Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 23. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
A theológia a legszerencsétlenebb tudomány. Ritkán esik, hogy művelésében érdem legyen, ami más tudománynál az, t. i. előbbrevitele, fejlesztése. Ha a többi tudományokban valaki új fölfedezést tesz, ha egy-egy új eszmével alapot vet vagy tápot ad a további fejlődésnek, ha valami új igazsággal gazdagítja a szakbeli ismeretek anyagát, ha világosságot derít homályos, tisztázatlan kérdésekre: osztatlan elismerés kiséri munkájában mind a szakemberek, mind a közvélemény részéről. A theológiában éppen az ellenkező történik. Itt a régi nyomon kell haladni, ha akár a tömegek, akár a hivatalosok elismerését ki akarja vívni az ember. Az «igazságot» a «tudós» készen kapja az elődöktől, amint viszont ők is készen kapták s változatlanul adták tovább az egymást követő századok folyamán. Egy új elmélet, ami megtagadásával vagy megdöntésével jár egy hagyományos felfogásnak, vagy egy hivatalosan megállapított tannak, merénylet az igaz hit ellen, bűn az anyaszentegyház ellen. Az ilyen aztán megtorlásra szolgál rá: a kor szelleméhez, az odium theologorum mértékéhez vagy a hatalomban levők akaratához képest máglya, fogság, kenyérvesztés, kiátkozás, kárhoztatás és ki tudná elősorolni, mi minden követheti nyomon a gonosz útra tévedettnek elvetemedett vakmerőségét.
Így van ez valláskülönbség nélkül valamennyi szervezett egyházban. Általános vélekedés szerint csupán a katholikus egyház az, mely megmerevedett Aquinói Tamásban és a tridenti zsinatban, meg a görögkeleti az, mely megfeneklett az első hét közzsinat zátonyán. A köztudatban csak ezek szerepelnek, mint olyanok, amelyekben eretnekségbe esik és veszedelembe jut az, aki eltér a hivatalos tantól. Ám megcáfolhatatlan és letagadhatatlan történeti valóság, hogy a különféle protestáns egyházakban nemkülönben ez a helyzet. Sőt ezekben még rosszabb, mivel többnyire ez, csakhogy nem folytonosan. Mert hiszen a katholikus és a keleti egyházakban előre tisztában lehet a hagyományos felfogáshoz nem alkalmazkodó azzal, hogy baj éri miatta. Ellenben a protestáns egyházakban olykor-olykor a közéletbeli liberális áramlatoknak reá nézve ellenállhatatlan hatása alatt a nagy többségnél s ennélfogva a hivatalos testületeknél is felülkerekedvén valami elnézőbb, türelmesebb hangulat, azok, akik történetesen ilyen korszakokban hirdetnek a theológiai tudományban új elveket, új elméleteket, új igazságokat, bántatlanul maradnak s másokat is akaratlanul a magok útjára csábítanak. Ezek aztán abban a hitben, hogy nekik is annyi a szabadságuk és joguk, mint amazoknak, egy megfordult gondolkozású korszakban, mely még a megelőzőnek a vívmányain is túlteszi magát, amazokénál semmivel sem merészebb újdonságokért, avagy csak az övéknek elfogadásáért is a legszigorúbb egyházi eljárás alá kerülhetnek. Tehát gyanutlanul, előre még csak nem is sejthetve a következendőket, valósággal beugranak s farkasverembe esnek.
Az egyház követelménye a tudománnyal szemben ilyenkor (s a történelem bizonysága szerint ez a gyakoribb eset) kétirányú. Egyik irányban az, hogy a régi gyepüt meg ne merje bolygatni semmiféle tudományos fölfedezés, még ha korszakalkotó lenne is a maga nemében. A másik irányban az, hogy a többi felekezetekkel szemben elfogult legyen mind, aki «hithű», vagyis azoknak lebecsülése és ócsárlása mellett a saját felekezetöknek, egyházoknak, hitrendszeröknek, a hozzájok tartozó régebbi kiválóságoknak és egykorú hatalmasságoknak körömszakadtáig dicsőítése terén nehogy felülmúlni engedje magát. És ha az állam életéhez hasonlóan az egyházéban is fordulnak elő olyan korszakok, melyekben a legkeményebb kritika is szabadon gyakorolható, miként ott magának a nemzet egyetemének erkölcsi vagy szellemi állapotával és szinvonalával szemben egészen az ú. n. nemzetgyalázásig elmenve (l. Berzsenyi, Petőfi, Eötvös József stb.), azonképpen itt az egyház erkölcsi és szellemi sülyedésének őszinte és pártatlan megállapításával: viszont éppenúgy felmutatnak az egyházak - amint az állam is - olyan időket, amikor a hangadókra magokra kényelmetlen az enyhébb hangú bírálat is, akkor is, ha még nem is specializálva, hanem általánosságban, másokkal egy kalap alá fogva szól valaki az egyházról. Ilyekor aztán még a dogmák nemhivésénél is nagyobb bűn a hivatalos egyház vagy a kormányzati rendszer méltó jellemzése, mint amely élők ténykedéseit is sérti, míg amaz csak holtak alkotásait.
