem így volna, eltörném tollamat és nem küzdenék tovább olyan «bizonytalan, véges» eszmékért, mint: szabadság, egyenlőség, testvériség!

A két ember egymásra nézett. Talán most értették meg egymást először: megértették, hogy nincs két ember, aki teljesen egyenlő volna. Tehát barátságuk alapja talán épp az az ellentét, ami köztük van és amit szavakkal alig is lehet megmagyarázni.

Petőfi, hogy az elméleti vitának véget vessen - amelyet úgyse tudtak volna dülőre vinni - elővette egy kéziratát és szólt:

- Ezt a verset írtam Vörösmartyról ... Olvasd el!

Jókai átvette az írást, elolvasta, elgondolkodott és még sokáig égette lelkét a refrain:

Nem én téptem le homlokodról.
Magad tépted le a babért.

Összehajtogatta a papirost, visszaadta Petőfinek és nyugodtan szólt:

- Ez a költemény sohase fog megjelenni az «Életképek»-ben!

- És miért nem? - csattant föl Petőfi hangja.

- Mert nem engedhetem meg, saját érdekedben, hogy hálátlanságot kövess el!

- Én velem ne törődj! Egyéb okod nincs?

- De van! - felelte Jókai. - Ha ez a költemény megjelenik az «Életképek»-ben, elmarad az előfizetők fele. Ne felejtsd el, hogy ebben az országban több a Vörösmarty tisztelője, mint Petőfié.

- Majd megválik! - felelte Petőfi.

- A mai válságos körülmények közt nem tehetem ki a lapot ilyen erőszakos kísérletnek! Jól tudod, hogy előfizetőink szemlátomást fogynak, a lap adósságokkal küzd... ez a költemény megáshatja sírját...

- Tehát mégis kibújik a szög a zsákból! - szólt indulatosan Petőfi. - Eszerint én vagyok az oka az «Életképek» hanyatlásának!

- Sándor!... Sem a szemedbe, sem a hátad mögött nem vádoltalak! Az előfizetők fogynak, mert mind kevesebb pénzük van az embereknek... Bizonytalan a helyzet... Ki tudja, nem kell-e maholnap az írótollat karddal felcserélnünk!... És ebben a bizonytalanságban óvatosság, körültekintés a szerkesztők feladata, mert különben maholnap a lapot csak mi ketten fogjuk olvasni...

- Igazad van és én ezennel lemondok szerkesztői állásomról - felelte Petőfi. - Csináld a lapot tovább egymagad!

- Tehát cserben akarsz hagyni?

- Te akarsz engem cserbenhagyni! - szólt Petőfi. - Az én harcom még nincs befejezve és találok majd helyet, ahol tovább harcolhatok...

Jókai fel-alá járt a szobában, nem szólt egy szót sem néhány percig, végre megállt Petőfi előtt.

- Mondd, mi értelme van annak, hogy mi így marcangoljuk egymást? Meghallgattam heves kifakadásaidat. Nekem sokkal több panaszra lett volna okom, de...

- Ugyan miféle panaszra lehet okod? - vágott Jókai szavába Petőfi.

- Ha igaz, amit nekem mondtak, nagyot vétettél a mi «szent» barátságunk ellen...

- Én? Hogyan? Mikor? - kérdezte tiltakozón Petőfi.

- Nagyon tiszteletlenül nyilatkoztál egy hölgyről, akiről jól tudod, hogy nem közömbös reám nézve...

- Kiről?

- Laborfalvy Rózáról.

Petőfi csodálkozva nézett Jókai arcába.

- Ezt komolyan mondod?

- A legkomolyabban.

- Hát én - felelte Petőfi - amennyi időre csak visszaemlékezni tudok, soha tiszteletlenül nem nyilatkoztam semmiféle hölgyről. Legkevésbbé Laborfalvy Rózáról. Egyszerűen nem értem, mivel és miért vádolsz?...

