Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 23. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Új mesterek, változott hitel: és másféle vágyak kifejezői vezérlik a francia szellemet. Ezek az igazi és méltó folytatói a nagy francia hagyományoknak, azoknak, amelyek a franciákat az emberiség dédelgetett fajtájává tették, mert összes harcaik erkölcsi alapja a népek testvérisége volt és minden diadaluk gyümölcsén az egész emberiség csemegézett. Ezek közé a mesterek közé tartozik Jules Romains; az általuk kiharcolt tradiciót követi. Célja, ha nem is a világ, de legalább Európa minden fiához szólni. Szánalmát és lázadását ő kiáltotta ki először az emberiség felé a háborúban «Europe» c. költeményében, amelynek egyenes folytatása a háború után készült «Ode génoise». Tiltakozásával megelőzte Barbusse-t és Romain Rolland-t is; hitétől a nacionalizmus kényszere sem tudta eltántorítani. Ő volt az első francia, aki elkiáltatta a «nem»-et s mindvégig kitartott.
Az unanimizmus elméletét filozófiai és szociológiai elemekre szeretik visszavezetni. Az eszme szellemi apját hol Tarde, Lebon és Durkheim, hol Bergson doktrinájában vélik megtalálni. Jules Romains a la
Lebon és társai megállapították a tömegek lélektanának az egyéni pszichológiától elütő vonásait, azonban nem lehet azonosságot keresni a szociológusok «tömeg»-e és Jules Romains unanimista «egység»-e között, a tudósok az egyén tömegbe-olvadását az individuum hanyatlásává degradálták s csak futólag jegyezték fel a tömegek hősi felbuzdulásait; Jules Romains nézőpontjából a többség a magasabbrendű, az egyesnek legfőbb üdve pedig az isteni Lehetőségeket rejtő többségbe-olvadás.
Szándékáról és céljáról Jules Romains majd minden művében beszámol, de műveinek változatos különféleségén nemhogy megérezni valamely alaptétel doktrinér mérnökségét, ellenkezőleg: az unanimizmus legteljesebb meghatározása sem volna képes megadni munkáinak egységét. Oka egyszerű és világos: az unanimista látás is tovább fejlődött, alakult az íróban; egyrészt az első művek unanimizmusa nem azonos a legutolsókéval; másrészt, a különféle irodalmi műfajokban történt megvalósítása oly kanyargós csatornákat épített, hogy az író kegye nélkül nem is láthatnók meg a tények, események és karakterek unanimista forrását. Jules Romains az én-kultusz hatalmas megvetésével lépett föl. Új szellemet hozott, más igazságot, szokatlan technikát, ismeretlen valóságot. Költészetével oly eszményt teremtett, mely határozott, világos volta ellenére is bizonytalan távlatokba eresztette körvonalait. A
«Megvetem szívem s belső gondolatom,
A város álma szebb, mint az enyém.»
Később, a VÁROS nagyobb tagozatainak részletesebb tanulmányozásakor, a kövek, utcák és terek után jutottak szóhoz az emberek különféle csoportjainak problémái. Benjamin Crémieux ezeknek a csoportoknak ábrázolásában látja a
Az egyén útja és kötelessége szétrombolni saját különállását, azon kell dolgoznia, hogy minden gátló körülményt félreseperjen a lelkéből s előkészítse magát arra vagy azokra a pillanatokra, amikor örömmel és hittel beleszakadhat a felette álló egységek lelkébe. Az odaadás örömét egzaltálni kell, amíg valamely misztikus állapotban, kitárt lélekkel, az egybeolvadás megtörténhet. Ő már ismeri azt a «boldogságot», amikor lemondva egyéni énje rúgkapálásairól, eljut odáig, hogy «szinte már nem is létezik». Az én-nek más célja nem lehet, ez az egyetlen mód, hogy közelebb jusson a világ tulajdonképpeni értelméhez. Ez az átömlés új, gazdag örömű életet jelent, ujjászületést, megnagyobbodást és kiteljesedést. «Testem a város borzongása.» (La Vie unanime.) Ez az egyén igazi élete, boldogság-lehetősége. Ez a nagyobb egységbe való beolvadás az egyéni élet számára sokkal tágasabb és nemesebb létezést jelent, olyasfélét, mintha egy megnagyobbított, felsőbbrendű individualizmusba kerülne, ahol megszünik az egyéni lét legkínzóbb problémája: a halál. Mert csak az egyén hal meg. A halál iszonyatára nincs más orvosság. Ez a
A vallásos istenhez nem fűzi semmi; a templomok nem hatják meg; az ő szemében a gyárak kéménye magasabb, füstjük magasabbra száll. Az ő hitében emberi vér kering s legfőbb istenében is az emberi test gőze melegít. Ehhez sem lehet önfeláldozás és önmagáról való lemondás nélkül, sem az ész puszta spekulativ működése folytán elérni. A maga módján hívő lélek: költő: valami magasabbrendűbe való feloldódásnak érzi szükségességét. Ami az ő szemében isteni, az is önmagunk felnagyobbodását követeli. Jules Romainsben a költő és a filozófus eggyéválik, s ha költőnek elvont, filozófusnak költő.
