Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 23. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

M. POGÁNY BÉLA: JULES ROMAINS ÉS AZ UNANIMIZMUS

«Hazám, Európa ...»

Europe, Jules Romains.

Új mesterek, változott hitel: és másféle vágyak kifejezői vezérlik a francia szellemet. Ezek az igazi és méltó folytatói a nagy francia hagyományoknak, azoknak, amelyek a franciákat az emberiség dédelgetett fajtájává tették, mert összes harcaik erkölcsi alapja a népek testvérisége volt és minden diadaluk gyümölcsén az egész emberiség csemegézett. Ezek közé a mesterek közé tartozik Jules Romains; az általuk kiharcolt tradiciót követi. Célja, ha nem is a világ, de legalább Európa minden fiához szólni. Szánalmát és lázadását ő kiáltotta ki először az emberiség felé a háborúban «Europe» c. költeményében, amelynek egyenes folytatása a háború után készült «Ode génoise». Tiltakozásával megelőzte Barbusse-t és Romain Rolland-t is; hitétől a nacionalizmus kényszere sem tudta eltántorítani. Ő volt az első francia, aki elkiáltatta a «nem»-et s mindvégig kitartott.

Az unanimizmus elméletét filozófiai és szociológiai elemekre szeretik visszavezetni. Az eszme szellemi apját hol Tarde, Lebon és Durkheim, hol Bergson doktrinájában vélik megtalálni. Jules Romains a la Vie unanime újabb kiadásának előszavában tiltakozik e feltevés ellen, s őseinek a klasszikusokat, Homerost, Goethét és Victor Hugót nevezi meg, mint akiknek hatása alatt fejlődött ki felfogása és akiktől technikai eljárásokat tanult. Az unanimizmus világnézetet is rejt magában, de ugyanakkor határozott jellegű költői eljárást, stílust és művészetet.

Lebon és társai megállapították a tömegek lélektanának az egyéni pszichológiától elütő vonásait, azonban nem lehet azonosságot keresni a szociológusok «tömeg»-e és Jules Romains unanimista «egység»-e között, a tudósok az egyén tömegbe-olvadását az individuum hanyatlásává degradálták s csak futólag jegyezték fel a tömegek hősi felbuzdulásait; Jules Romains nézőpontjából a többség a magasabbrendű, az egyesnek legfőbb üdve pedig az isteni Lehetőségeket rejtő többségbe-olvadás.

Szándékáról és céljáról Jules Romains majd minden művében beszámol, de műveinek változatos különféleségén nemhogy megérezni valamely alaptétel doktrinér mérnökségét, ellenkezőleg: az unanimizmus legteljesebb meghatározása sem volna képes megadni munkáinak egységét. Oka egyszerű és világos: az unanimista látás is tovább fejlődött, alakult az íróban; egyrészt az első művek unanimizmusa nem azonos a legutolsókéval; másrészt, a különféle irodalmi műfajokban történt megvalósítása oly kanyargós csatornákat épített, hogy az író kegye nélkül nem is láthatnók meg a tények, események és karakterek unanimista forrását. Jules Romains az én-kultusz hatalmas megvetésével lépett föl. Új szellemet hozott, más igazságot, szokatlan technikát, ismeretlen valóságot. Költészetével oly eszményt teremtett, mely határozott, világos volta ellenére is bizonytalan távlatokba eresztette körvonalait. A la Vie unanime új istenség szolgálatába hódoltatta a költészetet s ez az új istenség a VÁROS volt, melyben az egyén minden bonyolultsága elenyészett. A kezdődő unanimizmus a VÁROS egységes életének költészete s csak azt énekli meg.

«Megvetem szívem s belső gondolatom,
A város álma szebb, mint az enyém.»
(La Vie unanime.)
 

Később, a VÁROS nagyobb tagozatainak részletesebb tanulmányozásakor, a kövek, utcák és terek után jutottak szóhoz az emberek különféle csoportjainak problémái. Benjamin Crémieux ezeknek a csoportoknak ábrázolásában látja a par excellence unanimizmust, pedig ez csak részlet-állomása, csak egy szakasza Jules Romains látomásának. Minthogy az egyén a csoportba illeszkedve válik értékké, viszont a csoporthoz képest a tömeg nemlétet jelent, ennélfogva arra kell törekednie, hogy vissza ne szakadjon a halálba, a tömegbe: az evolució további útján a minél nagyobb csoport állandósított öntudata lesz a jövő igazi istene. Az igazi cél, az igazi továbbfejlődés, amelynek ezután kell elkövetkeznie: a csoportokat oly stabil öntudattal ellátni, mint amilyen az egyéné. Akkor aztán csak az volna hátra, hogy egy legfelsőbb egység jegyében ezek a plurális öntudatok mérhetetlen szintézisbe olvadjanak. Az unanimizmus a legfelsőbb emberi egység szintetikus álma s a csoport megistenülése csak előfeltétel. Az újkor innen veszi kezdetét: «Nem ismerek még teljesen isteni csoportokat. Egy sem ébredt valóságának tudatára; egy sem mondta: «Vagyok». Azon a napon, amikor az első csoport saját kezei közé ragadja lelkét, mint egy gyermeket, akit felemelnek, hogy arcába nézhessenek, új isten lesz a földön. Ezt az istent várom s azon dolgozom, hogy jelezzem.» (Les Puissances de Paris.)