- Nagyon örülök, Sándor, hogy ezt mondod... Én nem hittem el... de annyian erősítették, hogy te a Pilvax-kávéházban gúnyos megjegyzésekkel illetted az említett hölgyet és vele kapcsolatban engem is...

- Különös!... Úgy látszik, rágalmazó nyelvek azon mesterkednek, hogy mi egymással összekülönbözzünk - fakadt ki Petőfi. - De mi a céljuk?

- Sok az ellenségünk, irígyünk, Sándor - felelte Jókai.

- Valószinűleg... De egy megjegyzésed szöget ütött a fejembe... Ha jól értettem, azt mondtad, hogy Laborfalvy Róza nem közömbös reád nézve... Ezt most hallom először!

- Én pedig azt hittem, hogy tudod - felelte zavartan Jókai.

- Hát honnan tudtam volna?... Hiszen egy idő óta úgy titkolózol előttem! Rejtélyes eltűnéseid, szokatlan elmaradásaid... Óh csak most értem!... Tehát nő van a dologban.!

És Petőfi halkan fölnevetett.

- Nevetségesnek találsz? - kérdezte aggódva Jókai.

- Eh dehogy! Hiszen nem rajtad mulatok, hanem a saját bolondságomat nevetem ki... Hóbort, rögeszme volt, megvallom, most már te is kinevethetsz érte...

- Nem tudom, miért? - felelte Jókai.

- Badarság, ne beszéljünk többet róla!

- De csak beszéljünk - szólt Jókai - ha kíváncsivá tettél... Most én kérlek, légy őszinte hozzám!

- Jó... Hát lásd, mily őszinte vagyok hozzád!... Én, barátom... meggyanusítottalak. Ez azon a napon volt, amikor a kapukulcsot feleségem titkos beleegyezésével magaddal vitted, úgyhogy én be voltam zárva a lakásba... Ki se mehettem, pedig egész éjszaka oly nyugtalan volt az utca...

- Petőfi bezárva, mint oroszlán a ketrecbe!... Ezt nem tettem helyesen, megvallom... ezt kétszer is meg kellett volna gondolnom! - szólt Jókai...

- És én csakugyan mint bezárt fenevad járkáltam föl-alá ketrecemben és megbocsáss! azzal gyanusítottalak meg, hogy valami összeesküvést forralsz ellenem... Nem, nem feleségem ellen támadt gyanum. Hiszen tudod, mennyire szeretem Juliát és benne való hitemet nem ingathatja meg semmi... Hanem akkor egy pillanatig azt hittem, hogy tebenned menyétet fogadtam a házamba... alattomos rablót, aki titokban férji becsületemre tör... Most tehát nevess ki! Örülök, hogy ettől a hóborttól megszabadultam... Keblemre, pajtás! És legyünk újra a régi jó barátok!...

- Óh, tehát ez rágott szíveden? - szólt Jókai. - Most már mindent értek! És soha egy árva szóval nem árultad el, mit gondolsz titokban felőlem?

- Bocsáss meg!... Bolondság volt. A legbecsületesebb szív és a legtisztább elme is megbotlik néha... Töredelmes vallomásom legyen bizonyítéka annak, mennyire szeretlek és bízom benned...

- Ezt annál könnyebben elhiszem, mert én is szeretlek és bízom benned - felelte Jókai. - Hanem abból, amit mondtál, mégis valami tanulságot kell leszűrnöm. Rosszul tevém, hogy hozzátok költöztem!

- Ilyet ne mondj, Marci! - szólt Petőfi egyszerre azon a vidám, diákos hangon, amely szeretetét árulta el. - Bezárlak a szobádba és addig ki nem engedlek, míg reverzálist nem adsz, hogy tovább is nálam fogsz lakni...

- Nem, Sándor, amit most mondok, nagyon és régóta át van gondolva. Nem maradhatok nálatok... Te fészekrakó voltál ebben a lakásban és énnekem is arra kell gondolnom, hogy maholnap nekem is legyen saját fészkem...

