Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 23. szám
A szomszédos oláh templomhoz kötődnek főélményeim, körülbelül olyan módon és időrendben, ahogy a gátakhoz. A harangozásért valósággal meg voltam háborodva mindig. A legtöbb büntetést a torony zúdította rám.
Az egyéb utcázást, fürdést valahogy elnézték szüleim. De az oláh cinterem tabu volt. Kétségkívül féltettek, mert tényleg nem volt biztonságos mulatság a toronybeli.
Akkoriban történt éppen, hogy egy Lengyel nevű gyereket a nagyharang kötele kivágott a másfél emelet magas haranglábból és csak az volt a szerencséje, hogy valami fűkupacra, vagy tocsogóba esett.
Mármost úgy kell elképzelni, hogy a harangláb, vagy mint nevezték, kloponyica, csak egy kőhajításra volt az udvarunktól. Nyaranta kinn ebédeltünk a fásszínünk átjárójában. Az ebédidő pontosan tizenkét óra volt. Az iskolámnak pedig már tízkor vége. De tizenkettőkor kondítottak a toronyban.
Hát mikor apám amúgyis ingerülten, hogy kések az iskolából, egyszerre csak az ebéd közepén meghallja, hogy a toronyból: Tersánszky, Tersánszky! - kiabálják a szusztársaim. Akkor aztán rossz napom volt.
A fenyítő eszköz az apám nadrágszíja, meg a pipaszára volt. Mondhatom, különben nagyon ritkán kaptam ki. Pajtásaim előtt sohsem. De a toronyért nem egyszer páholt el apám.
Szenvedélyemet azonban semmi fenyítés nem tudta kikergetni belőlem. Ha nem mehettem a toronyba, vettem egy spárgát és ráakasztottam valahova, úgy rántottam el magamnak az ávékat és temetéseket. Bongattam közbe hanggal és kirugdostam a lábamat. Az árnyékszékben, a kocsiszínben, mindenütt volt egy-egy spárgaharangom. De megesett, hogy a mosdást, a reggelit abbahagytam, hogy egyidejűleg kondítsak a megkonduló harangszóval. Sokszor ezért is felsapkázott az öregem, ha ilyen imitáción kapott rajta.
Mondom, hiába! Akkoriban éppen Sastoll című indiánus történet és gyermekhőse, egy Róbert nevű farmerfiú volt az eszményem. Ez a Róbert puskával nyargalászott a kanyónok közt. És Sastoll, a derék indiánus életét mentette meg. Aki ezt aztán viszontszolgálta, mikor a farmot lángbaborították társai.
Hát én, mindenütt üldöztetésben lévén a harangozással, este, a paplan alatt cibáltam képzeletemben a Máriás kötelét végkimerülésig. Közbe jött azonban az új Róbert és Sastoll lelkesedés, amit szintén a paplan alatt álmodoztam el, vágtató paripán, lasszóval és puskával. Hát ezt a két idegen ábrándozást aztán minden módon össze próbáltam házasítani.
Valamiféle olyan harci szekeret eszeltem ki magamnak a paplan alatt, mint a perzsa kaszás szekerek. Ez vasból volt, hogy tűzálló legyen. Vontató lovak voltak belefogva, hogy az indiánus hordák közé hajthassak vele. És talán valahogy rá voltak a kocsimra szerelve a kloponyica harangjai is. Mert közben misére is harangoztam.
A harangozás egészen az egyházfitól, vagy oláhosan fatujtól függött. Vagy inkább a fiától, Pétertől.
A fatuj egy tagbaszakadt, szakállas asztalosmester volt. Nagyon tanult mesterember volt. A külföldet is bejárta. De a bécsi mézes-mázosságból kevés ragadt rajta. Ha elkurjantotta magát nem nagyon válogatott kifejezésekkel, a templom körül, lehallott az utca túlsó végére. Több segéddel dolgozott s tehetősebb volt az esperesénél.
A harangozás ügyeit fiára, Péterre bízta. Két dologra emlékszem Péterrel kapcsolatban. Az egyik az, hogy eleinte meg kellett vesztegetnem öt-hat pénzzel, hogy harangozni engedjen. Igaz, hogy ezt a pénzt aztán tízszeresen visszakaptam, mikor már önállóan, fizetésért kongattam temetésekre. A másik dolog az volt, hogy Péter úrnak nagyon tetszettek nővéreim. Nem nagyon titkolt szándékokkal biztatott évődve, hogy hozzam a toronyba fel valamelyik nénémet. Ez a hang azonban rendes társalgási hang volt a toronybeli gyerekhad közt. Kölcsönbe én sem mártottam rózsavízbe a nyelvemet, ha az ő lánytestvéreiről volt szó.