Az egyén útja és kötelessége szétrombolni saját különállását, azon kell dolgoznia, hogy minden gátló körülményt félreseperjen a lelkéből s előkészítse magát arra vagy azokra a pillanatokra, amikor örömmel és hittel beleszakadhat a felette álló egységek lelkébe. Az odaadás örömét egzaltálni kell, amíg valamely misztikus állapotban, kitárt lélekkel, az egybeolvadás megtörténhet. Ő már ismeri azt a «boldogságot», amikor lemondva egyéni énje rúgkapálásairól, eljut odáig, hogy «szinte már nem is létezik». Az én-nek más célja nem lehet, ez az egyetlen mód, hogy közelebb jusson a világ tulajdonképpeni értelméhez. Ez az átömlés új, gazdag örömű életet jelent, ujjászületést, megnagyobbodást és kiteljesedést. «Testem a város borzongása.» (La Vie unanime.) Ez az egyén igazi élete, boldogság-lehetősége. Ez a nagyobb egységbe való beolvadás az egyéni élet számára sokkal tágasabb és nemesebb létezést jelent, olyasfélét, mintha egy megnagyobbított, felsőbbrendű individualizmusba kerülne, ahol megszünik az egyéni lét legkínzóbb problémája: a halál. Mert csak az egyén hal meg. A halál iszonyatára nincs más orvosság. Ez a la Mort de quelqu'un c. regényének a lírája: «ha most meghalnék, biztos vagyok benne, nem tünnék el. Símán belépnék egy nagy lélekbe, amely nem halhat meg. És semmit se kellene elhagynom, amikor átlépem a küszöböt... Húsom cselekedetei megszázszorozva jelennének meg újra. A legalázatosabb gesztus is valamilyen fázissá válna. Halálom volna a tovafejlődésem.» A Manuel de déification meg oly axiomák könyve, mely kötelességgé teszi a csoport-öntudat minden eszközzel való előidézését.

A vallásos istenhez nem fűzi semmi; a templomok nem hatják meg; az ő szemében a gyárak kéménye magasabb, füstjük magasabbra száll. Az ő hitében emberi vér kering s legfőbb istenében is az emberi test gőze melegít. Ehhez sem lehet önfeláldozás és önmagáról való lemondás nélkül, sem az ész puszta spekulativ működése folytán elérni. A maga módján hívő lélek: költő: valami magasabbrendűbe való feloldódásnak érzi szükségességét. Ami az ő szemében isteni, az is önmagunk felnagyobbodását követeli. Jules Romainsben a költő és a filozófus eggyéválik, s ha költőnek elvont, filozófusnak költő.

Újszerű világnézetét nagy-erős affirmációval tárja elénk. Igenlése hatalmas életkedvéből virágzik. Az életerő lendítette át az egyéni letörtségeken s adta kezébe azokat a formákat, melyekben kiélhette személyisége megszázszorozott gesztusait. Mintha, csak képzelete számára nem lettek volna elégségesek az egyéni élet korlátai: nagyobb méretű életlehetőségek izgatták. Maga teremti a maga képére azokat a törvényeket, melyek a lélek gáttalan életéhez szükségesek. A les Copains-ben ünnepli ezt az erőt, s a Crommedeyre-le-Vieil barbár, ifjú serege ennek az erőnek tudatos, dacos diadala. Vígsága is hasonló kibontakozást követel, mint a lélek komoly keresése. Oeuvre-jének legjellegzetesebb vonása a komolyságnak és a tréfának a dualizmusa; ez a kettő párhuzamosan halad egymás mellett, kiegészítve és igazolva egymást, közös forrásaikból: az optimista hitből és az életszeretetből, az egyént túlhágó, nagyobb méretű kiteljesedés felé. Vígsága nem humor, nincs keserű üledéke: öröm, bizalom, életszeretet; sokkal inkább mosoly, mint nevetés. A sajátságos romains-i világban minden részecske harmónikus, láncolatos, szükséges tényezője és bizonyítéka az élet igenlésének. Az unanimizmus az egészség himnusza.

