Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 23. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Akik aggódó izgalommal figyeljük a Trianon utáni magyarság lassú eszmélését, megjegyeztük a Makkai Sándor nevét. Ady-könyve egyike volt azoknak a jókor-jött és szerencsés könyveknek, amelyek szerénységükben is elég súlyosak ahhoz, hogy reménytelenül elhúzódó pörökben egész váratlanul az igazság verdiktjét mondassák ki. Ügyesen, de kétszínűség nélkül formulázott mondataiba a szembenálló pártok jóindulata minden kertelés nélkül megnyugodhatott. S bár úgy érzem, az apológus hév itt-ott kiforgatta Adyt igazi mivoltából, e kiforgatás oly előkelően jóhiszemű, a könyv tendenciája oly vitathatatlanul nemes, hogy a kötődést elnémítja s az ellenvetésnek kedvét szegi. Nemcsak sikerült Ady-magyarázat, de egy most bontakozó nemzedék megtalált hangneme, ünnepélyes komolysága a faj fenoménje előtt
Nos, az erkölcstelenség vádja alól a rosszindulat is pirulva menti föl Makkait. Vannak könyvek, amelyeknek az erkölcshöz sem pro sem kontra semmiféle közük sincs. A Makkai könyve még csak nem is ilyen. Határozottan erkölcsös könyv. Az erkölcsért van. Persze nem úgy, mint a vasárnapi iskolák kegyes tüzekéi. Nem a mondatai verejtékezik a jómagaviseletet, hanem egész koncepciójába dübörög ki a bűn tragikuma. Az Ördögszekér bátor elgondolású, cingár skrupulusoktól ment könyv. Nem ijed meg a bűn méreteitől, nem nyírbálja hőseit a kispolgárok aggályaihoz. Aki ezt a könyvet elgondolta, annak volt érzéke a héroszi iránt. A Báthory-család századok érlelte kíválóságát és hisztériáját akkumulálta föl az aránytalanul fölnövő Báthory Anna temperamentumába, hogy ezt az indulat söpörte csodálatos gályát egy durva kor szirtjein zúzza rapityává. Amit a könyv elbeszél: az emberfölötti ember társadalmon kívüli pogánysága. Amit az elbeszélés tanít: az erkölcs zord kérlelhetetlensége. Vakmerő. S ép ez a folytonos, de sohasem tolakodó erkölcsi kontroll biztosítja a rajz vakmerőségét. Hiába hál az ösztönei csápjával tájékozatlanul tapogatózó, serdülő leány a bátyjával s hiába fetreng meg mint asszony főúrtól cigányig mindenkivel, egy percig sem csiklandoz ez a könyv, ahogy az anyjával háló Oedipus története sem lehet pikáns.
Rossz helyen tapogatózik az, aki ennek a könyvek az erkölcsiségébe köt bele, vagy a koncepcióját kifogásolja. Sőt, ép az a legörvendetesebb benne, hogy milyen szabad és mégis méltóságos vízeken jár a magyar regény akkor is, ha voltakép nem született regényíró a kormányosa. Mert ennek a regénynek egy hibája van. Nem szívesen mondom ki, de ki kell mondanom: ezt a regényt nem költő írta. Előkelő magyar, akit örömest vállalok vezéremül, okos érvelő, amilyet sokat kívánok, fenkölt tudós, akit a magyar protestantizmus megtalált fiatalságának érzek. De nem költő. Amikor még csak egy novellás kötetét ismertem, azt írtam róla: Művei a költészetig emelkedő tudós választékos alkotásainak tetszenek, de nincs meg bennük a született költő életes eláradása. Az Ördögszekér után sem mondhatok mást. Pedig nem csetlő-botló írás. Nem is egyrétű, nem is unalmas. Nem teszed le, amíg el nem olvastad. Egy dolog hiányzik belőle: az a hat nap, amelyiken a született költő a világot másodikszor is megteremti. A költészet nem nagy dolog. Csak ép úgy kell kinyitnod a szemedet, mintha minden ősapádban csukva lett volna s a szádat kell úgy szóra illesztened, mintha minden szó ott keletkeznék, abban a pillanatban: az ajkadon, az ínyeden, a szájpadlásodon. Ahogy a zenedarabokat egyik hangnemből a másikba, úgy transzponálja a költő a világot Isten hangneméből a magáéba. Ebből a könyvből ez a transzponáltság hiányzik. Nem az egyénieskedés bukfenceit keresem benne: A teremtés hajnalát, amelynek a közelségiért a nagy költészetet szeretni érdemes. Jól elgondolt alakok mozognak itt, de csak addig élnek, amíg a koncepció élteti őket, lépjenek hármat a regényen kívül és összeesnek. A miliő csak addig igaz, amíg a tudós kicirkalmazta, akarj levegőt szippantani belőle, s fuldokolsz. A nyelve elmondja az elmondandót, de nem fölszántott, nem újra költött nyelv, a mindenkié s nem a poétáé. Van valami Mereskovszkij íze ennek a könyvnek. Fenséges, szép, korhű, csak nem primér költészet.
Amíg olvasom, ott kisért mögöttem egy másik Báthory-könyv: a Móricz Tündérkertje. Ugyanaz a kor, ugyanaz a téma. Mindegyik a tüneménnyé született ember elveszelődésének a regénye, a sárarany tragédiája. Itt a lány a hős, a Tündérkertben a bátyja. S ha csak a koncepciót nézem, Makkaié a tisztább és félelmesebb. S a két könyv még sem állhat meg egymás mellett. Mert a Tündérkert Móricznak azok közül a könyvei közül való, amelyeket nem a megélhetés, de a sűrített ihlet iratott. Az ő tolla bírja szusszal és erővel ezt a gigász-koncepciót. Bírja a nyári dél sűrű aranyától a meggabalyodás vérrel-elegy tus-zivataráig. Hatalmas iram, sziklagátjait feszítő Alduna ez a könyv. Makkaié a nemes gondolkozó szabatosan elmondott példázata.
Talán van olyan, mint háromnegyed-része azoknak a könyveknek, amelyeket itt-ott magam is megdícsérek. De aki megtalálta a maga posztját s ez a poszt vezéri poszt, mért akar középszerű kürtös lenni. Az egyetemes fogalomzavarnak ebben a magyar gócában elkél néhány ember, aki az okosság, jóság és megértés valamiféle rendjét vigye a megzavart agyvelőkbe. Makkainak ez a küldetése. Túl a kálvinista katedrán, legyen komoly papja a népnek, amely nemzetnek gyönge volt, de felekezetnek erős lehet.