Nagyon szép, derék család volt ez a fatujéké. De görvélykórral, vagy mint ott mondják, süllyel voltak tele. Ez vont olyan szép rózsás színt az arcukra és mindenkinek fájt a szíve, hogy egyik szép Kosztin-lány a másik után halt el. Péternek is mindig valami szembetegsége volt. Nem tudom ezért-e, valami furcsa nehéz szaggal volt tele a házuk, amitől émelyedtem.
Ebben a tekintetben a családom vére olyan tiszta volt, mint a meggybor. Vágás vagy horzsolás néha percek alatt behegedt rajtam.
De most azzal kell inkább folytatnom, hogy a toronybeli mulatságokkal egyidejű volt annak az irgalmatlan csenészetnek és csalászatnak a beköszöntése, amit a szüleim pénzrejtekeiben véghezvittem.
Apám volt mindenképpen a jobb pénzforrás. Őt könnyen becsaphattam, zsarolhattam, irkák és mittudommik ürügyével. Ő adott is bőven aprópénzt. (Míg tartott magánál, mert később egészen anyámra bízta a házi bankárságot.) Megesett egészen pici koromban, hogy apámnak csókot is csak hatosért adtam. Mert azt mondtam: szúr a bajusza. Apám úgy is adott néha pénzt, hogy kikötötte, meg ne mondjam anyámnak, mert kikapunk. Persze ezt a jó fiút csak józanon szerette játszani. De biztos, hogy bárhol, ha neki volt, másnak is volt.
A lopásokon sem fogott rajta soha apám. Pedig néha ugyancsak megdézsmáltam forintokban is a nadrágzsebét, sőt az irodaszekrény kulcsát is sokszor elcsentem tőle, hogy ott vágjak eret az aranyak közt. Már az aranypénzt értem ez alatt. Mert a nyers aranygolyóbisokat, amik ott álltak sokszor elzártan hetekig a szekrényben, a bányától, dinamitpatronokkal, vadászatra való lőporos zsákocskákkal, nem tartottam értékesíthetőnek. Ékszert, azt már igen.
Az árgusszemű és büntető igazságszolgáltatást ezekben a dolgokban anyám képviselte. Apám szerette volna őt fösvénynek tartani és velünk gyerekekkel is annak tartatni. De erről szó sem volt. Szívesen segített anyám bárkin. Koldus vagy megszorult ember sohasem távozott anyámtól üres kézzel.
Ellenben apám tékozló természete mellett anyám takarékossága szembeszökött. Mi tagadás, én is sokszor dühös és elkeserült voltam anyámra, mert nem tudtam olyan könnyen megzsarolni, sem becsapni, sem meglopni. Anyám megszámodolt minden krajcárt és igyekezett félrerakni, ha lehetett.
Sokszor rajtacsípett, amikor meg akartam dézsmálni pénzrejtekeit. Vagy utólag rájött a csaklizásaimra. Persze az ő büntetése olyan volt, hogy inkább a szégyentől szenvedtem, mint a kezétől. Képmutatóan jajgattam, vagy duzzogtam ugyan, ha lekent egy-egy csárdást. De nemsokára megesett, hogy nevettem rajta és ő fájlalta a kezét.
Ha megbüntettek, például sarokba állítottak, kisebb koromban, vagy az irodába zártak, akkor a büntetést becsülettel kitöltöttem. Soha el nem futottam a verés elől. Még mikor nagy ritkán apám részegen igaztalan kincsolt is meg, a nővéreim sem tudtak rávenni, hogy meglógjak a fenyítéstől.
A lopási ügyeket valamelyes ferdítéssel megírtam Két zöld ász című regényemben. Itt most csak két idevágó esetet mesélek el.
A harmadik normában egyszer vagy egy tallért csentem. Ezen a talléron egy nagy csengetyűt vásároltam. A csengőre, a harangok mintájára koronát szereltem és kötelet, aztán felakasztottam az egészet a hátsó kertünk kerítésére és ott kis kloponyicát játszottam.
Nem tudom, hogyan adtam be szüleimnek a csengő eredetét. De alighanem ennek érdekében rendeztem egy többnapos műbetegeskedést és vele iskolakerülést.