- Hogy a fészkes fenébe, még mit nem! Hogy te elmenj innen? Abból, Marcikám, nem eszel... Julia süt neked kapros túrósrétest és addig tömi beléd, amíg olyan nehéz nem leszel, hogy el se tudsz menni...

Petőfi meghallotta, hogy a szomszédban Julia motoszkál. Kinyitotta az ajtót és kiszólt:

- Gyere csak, Juliskám!... Hallgasd meg, mit morog itt ez a Marci... El akar menni tőlünk!...

Julia belépett a szobába.

Szép volt, könnyedén kacér és titokzatos, mint mindig.

- Ha Marci el akar menni, ne tartóztasd - mondta Julia, aki férfiszívekben jobban tudott olvasni, mint férje. - Mindenki oda menjen, ahová szíve húzza. A szeretetet nem lehet erőltetni.

Petőfi Juliára nézett, aztán Jókaira. Nem értette meg az egész jelenetet.

Jókai lehajtotta a fejét és hallgatott.

Petőfi fürkészte mindkettő tekintetét:

- Úgy látom, ti már megtárgyaltátok ezt a kérdést egymással!... A hátam mögött! ...

Jókai ráemelte Petőfire világoskék, szinte gyermeki tekintetét és szólt :

- Nőd bölcsebb mint te, vagy legalább is többet tud... Én itt hagylak most négyszemközt titeket... Julia majd felnyitja szemedet.

Jókai most szép csöndesen és nyugodtan kiment Petőfi szobájából. Sándor és Julia négyszemközt maradtak.

- Mi baja van ennek a Marcinak? - kérdezte Sándor és összekulcsolta karját.

- Hát nem mondta meg neked? - szólt Julia. - Mi baja lehet egy fiatalembernek, aki huszonhároméves?... Szerelmes. Ez a baja Marcinak.

- Laborfalvy Rózába?

- Amint látom, mégis tudod!

- Jó, jó - szólt Petőfi. - Én is voltam szerelmes szinésznőbe, de ilyesmi hamar elmúlik, mint gyermeknél a bárányhimlő és fiatal leánynál a tavaszi szeplő... De ezért még nem kell elhagynia minket!

- Jókai abba a házba fog költözködni, amelyben Laborfalvy Róza lakik.

- Ah!... hát már ennyire vannak?

- Ennyire! ... Hiszen Marci el akarja feleségül venni a művésznőt.

- Kit? - kérdezte csodálkozva Petőfi.

- Ej hát mondtam: Laborfalvy Rózát!

- Tréfálsz?

- Kérdezd meg tőle magától!

- Hóbortos fiú ez a Marci! - kiáltotta Petőfi és hátán összekulcsolt kezekkel kezdett föl és alá járni a szobában. Végre megállt Julia előtt és mintha néma gondolatfűzését most hangosan folytatná, szólt:

- Egy okkal több, hogy Jókait ne engedjük el!

- Nem gyermek, hogy bezárjuk! - felelte Julia.

- De gyámoltalan! És ha magára hagyják, bolondságokat követ el. Megfogadtam Komáromban az édesanyjának, hogy vigyázni fogok fiára... Baráti kötelességem, hogy Marcit ettől a házasságtól megóvjam!

- Nem állhatsz útjába! - szólt Julia. - Különben se használna semmi erőszak, ha a szíve egyszer ott van Laborfalvy Rózánál ...

- Nem, Julia, nincs igazad... Ha én azt látom, hogy legjobb barátom vízbe akar ugrani, nem mondhatom azt: üsse kő! Az igazi barátság a veszély óráiban mutatkozik meg.

- Hát mit akarsz tenni?

- Írok az édesanyjának - felelte Sándor. - Megírom, mily veszedelemben forog a fia. Gyors paraszt elviszi levelemet Komáromba... Sándornál a tett gyorsan követte a szót. Már ott is ült íróasztalánál és hevenyészve gyorsan megírta a levelet: A kor szokása szerint összehajtogatta, piros pecsétviasszal látta el és kívül ráírta a címet.