Újszerű világnézetét nagy-erős affirmációval tárja elénk. Igenlése hatalmas életkedvéből virágzik. Az életerő lendítette át az egyéni letörtségeken s adta kezébe azokat a formákat, melyekben kiélhette személyisége megszázszorozott gesztusait. Mintha, csak képzelete számára nem lettek volna elégségesek az egyéni élet korlátai: nagyobb méretű életlehetőségek izgatták. Maga teremti a maga képére azokat a törvényeket, melyek a lélek gáttalan életéhez szükségesek.
Művészetének legjellemzőbb vonása az új látás. A tulajdonképpeni alkotók azok, akik új látást hoznak; a dolgok, magukban, változatlanok, értéküket a látás dönti el. Jules Romains látása öntudatosságánál fogva jelent étape-ot. Ennek a korszakot alkotó látásnak technikája határozottan elüt a whitmanizmustól. Whitman, életereje túlzásában, belerikoltja énjét a lét nagy színeibe és mozgásaiba, azonosságot vállal az élet minden lendületével, a maga énjét fellobogózza a nagyszerűségek ormára. Magába kebelezi az univerzumot. Jules Romains látásában az egyén és így saját énje szinte nemlétezővé lesz. Amikor bemutatása elkerülhetetlen, az egyén akkor is csak szükséges dekórum a nála nagyobb és fontosabb csoportok élete mellett, mivel a lélek a csoportok egységében kezdődik. Ha a mult század irodalmát egyetlen szóval akarjuk megjelölni, az az individuumok lélektana; az unanimizmus a csoportok lélektana. A mikrokozmosz ebben a látásban elenyésző csekélységgé válik, mindössze másokhoz való viszonyában exisztálhat s fontossága azoknak a szálaknak a sűrűségétől függ, melyek másokhoz kötik. A multak analizise is keresett szélesebb kereteket, s Taine óta kitűzötten boncoltatták a miliő hatását az individuális lélekre; Jules Romains-nek nem az egyén, hanem a miliőre gyakorolt hatás foglalja le figyelmét. Addig, amíg a líra határai között mozog, a szó, mint puszta eszköz, elégséges világlátása kifejezéséhez. Amikor áttér a regény terrénumára, ott az unanimista látás fatálisan kényszerhelyzetbe kerül, hogy epikai elemekkel szövetkezzék. A hatás oka ugyan az egyén, de nem feltétlenül az. A
Az unanimizmus az összefüggések költészete. Mérlegeli, értékeli s megábrázolja ezeket az összefüggéseket, sőt sajátos látása folytán csak azt appercipiálja a világ dolgaiból, aminek valamilyen köze van az összefüggéshez. Csak olyasmit jegyez le, ami igazolja, ami körébe vág. Lények és lelkek kapcsait elképesztő világosságban látja s ugyanúgy bogozza ki a miliővel való összefüggések millió szálát. A kapcsolatok szálainak sűrűsödése adja meg egy esemény vagy egy figura fontosságát s igazi életét. Epikájának és drámájának minden izgalma az összefüggő szálak halmozódása, míg megteremtődik az unanimista állapot, a magasabb egység. A dolgok értelme akkor válik evidenssé, amikor az új állapot létrejött.
A szokatlan és megfoghatatlanul finom kapcsolatokat határozott, csaknem száraz, tudományos jellegű terminusokkal jelöli meg, teszi reálissá. Nem a művészetben szokásos elhitető törekvés, hanem a tárgyilagos megállapítás parancsszerű pozitívuma lép előtérbe. Személytelen világ a költészete. Költő, aki nem énekelte meg a szerelmet. Érzései közül a mások, s kiváltképpen az emberiség iránt érzett részvéte és szimpátiája a leglázasabb.
Nem sokszor rajzol olyan konglomerátumot, melynek születését nagy, nemes eszmei indok idézné elő. Ilyen indokok szempontjából a
Az élet s a történések alkotóelemei más törvények szerint nyomulnak nála előtérbe, mint amit megszoktunk akár az irodalom hagyományaiban, akár életünk szokott szemléletében. Mi is megtanulunk látni az író szemével, a mi saját tulajdonunkká válik az újfajta szemlélet és értékelés. Rajtunk áll, dönteni: az író mellé állunk-e, vagy elvetjük ajánlatát látása átvételéért. Az irodalom az élet mesgyéjéhez ér s könyvek fölött lelkünkkel a korszakot kell érintenünk, amelyben élünk, s ahol az emberiség régi álma fáj a levegőben az egység vágyával. Jules Romains szerint az az eszme s az a kor volt szép az emberiség történetében, amely ezt az egységet megteremtette, mint például a középkor félreismert XIII. százada. Azt állítja, hogy inkább élne egy Napoleon alatt militarizált Európában, mint korunk fájdalmas széthúzásában. Az én kipróbálta már boldogulása minden módját, de nem tudott zöld ágra vergődni. Most hát le kell gázolni az egyént a holnap tömegéért. Minden egyén lázadó, ha ellenszegül a fölötte álló csoport életének.
Az egyén azonban számba se jövő csekélység a háború ártalmához s veszélyéhez képest. A háború a csoportok egységének legnagyobb gátja. A csoportok szenvedése a legnagyobb földi szenvedés; a legjogosabb egyéni kín is: nemlétező fájdalom a rászedett s kihasznált európai országok millió torkán át üvöltő jajongása mellett. Ez az átérzés tette Jules Romains-t «européer»-ré. Nem véletlen, hogy ő állt először a letört Magyarország mellé, mert amint ouvre-je, úgy élete, jelleme s beszédje is egységet áhító unanimista költemény.