Az orvosunk nem volt olyan szigorú, hogy falhoz ne állítottam volna egy kis nyögéssel és a rendelt orvosságokat, ha édesek voltak, lenyeltem, ha nem, elsikkasztottam őket valahogy. A házi orvosszerek közül a tojássárgával kevert sárgacukorért egyenesen érdemes volt kissé köhécselni.
De volt az osztályban egy túlbuzgó vigyázó. Oravecznek hívták. Egy szegény tót bányász fia volt s tiszta jeles. Csodálatos ügyességgel egy kis ekét és boronát, meg mittudommit szerkesztett s a tanító kedvence volt.
A tanító, Alexi nevű, császárszakállas cipcer származású, rekedtes hangú ember volt. Rémként lebegett az egész norma felett szigorával. Egyébként luteránus kántor volt, akiket úgy csúfoltak a városban, hogy van harangjuk a toronyban, de üvegből és vattával ütik, azért nem szól.
Már említettem, hogy jeles tanító volt. Egy darabig német órákat is adott, amiket privátáknak neveztünk és én is jártam rájok valameddig.
Velem szemben azonban ez az ember, azt hiszem, bizonyos ellenszenvvel viseltetett csintalanságomon felül is. Például úgy emlékszem, hogy mintha azért lett volna rám dühös, mert pálcázás közben egy jajszót és egy könnyet nem bírt kisajtolni belőlem és ezért keményebben mérte rám a vesszőt. Valóban dühtől igen, de fájdalomtól kurta nadrágban sem látott engem sírni soha senki.
Nahát, Oravecz, a vigyázó, tényleg gyanús módon, mert a házunk nem esett hazamenetele útjába, megleste a csengővel való szórakozásomat a betegséggel igazolt órák alatt és bevádolt Alexinél.
Ebből nagy herce-hurca támadt. Alexi, azt hiszem, délután négy óráig bezárt és elrakott.
Apám különben nem igen fogta pártomat. Panaszra, vagy védelemért hiába mentem volna hozzá pajtásaim ellen is. Magamat küldött elégtételt venni. Felnőttek ellen pedig rendesen azzal fizetett ki: - Biztosan rászolgáltál, ha bántott. Ülj itthon!
Most azonban apám is felháborodott az Oravecz-eseten. Utóvégre az ő bizonyítványát fumigálták az iskolában, amit betegségemről adott. Kicsikét talán pityókás is volt apám éppen. Engem megsímogatva, kegyetlen kezdte szidni a tanítómat. Hogy Alexi és Oravecz, a két tót, egy követ fújnak és hogy Alexi azért dühös rám, mert kimaradtam a német privátáról, ahol semmit sem tanultam. Így és tovább. Apám felszedte magát, hogy lerántja az Alexi parókáját és elment hazulról.
Nem tudom, mivel szabadult a tanítóm. De azt hiszem, szorult akkornap apámtól, a saját lakásán.
Na azért ez a nagy ricsaj, az én ártatlanságom mellett, nemsokára kudarcba került. Ez is a torony műve volt. Csak egy másik toronyé. A katolikus temető kápolnájáé.
A tandíjat mindig én vittem el az iskolába. Nálam volt az alább következő eset idején is. De mellette még, úgy rémlik ugyanannyi, hazulról csaklizott pénz is. Ez aránylag nagy összeg volt. Három vagy négy forint.
A pénzen akkoriban nagy cukrászsütemény-tivornyákat csaptam, a cigarettázáson kívül. Persze sokszor vendégeim voltak a gát és a torony gyerek- és suhancnépe.
Ennél az esetnél egy Wohlfart Ernő nevű kőművessegédre és arra a Lupucz Gyulára emlékszem, akit aztán agyoncsaptak.
Ezek már nagy fiúk voltak és a cigarettát vállalták, de a cukrászsütemény nem nagyon ízlett nekik. Ehelyett egyik a következő javaslattal állt elő:
- Nézd Jenő, ha te veszel nekünk egy félliter pálinkát, császárkörtét, attól mi berúgunk és aztán meglátod, micsoda mókákat művelünk részegen, ha kimegyünk a temetőbe.
Őszintén szólva, az ajánlattól cseppet sem voltam elragadtatva. Az ital okozta viselkedésről alighanem kelletlen tapasztalataim voltak. És magam pedig semmiképpen sem kívántam meg akkor még a mámor gyönyöreit.
De azért a pénzzel sohasem kuporiskodtam és úgy hiszem, leszúrtam barátaimnak a félliterre valót. Aztán kimentünk a temetőbe, a kápolna dombjára és ott... És ott, a vicces az volt, hogy mások mindent jobban tudtak utólag erről az esetről.