Bizonyítás kedvéért nem kell messzire mennünk. Nincs szükség még arra sem, hogy a magam eseteire vagy általában a hazánkban legreakciósabb egyházra, a reformátusra hivatkozzam. Hanem ott van p. o. a legszabadelvűbb egyház hírében álló unitárius egyház. Alig tíz éve, hogy az erdélyi püspök évi jelentése megemlékezett a körükben előforduló bizonyos mozgalmakról, melyek azt célozták, hogy a keresztelési formulát az unitarizmus megkülönböztető felfogásához képest módosítsák, s az áldozócsütörtököt, mint amely az unitáriusoktól nem hitt eseménynek az ünnepe, ne üljék meg tovább. És ezeket az egyház elvi alapján álló, de újítási törekvéseket nemhogy természetesnek találta volna, hanem ellenkezőleg helytelenítő szavak kíséretében emlegette a hivatalos egyház vezetője. És a most ismertetésem tárgyául szolgáló könyv szerzőjének igen jeles (nem holmi Papini-féle) «Jézus élete» c. munkája ellen egy azóta egyetemi tanárságra jutott, tehát a tudományos szellem iránt talán érzékkel biró gyűlési tag szólalt fel az evangélikusok egyetemes gyülésén, mire egyetlen szóval sem protestáltak a felszólalás ellen, hanem azzal nyugtatták meg a tudományos kutatás eredményein botránkozót, hogy úgyis elbánnak a szerzővel egyéb ügyből folyólag. Ami nem is maradt el.
Mindezek mutatják, hogy a theológiának, ha tudomány akar lenni s ha a többi tudománnyal párhuzamosan akar haladni, rendkívül nagy nehézségekkel kell megküzdenie, tudományos szellemben és tudományos módszerrel művelőinek pedig különleges jellemvonásuk, ha nem egy biztató példa nyomán nem tántorodnak el magokat jobban kifizető irányokhoz, vagy ha nem igyekeznek ügyes taktikusok módjára még a dogmának végeredményben tagadó értelmezését is a dogma védelmezése címén beadni a könnyen felülő tudatlanoknak. Ezért mondám a theológiát a legszerencsétlenebb tudománynak. Különösen szerencsétlen manapság nálunk, ahol a más tereken uralkodó reakció annyira érezteti a befolyását, hogy alig akad theológus, akit ne Luthernek vagy Calvinusnak az útmutatása vagy éppen vak imádata irányítana. A theológia fejlesztésére teljes szellemi szabadsággal törekvők nagyon, de nagyon megfogyatkoztak, s akik még ilyenek, mondhatni, mind kívül vannak jelenleg helyezve igazi munkakörükön ad majorem Dei gloriam.
Annál tiszteletreméltóbb ilyen körülmények között a saját útját járó és a tudomány előhaladásáért élő-haló szerzőnknek az a nagyszabású vállalkozása, mely létrehozta ezt a két testes kötetnyi vallástörténeti munkát, melyhez fogható e téren magyar nyelven még nem jelent meg. Különben is csak egyetlen efajta számottevő összefoglaló művet mutat fel irodalmunk: dr. Kovács Ödöntől «A vallásbölcsészet kézikönyve» c. könyv vallástörténetet tartalmazó egyik kötetét, mely azonban a megjelenése óta eltelt félszázad alatt jócskán elavult. Hiszen a theológiai tudományoknak éppen ez az ága ment át azóta a legnagyobb arányú fejlődésen, közremunkálván az eredmények elérésében még idegen tudományoknak. p. o. a néprajznak és az archeológiának a művelői is. Ideje volt hát, hogy irodalmunknak e hézagát betöltse immár valaki, meg pedig olyan, aki tisztán és kizárólag a tudomány szempontjait és érdekeit tartja szem előtt, mentesen minden célzatosságtól és bárminő mellékes szemponttól.