A következő pillanatban már el akart rohanni.

- Sándor, gondold meg! - állt eléje Julia.

- Nincs idő a meggondolásra! Akinek a feje az oroszlán torkában van, az életveszélyben forog... ilyenkor drága minden perc!

És már kinn is volt az ajtón.

Julia sokáig állt az ablakban és gondolkodott.

Ujabb időben már csak gyönge kísérleteket tett, hogy eltérítse vakmerő útjából azt az embert, aki a meteor világosságával és erejével akart átrohanni az élet szövevényes liánjain.

Julia reszketett Sándorért: Hiszen szerette és szerelmes szívévet megérezte útjának végzetességet. Látta, hogy Sándor mint haragítja magára az egész világot kérlelhetetlen és gyakran megfoghatatlan egyenességgel. Valami belső, ellenállhatatlan erő lökte mind előbbre ezt az embert azon az úton, amelyet mindenki más elkerült és amely még a forradalmi indulatok és túlzások közt is túlzónak, emberfelettinek, titokzatosnak tünt föl.

- Kifürkészhetetlen a lángész útja - mondta magában Julia és a «lángész» szót inkább rémülten, mint diadalmasan gondolta el. Aztán egy másik szót keresett, amelyet meg is talált Petőfi költeményeiben: Az apostol... És amikor eszébe jutott, mily sors vár az apostolra, úgy érezte, mintha már hallaná a vérpad ácsolását...

Kopogás hangzott az ajtón.

Jókai volt.

- Miért szaladt el Sándor? - kérdezte.

- Levelet írt és elrohant vele - felelte Julia.

- Kinek írt levelet?

- Az ön édesanyjának... - felelte Julia habozás nélkül.

- Szörnyűség! - kiáltott fel Jókai.

- Nem tudtam visszatartani! - szólt Julia és könnybe lábadt a szeme. - Ne haragudjék rá, Marci!... Hiszen tudja, Sándor milyen!... Szereti önt... talán jobban, mint engem... És épp ezért...

- Őrültség, amit tett! - fakadt ki Jókai. - Az eszébe se jutott, hogy ha levele édesanyám kezébe jut anélkül, hogy előkészítették volna rá, a beteges és idős asszony szíve meg is szakadhat!

- Sándor néha oly meggondolatlan! Adja Isten, hogy a levél nagyobb kárt ne tegyen!...

És Julia mintegy imára kulcsolta össze kezét.

- De hát miért tette? - szólt Jókai. - Mit vétettem, hogy ezt megérdemeljem tőle?

Kérdőleg nézett Juliára.

Julia nem tudta, mit feleljen.

- Julia, ön nő és meg fog engem érteni. A szívem még sohase szeretett. Most gyúlt először olyan lángra, amely mintegy fölégette bensőmet és tüze kiolvasztotta a szerelem színaranyát a salakból. Az a nő, akit én magamnak eljegyeztem, jobbá és okosabbá tett engem, mint amilyen azelőtt voltam, amikor a szerelem érzését még nem ismertem... Én ezért a nőért meg tudnék halni egyetlen szó és panasz nélkül... És Petőfi, a legjobb barátom nem tudja, nem akarja ezt megérteni!...

- Pedig szereti önt! - felelte Julia.

- És a világ legszebb szerelmes verseit írja! Kellene, hogy megértse a más szerelmét is, ne csak a magáét!...

Julia lesütötte szemét és hallgatott.

- Bocsásson meg, Julia, ha szavaimmal fölzaklattam. Ön is igazat fog adni nekem, hogy ily emberrel, mint Sándor, nem tudok tovább egy födél alatt lakni.

Julia makacsul hallgatott.

- Ha Sándor megjön, legyen szíves, értesítsen engem, Julia...

Jókai visszament szobájába.

Julia az ablakhoz ment, halkan dobolni kezdett az üvegen és szólt magában:

- A másik bolond... A szerelem bolondja!

(Folyt. köv.)

 

[*] Aki mindent megért, mindent megbocsát.