Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 24. szám · / · KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: ESTI MÁR MEGINT JÓT TESZ
De honnan jött ide, a megszállott terület milyen részéből, milyen tetves tömlöcből, milyen kültelki nyomorlakásból, vagy fáskamrából és miért hozzá, éppen hozzá, minden bemutatkozás, ajánlólevél nélkül?
Azért, mert ismerte őt. Nem személyesen. Az írásait ismerte.
Esti ismerte ezt.
Ismerte azokat, akik írásait ismerték.
Az özvegy beszélt. Lehetetlen, hogy az, aki olyan jó ember, meg ne értse őt.
- Nem vagyok jó ember - vitatkozott magával Esti. - Rossz ember vagyok. Vagy még rossz se vagyok. Csak olyan, mint akárki más. Az, hogy megőríztem régi, tiszta érzéseimet - egyedül és kizárólag a kifejezés céljaira - mesterségbeli titok, olyan műszaki boszorkányság, mint a tájboncolóé, aki formalin-oldatban évtizedekig épen tud tartani egy szivet, egy agyvelő-lebenyt, mely már rég nem érez és nem gondolkozik. Engem is elfásított az élet, mint mindenkit, aki elért bizonyos kort.
A látogató arra hivatkozott, hogy több verseskönyvét olvasta.
- Az más - folytatta Esti csöndes vitáját. - Ne keverjük össze a dolgokat. Ez irodalom. Borzasztó volna, ha mindaz, amit írtam, megvalósulna. Egyszer azt írtam, hogy gázlámpa vagyok. Mégis élénken tiltakoznék az ellen, hogy valaki gázlámpává változtasson. Azt is említettem valahol, mennyire szeretnék beleveszni a tengerbe. Mikor azonban az uszodában háromméteres vízben uszkálok, mindig eszembe jut, hogy ott nem birnék leállni s bizonyos megkönnyebbülést érzek, mihelyt a sekély vízbe érek.
De olyan finom lelkület tükröződik azokról a lapokról, olyan rendkívül finom lelkület.
- Finom az istennyila - szőtte tovább gondolatait Esti, akit valószínűleg ez a szó hozott ki sodrából: “lelkület". - Ha tudnák, mennyi keménységre, kegyetlenségre, vad egészségre van szüksége annak, aki érzésekkel foglalkozik. Aztán aki gyöngéd, az szükségszerűen durva is. A gyöngédség csak egyik rejtett formája a durvaságnak, a durvaság viszont csak egyik rejtett formája a gyöngédségnek. Bizony, a jóság és rosszaság, az irgalom és kegyetlenség ilyen furcsa viszonyban állanak egymással. Elválaszthatatlanul együtt működnek, az egyik el se képzelhető a másik nélkül, akárcsak az, hogy valaki, akinek kitünő a szeme, ne lássa meg egyformán a kéket és vöröst, a pillangót és gilisztát. Ellentétek, az igaz, két ellensarki vég, de mindig természetes kölcsönhatásban vannak, a körülmények szerint váltakoznak, egymás nevét veszik föl, keringenek, átalakulnak, mint a pozitív és negatív villamosáram. No hagyjuk. Ami azonban ott a papíron “finom"-nak érzik, csak azért van, mert pontos, mérnökien biztos s mögötte én vagyok, én - a keservét -, aki naponta jóidőben, rosszidőben, amikor kedvem támad és amikor nem is támad kedvem, órákig írok, gyakorlom makrancos újjaimat, sziszegve, a fogaimat csikorgatva. Én volnék finom? Akkor a kovács is finom. Inkább kovács vagyok, asszonyom. Verem az üllőt pőröllyel, patkót kalapálók lovamnak, pompás acélpatkót, hogy gyorsabban futhasson az országút porában. Mert jegyezze meg, a szárnyas-ló nem tud röpülni. Csak úgy látszik, hogy röpül, a földön vágtat, de mennyire a földön. Szóval mesterember vagyok. Nézze ezeket a csontokat, ezt a mancsot, ezt a mellet, melyet az imént meztelenül is látott, ahogy kikerült a teremtés műhelyéből. Mondja, de őszintén, csakugyan egy undok, kákabélű lirikushoz hasonlítok s nem egy kovácshoz?
Esti föl is állt, megmutatta magát igaz valójában, odament látogatójához, hogy goromba közelségének hatása alatt végre a tárgyra térjen.