Annak a theológiai iránynak követője tehát a szerző, mely egyedül képes arra, hogy a theológiát tudományképpen művelje s mint ilyet, fejlessze. Őmaga ezt a theológiai irányt «induktív» theológiának nevezi s vele szemben a tekintélyre és hagyományra támaszkodó, ezeknek a kultuszát űző theológiát «deduktiv»-nak. Frappáns megállapítása ezzel kapcsolatban az, hogy Jézus induktív vallásos gondolkozó volt s így az induktív theológia minden Péternél, minden Mártonnál és minden Jánosnál szilárdabb alapra épít, midőn Jézusnak a nyomaiba lép.
A szerzőnek a keresztyénség (t. i. a Jézus vallása, nem pedig az egyházak hitrendszere) iránti lelkesedése ki is világlik művéből, de sehol sem előítélet vagy elfogultság színében, hanem az összevetések és tanulságok végső eredményeképpen. Igaz ugyan, hogy, miként maga megmondja, a rendszerezés, az összehasonlítás és kritika, ami már a
A nagyterjedelmű s számtalan érdekes és találó illusztrációval ellátott mű a vallásnak, ennek az egyénre és társadalomra nézve egyiránt elsőrendű fontosságú emberi érzelemnek a különböző megnyilvánulásait s azoknak fejlődési menetét ismerteti tehát. Az első kötetben egy általános jellegű, az alapfogalmakat tárgyaló bevezetésen kívül először a primitív vallásokat ismerteti földrészek szerint sorjában. Azután a keleti kultúrképek vallásait, majd a régi európai népvallásokat, utánok az iszlámot és végül az ind vallásokat meg a buddhizmust írja le. A második kötetben a zsidó vallásról és a keresztyénségről ad részletes rajzot. A beosztás tehát teljesen helyes, a fokozatosságnak és a fejlődés menetének megfelelő. Mindössze annyi megjegyzésem volna az egészhez, hogy a mandeusok nem a második kötetbe tartoznak, hanem az elsőbe, tehát itt volnának ismertetendők.
A keresztyénség szellemétől való áthatottsága ellenére sem téved a szerző arra a tudományellenes álláspontra, hogy annak abszolút voltát hangoztassa, sőt miután rendszerint reámutat a vallások egymás közötti hatására és az egymástól való átvételekre is, nem mellőzi a keresztyénségnél sem ezeknek a kellő helyen való megemlítését, amivel persze szintén bizonyságot tesz annak is a relatív volta felől. Nem mulasztja el a vallásoknak arra a szerepére is ráutalni, hogy részint az emberi nem elbizakodottságának, részint a nemzeti hiúságnak is rendszeres istápolói.
A művelődés és a vallásalakok kölcsönhatását az olvasó mindenütt nyomon kísérheti a munka folyamán és ámbár ez utóbbiaknak az előbbire nem egyszer hátrányos befolyásáról jobbára hallgat, annyit viszont határozottan megállapít, hogy «a természeti állapotból... kiemelkedő ember különböző kultúrfokokra jutásával párhuzamosan változtatja vallási nézeteit is». Így aztán a felvilágosodási mozgalmakat ennélfogva mindenhol elbeszéli, ahol csak előfordultak, mindmegannyi bizonyságául annak, hogy a vallások régebbi alakjai mindig ellentétbe kerültek a haladás ügyével.
Általában a legnagyobb tárgyilagosságot tanusítja, sokszor igazán gyöngéd kíméletig elmenően a gyöngébbeknél oly gyakori felekezeti érzékenységekkel szemben. Így p. o. a hitregék szerepéről csak nagy általánosságban szól, habár mindenki észreveszi, hogy ez a szerep az egyes vallásalakokban is ugyanaz. A katholikusoknak a Krisztus királyságára szerzett ünnepökről szólván, nem tesz említést arról a szembeötlő jelenségről, hogy ennek visszhangjául azóta protestáns kiáltók és kiáltványok szintén felkapták ezt a jelszót s folyvást a Krisztus királysága alá helyezgetik magokat. Kifogástalanul tapintatosnak, de egyuttal célirányosnak találom aztán azt az eljárását, hogy a katholicizmus ismertetésénél az új «Codex juris canonici»-t tartja szem előtt.
