Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 24. szám · / · KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: ESTI MÁR MEGINT JÓT TESZ
Az lassanként kipakolt.
Előbb rakosgatta panaszait, majd egyenként szedegette ki magából, mint valami mindig nyitott fiókból.
És ez jó hatással volt rá. Már nem sírt.
A fájdalom a maga elvont egészében, madártávlatból, mindig borzalmasabb, mint közelről: a részletekkel való bíbelődés kijózanít bennünket; leszerel, legalább is figyelmet követel tőlünk, önfegyelmet, hogy rendezzük a zűrzavart. Ilyenkor egy kereket találunk, egy csavart, egy pántot, mely a pokolgépet alkotja. Mindez már babra munka, játék. Az apró dolgok megnyugtatnak.
Esti mindenre el volt készülve. Ezt várta: halál és éhség, börtön és inség, vörheny, agyhártyagyulladás, elmebaj.
Következtek a közelebbi, tárgyi adatok.
Az asszonynak a megboldogult ura valaha igazgató-tanító volt egy mezővárosban, tavaly nyáron halt meg, hosszú szenvedés után, ötvenkétesztendős korában, rákban.
- Igen - szólt Esti határozottan, mintha a rákot helyeselné.
A vidékről felköltöztek, ma egy szoba-konyhás lakásban laknak, öten. Tudniillik négy gyermeke van. Nagy család, kis nyugdíj, amint ez már szokás. A kisebbik fiúcska tizenkétéves, középfülgyulladás után megoperálták, még mindig nyitva van a füle s folyik.
- Igen.
Ennek a bátyja gyárba jár, villanyszerelést tanul, még nem kap fizetést.
- Igen.
A nagyobbik lány fehérvarrónő, de nem tud kimenni az utcára, mert most télvíz időn sincs cipője.
- Igen.
Esti csak a tüdővészt várta s csodálatos, mihelyt rágondolt, az özvegy ezt mondta: “tüdővész". A kisebbik leánykájának volt tüdővésze.
Ami magát az asszonyt illeti, munkát szeretne vállalni, akármit, hiszen még tud dolgozni, főképp egy trafikról álmodozik, vagy legalább egy ujságosbódéról, melyben télen-nyáron ott lehet üldögélni, reggeltől estig.
- Igen, igen.