Művészetének legjellemzőbb vonása az új látás. A tulajdonképpeni alkotók azok, akik új látást hoznak; a dolgok, magukban, változatlanok, értéküket a látás dönti el. Jules Romains látása öntudatosságánál fogva jelent étape-ot. Ennek a korszakot alkotó látásnak technikája határozottan elüt a whitmanizmustól. Whitman, életereje túlzásában, belerikoltja énjét a lét nagy színeibe és mozgásaiba, azonosságot vállal az élet minden lendületével, a maga énjét fellobogózza a nagyszerűségek ormára. Magába kebelezi az univerzumot. Jules Romains látásában az egyén és így saját énje szinte nemlétezővé lesz. Amikor bemutatása elkerülhetetlen, az egyén akkor is csak szükséges dekórum a nála nagyobb és fontosabb csoportok élete mellett, mivel a lélek a csoportok egységében kezdődik. Ha a mult század irodalmát egyetlen szóval akarjuk megjelölni, az az individuumok lélektana; az unanimizmus a csoportok lélektana. A mikrokozmosz ebben a látásban elenyésző csekélységgé válik, mindössze másokhoz való viszonyában exisztálhat s fontossága azoknak a szálaknak a sűrűségétől függ, melyek másokhoz kötik. A multak analizise is keresett szélesebb kereteket, s Taine óta kitűzötten boncoltatták a miliő hatását az individuális lélekre; Jules Romains-nek nem az egyén, hanem a miliőre gyakorolt hatás foglalja le figyelmét. Addig, amíg a líra határai között mozog, a szó, mint puszta eszköz, elégséges világlátása kifejezéséhez. Amikor áttér a regény terrénumára, ott az unanimista látás fatálisan kényszerhelyzetbe kerül, hogy epikai elemekkel szövetkezzék. A hatás oka ugyan az egyén, de nem feltétlenül az. A Bourg régénéré-ben a mezőváros újjászületését nem az a hivatalnok idézte elő, aki a nyilvános illemhely falára felírta a munka szocialista meghatározását, az nem is egyén, hanem csak egy valaki; a hatás oka a falraírt mondat. Donogoo-Tonká-ban a város értelmi alapítója le Trouhadec, egyénileg elenyészik, bármennyire is sugárzik az élettől. - A drámában, az akcióban pedig természetszerűleg megint másféle kombináció és megoldás szükséges. Kikerülhetetlen az egyénnek egy másik és több egyénre való hatását dramatizálni, amíg a nagyobb egység állapota bekövetkezik. Knock-ban sem egyént, sem jellemet nem akart ábrázolni, hanem az orvostudományt; s hogy Knock emellett valóságos húsból-vérből gyúrt alak, az művészi teremtőerejének s a színpad követelményeinek szükségessége.

Az unanimizmus az összefüggések költészete. Mérlegeli, értékeli s megábrázolja ezeket az összefüggéseket, sőt sajátos látása folytán csak azt appercipiálja a világ dolgaiból, aminek valamilyen köze van az összefüggéshez. Csak olyasmit jegyez le, ami igazolja, ami körébe vág. Lények és lelkek kapcsait elképesztő világosságban látja s ugyanúgy bogozza ki a miliővel való összefüggések millió szálát. A kapcsolatok szálainak sűrűsödése adja meg egy esemény vagy egy figura fontosságát s igazi életét. Epikájának és drámájának minden izgalma az összefüggő szálak halmozódása, míg megteremtődik az unanimista állapot, a magasabb egység. A dolgok értelme akkor válik evidenssé, amikor az új állapot létrejött. Knock drámai cselekménye akkor jut el tetőpontjára, amikor az éjszakában kigyulladnak a beteglámpák ezrei. A Diktátorban akkor, amikor kiderül, hogy Denis erős egyénisége megszünt s feloszlott az unanimista állapotban: «Te nem tudod, mi az, amikor az embert hirtelen a központi helyre dobják s azon veszi észre magát, hogy ott van, őmaga és nem más, az emelvényen. Dehogy van szó arról az emberről, amivé lehettünk volna! A jelen mindent átfog; az ezertövisű jelen, amely minden oldalról szúr... Az ember azt érzi, hogy ezer beleakaszkodás, kapcsolódás képződik testén, hogy egy mérhetetlen, hemzsegő dolog fut össze rajta, mohón felhasználja s az egész gondolata nem lesz hozzá elégséges... Minden összeomlik? Hát igen, én, itt, minden erőmmel azon küszködöm, hogy az egésznek összeomlása meggátlódjék, egybefogódzzék, mégegyszer, s aztán mégegyszer megtegye azt az erőfeszítést, hogy tartson.» - Lucienne-ben, ahol az összefüggések szálai egy lélekbe futnak, a káprázatos analizis e szálak mindegyikét csaknem tapinthatóvá teszi; voltaképpen nem lényeges, miféle lélek, jellem rejlik a címzetes hősben; a regény témája nem az a szerelmi történet, amiről éppen szó van, hanem azoknak az összefüggéseknek tolongó sodra, amelybe bele vannak dobva az alakok és az események. Jules Romains költészete az összefüggések ábrázolása. Látása ezekkel a kapcsolatokkal szemben rendkívül érzékeny; különleges felfogóképessége reagál a legfinomabb tudatalatti rezdülésekre. Oly anyagot ölel fel látása, amely az eddigi művészi szemléletet kikerülte; irodalmilag ő teremtette meg az írás emez új aranymezőit. Ennek a különös víziónak tulajdonítható művészete újszerűsége; ebből ered szókincse, az, amelyre szüksége van, hogy megjelölhesse e terra incognita jelenségeit. Új jelzői, új terminológiája, kedvelt szavai, mind az új látás folyományai. Ezek hozzák létre írásai új színezetét és feltünő objektívitását. Lucienne a legtárgyilagosabban ábrázolt nő az irodalomban; nem a Madame Bovary-féle nő, akibe írója belecsempészi a maga lelkét; semmi köze ahhoz a nőtípushoz sem, amelyet külsőlegesen lát s a férfira tett hatásából kalapál az író élővé. Lucienne példája annak, hogyan teremti meg az én-jétől megszabadult író a nőt, mily férfi-pártosság nélkül éli meg benne a nőiség minden gesztusát. Lehet, hogy egyik-másik fogásának őse van, ő azonban tudatos kiélezéssel formálta őket magának; ő fődallamot vert azokból a parciális igazságokból, melyeken előzői keze tökéletlenül és öntudatlanul csak átsiklott. Az igazi alkotó mások elhullajtott vérét felhasználja cementül.