Érdemei közé számítom azt is, hogy a könyv magyar jellege minden ponton kellőképpen kidomborodik. Ázsiából p. o. az uralaltáji népek vallását tárgyalja tüzetesebben, a genfi egyház ismertetésénél pedig hivatkozik gr. Tisza Istvánnak arra a feltünést keltő beszédére, melyben egyebek közt magasztalóan nyilatkozott a genfiek szabadelvű új egyházalkotmányáról. Azzal is megmutatja a könyv magyar jellegét hogy a hazánkban található néprajzi tárgyakat nagy mértékben felhasználta, egyebek közt a Biró Lajos kiváló érdekességű gyüjtését. Viszont éppen magyar szempontból óhajtottam volna, hogy a vallás eredetére, indítékára, fogalmára vonatkozó meghatározások közé legalább egy magyar emberét is fölvette volna: a P. Nagy Gusztávét (Révész Figyelmezője 1872.), mely tudományos indokolásával egészen jól megállja a helyét a külföldi tudósokéi között. És a vallástörténet multjából való adatok közé is beillett volna az, hogy a magyar ref. theol. akadémiákon már a mult század hetvenes évei óta előadták.
Egyébként, erről szólva, meg kell jegyeznem, de már nem magyar szempontból, hogy alighanem tévedés az, hogy Németország egyetemein csak 1897-ben kezdték volna előadni, hiszen a nagynevű Pfleiderer professzor már a hetvenes évek elején írt rendszeres vallástörténetet. Úgyszintén a primitív és más népek vallástörténeteinek sorából kimaradt a Réville Alberté, aki fiával, Jánossal együtt e szaktudomány leghíresebb művelői kőzé tartozott.
Kiváló érdeme a szerzőnek az is, hogy nem kerülik el figyelmét a vallási téren felmerült legújabb mozgalmak sem, mint p. o. az ősgermán vallás visszaállítására irányuló idétlenkedés, valamint a cseh nemzeti egyház megalapítása. Egyszóval minden irányban arról győződhetünk meg e könyv olvasása közben, hogy teljesen a kor szinvonalán áll, és bármely tekintetben megérdemli hálás elismerésünket.
De ha a dícséret szavával tiszta meggyőződésemből folyólag nem is szabad fukarkodnom e nagyjelentőségű könyv irányában, viszont kötelességem a kifogásaimat sem hallgatni el. Nekem, aki a keresztyénség történetében tarthatom magamat szakembernek, tanszéken is, műveimben is ezzel (s benne és mellette főként a magyar protestantizmus történetével) foglalkozván, nincs módomban a többi vallásalakok rajzára vonatkozólag részletekbe hatoló megjegyzéseket tenni, de a keresztyénség történetét illetően elő kell adnom apróbb észrevételeimet is.
Közülök első sorban az egészben véve máskülönben helyes felfogására tartozókat sorolom fel a következőkben.
Marcionnak a róla szóló fejezetben túlságos jelentőséget tulajdonít, ellenben sokkal találóbban fogja fel szerepét a többi gnosztikusokkal kapcsolatba állítva, akikkel együttesen adta az az egyik okot a katholikus egyház kialakulására, a másik okot a moritanisták szolgáltatván.
A 381-iki konstantinápolyi közzsinatról beszélvén, nem domborítja ki eléggé, hogy ennek leglényegbevágóbb határozata a Szentlélek istenségének végleges megállapítása volt.
Az úrvacsoráról szóló s a II. k. 237. lapján helytelen szövegezés következtében Zwinglinek tulajdonítható vélemény a Lutheré volt, s a 245. lapon Zwinglié gyanánt előadott nézetet is ebben az alakjában Karlstadt hangoztatta.
Calvinusnak, akit egészben véve a történeti igazságnak megfelelően jellemez, «Institutio» c. műve első, 1536-iki (nem «1576.») kiadását a Luther kátéja kibővítésének állítja, ami olyan új és érdekes tétel, hogy kívánatos volna a részletes igazolása. A praedestinatiót pedig tévesen gondolja a földi sorsra tartozónak is, mert erre az életre csupán annyi vonatkozása van, hogy az előre kiválasztottak elláttatnak igaz hittel. Ebből ered az a másik helytelen állítása is, hogy e tan szerint «kire mi sors vár, azt senki nem tudhatja», holott a következő mondatban már helyesen mondja, hogy «a hívek lelkök minden porcikáját az az érzés hatja át, hogy ők Isten kiválasztottai», vagyis hogy üdvözülni fognak.
Bár megemlít annyit, hogy «a ref. egyházban Zwingli gondolatai sem vesztek el», hallgat arról a majdnem szakadatlan küzdelemről, mely a reformátusok között a Calvinus tételeinek százszázalékos érvényesülése körül, mellette és ellene folyt, s amelynek eredménye nemcsak egy szabadelvű protestáns felekezetnek, a remonstransnak a külön alakulása lett, hanem az is, hogy a Calvinus tanait eddig mindenütt csak szelidítve fogadták el, annyira, hogy még azok is, akik Calvinusnak már az imádásához állnak közel (a holland és magyar kuyperianusok), kénytelenek belétörődni, hogy a nagy közönség a Calvinus úrvacsora-tana helyett az övének a Zwingliét vagy pláne a Karlstadtét képzelve, tekintse amazt józan felfogásúnak, a praedestinatióba pedig a gondviselés hitét is, még pedig jókora fatalizmussal együtt beléfoglalva, tartsa magát a Calvinus hívének.
Amit aztán a lutheri és a ref. egyház elterjedettsége felől mond a szerző, hogy t. i.«számszerűleg a lutheri egyház a legutolsó helyen áll a nagy prot. egyházak között» és viszont, hogy «a calvinizmus (!) ma számában legerősebb a prot. egyházak között»: az én számításom szerint éppen megfordítva áll. Tévedése onnan eredhet, hogy nem számítja a lutheránusok összegébe a németországi egyesült prot. egyházak ama legalább kilenctized részét, mely pedig szintén hozzájok tartozik, nem azért, mert egyházok szervezete és szertartása luth. jellegű, hanem mert az unió kifejezetten érintetlenül hagyta a hitvallási eltéréseket. Tudtommal az anglikánusok is többen vannak a reformátusoknál.
Az unitáriusok tanainak rajza annyiban hiányos, hogy kimaradt belőle az a leglényegesebb mozzanat, mely szerint a Dávid Ferenc antitrinitarizmusa eleinte tökéletesen az apostoli hitvallás alapjára helyezkedett.
A reformátusok egyházi elüljáróiról szólván, elhallgatja azt az érdekes és jellemző dolgot, hogy a föld kerekségén sehol másutt nincsenek püspökeik egyedül a régi Magyarország területén; s a többieknek valódi zsinatpresbyteri szervezetébe a püspökök nem is volnának beleilleszthetők.
Egyes adataiban való tévedéseire térvén át, a következőket tartom szükségesnek kiigazítani. Péter magyar király nem volt «Aba Péter». A passio eléneklése nem «a prot. egyházakban», tehát mindenütt, hanem csak néhol maradt fenn. Kyrillus Lukaris Bethlen Gáborral is összeköttetésben állott éppen a reformjai dolgában. Zágrábban nem görög kath., hanem római kath. érsekség van. A kath. püspökök fölé helyezett adminisztratív fokon állók sorából kimaradtak az érsekek. A nyírbátori templom katholikusból nem rögtön lett reformátussá, hanem közben lutheránus is volt. A Luther születésnapja nem nov. 4., hanem nov. 10. Az unitáriusok jelenlegi tudásunk szerint nem 1566-ban, hanem 1567-ben tartottak Tordán egy zsinatot; 1566-ban Marosvásárhelyt tartottak. A skótok 1900-ban egyesült két egyházáról csak annyiban mondható, hogy
Irálya általában nemcsak jó, hanem sokszor élvezetes és csak ritkán bonyolult. Azonban a «vitatja» szót nemcsak a helyes magyar értelmében használja, hanem a német «bestreitet» jelentésének megfelelően éppen az ellentétes értelemben is. A műszavak használatában pedig néhol célszerűbb lett volna az eredetihez ragaszkodni, minthogy p. o. az infallibilitasnak talán jobb kifejezése magyarul a csalatkozhatatlanság, mint a csalhatatlanság, s a transsubstantiatiónak is helytelen fordítása a szokásos átlényegülés, mivel lényeg = essentia, substantia pedig = állag, s ez különböző két dolog.
Sajtóhibák nem túlságos ritkán fordulnak elő. Igazán értelemzavarót azonban egyedül a II. k. 165. lapján találtam, ahol «az egyház- és a vallástörténet» helyett «az egyház és a vallástörténet» van szedve, amivel az egyháztörténetnek egy olyan ténykedése van az egyháznak tulajdonítva, melytől ez egészen távol áll, sőt iszonyodik tőle.
És ezzel újból eljutottunk oda, ahonnan kiindultunk. Az igazi tudomány a hivatalos egyházon csak kívül fejlődhetik, és kétségtelen, hogy ha bármelyik egyháznak beleszólási joga lett volna e most ismertetett könyv kiadásába, az soha napvilágot nem látott volna, éppen azért, mert kifogástalanul és maradéktalanul tudományos munka, mely ennélfogva kétségtelen nyeresége irodalmunknak.