A szokatlan és megfoghatatlanul finom kapcsolatokat határozott, csaknem száraz, tudományos jellegű terminusokkal jelöli meg, teszi reálissá. Nem a művészetben szokásos elhitető törekvés, hanem a tárgyilagos megállapítás parancsszerű pozitívuma lép előtérbe. Személytelen világ a költészete. Költő, aki nem énekelte meg a szerelmet. Érzései közül a mások, s kiváltképpen az emberiség iránt érzett részvéte és szimpátiája a leglázasabb.

Nem sokszor rajzol olyan konglomerátumot, melynek születését nagy, nemes eszmei indok idézné elő. Ilyen indokok szempontjából a Vin blanc de la Villette egyik legrokonszenvesebb könyve, mert itt a testvériség s a közös cél harcai jutnak nagyszerű megjelenítéshez; alkotó közönyében akármilyen kovásszal megelégszik, ha hatása előidézi a kollektív öntudatot. Oeuvre-jében még nem jutott domináns szólamhoz a nagy eszmények által fanatizált csoport.

Az élet s a történések alkotóelemei más törvények szerint nyomulnak nála előtérbe, mint amit megszoktunk akár az irodalom hagyományaiban, akár életünk szokott szemléletében. Mi is megtanulunk látni az író szemével, a mi saját tulajdonunkká válik az újfajta szemlélet és értékelés. Rajtunk áll, dönteni: az író mellé állunk-e, vagy elvetjük ajánlatát látása átvételéért. Az irodalom az élet mesgyéjéhez ér s könyvek fölött lelkünkkel a korszakot kell érintenünk, amelyben élünk, s ahol az emberiség régi álma fáj a levegőben az egység vágyával. Jules Romains szerint az az eszme s az a kor volt szép az emberiség történetében, amely ezt az egységet megteremtette, mint például a középkor félreismert XIII. százada. Azt állítja, hogy inkább élne egy Napoleon alatt militarizált Európában, mint korunk fájdalmas széthúzásában. Az én kipróbálta már boldogulása minden módját, de nem tudott zöld ágra vergődni. Most hát le kell gázolni az egyént a holnap tömegéért. Minden egyén lázadó, ha ellenszegül a fölötte álló csoport életének.

Az egyén azonban számba se jövő csekélység a háború ártalmához s veszélyéhez képest. A háború a csoportok egységének legnagyobb gátja. A csoportok szenvedése a legnagyobb földi szenvedés; a legjogosabb egyéni kín is: nemlétező fájdalom a rászedett s kihasznált európai országok millió torkán át üvöltő jajongása mellett. Ez az átérzés tette Jules Romains-t «européer»-ré. Nem véletlen, hogy ő állt először a letört Magyarország mellé, mert amint ouvre-je, úgy élete, jelleme s beszédje is egységet áhító unanimista költemény.