Például később, egyik cimborám, egy Turkuj nevű, akiről még sok szó lesz itt, azt állította, hogy én ott a temetőben, a kápolnánál, az egész tandíjat eldorbézoltam és magam is berúgtam a többivel. Aztán, hogy egy Raseczki Vili nevű kefekötősegéd, (akitől mellesleg az oldalúszást sajátítottam el) ő hozott haza a hátán engem részegen, az egész utca csúfjára. Többek közt lerókáztam a hátát is, ahogy zsákmódra vitt és a fejem lecsüngött.
Ezzel szemben én úgy emlékszem, hogy egy kortyot sem ittam szeszt. Ellenben a játék kellős közepén ránk talált a cselédünk, aki városszerte keresett, az otthoni ebéd elmulasztásáért. És aztán, ha volt valami feltünés az utcán, hát azt nyilván cimboráim csinálták. Én magam a lábamon lapítottam haza és otthon alig kaptam ki. Szüleimnek, mint rendesen, hazudtam valamit. A tandíjért nem volt baj, mert hiszen megvolt.
Ellenben ez nem mentett meg az iskolában való lakolástól. A környék tényleg botrány gyanánt emlegette a vádaskodók előadására a mulatságot és ugyanazok a vádaskodók súgták be megint csak Alexinak, a rémemnek, a dolgot.
Így hivatták fel apámat az iskolába és volt szó róla, hogy notórius viselkedésemért kicsapjanak az állami elemi népiskolából. De aztán elsímult valahogy az ügy.
*
Elsorolom itt nagyjában többi tanítómat és nehány jellemzőbb apró ügyet.
Az első Székely Árpád volt. Rendes, kifogástalan ember. A másodikban Rozsos nevű tanítóm távoli atyafink volt. Beteges ember volt és túl is elnéző velem szemben. Ő írta be azért értesítőm megjegyzés rovatába szüleim intéséül a következő szavakat: vigyázat, a gyerek szivarszik! Még nem voltam akkor hét éves. Mert csaknem egy évvel fiatalabban kezdtem iskoláimat, mint hogy szeptemberben születtem.
A negyedikben Dorogi nevű szakállas, öreg igazgatónkhoz jártam. Ő ismerősünk volt hazulról családjával együtt. De ebből semmit sem éreztem viselkedésén. Szigorú ember volt. De valahogy megúsztam a keze alatt az osztályt, csaknem jó minősítéssel.
Egy veres, nagy ember, Wienerberger, tanította a 2-ik b. osztályt. Én ugyan 2/á-s voltam. De Wienerberger volt a tornatanára az egész eleminek. Rettegtek a kezétől társaim. De nekem nem igen volt bajom vele.
Ezenkívül Kovács nevű hitoktatóm jeleskedett még lelki nevelésemben.
Mintaember volt. A jezsuita csuhát cserélte fel a reverendával.
Csak csúf szineskedésemre emlékszem vele szemben. Úgy tetszik, szeretett volna kedvencei közé venni. De még a ministránsságra sem tudott rákapatni. Rest voltam megtanulni a latin szöveget és felkelni a reggeli kismisékhez. Egyszer ministráltam, akkor is majdnem belesültem az oltár előtt.
De látom magam, amint valami küldetésben a plébániabeli szobájában össze-vissza hazudoztam neki az otthoni ügyeimről, valami kis bárányról s tudomisén miről. Máskor pedig ott látom magam a templom lépcsőjén, amint az első szent áldozásom előtt így farizeuskodom Kovács hitoktatónak:
- Ó tisztelendúr, hogy szeretném már az Úr testét magamhoz venni!
Erre ő a fejem símogatja és biztat, hogy az áldozás már csak napok kérdése. No és aztán, ha jól emlékszem, elcsent krajcárok voltak a zsebemben első gyónásomkor is és így áldoztam, szentségtörően.
Ez semmiségnek látszik. De én tudom, hogy szinte példátlan vakmerőség volt tőlem akkor, nem beszélve a romlottságról.
Az ezzel kapcsolatos dolgokat is részletesebben megírtam a Két zöld ászban. Itt is lesz még szó róluk.
*
Ha hálátlan és hamislelkű volnék, ráfognám kora istentelenségemet apámnak arra a rossz példájára, amit ebben a tekintetben részegségeikor adott. Mikor például a Megváltó működését úgy nevezte, hogy: tizenhárom zsidókölyök elindult a világba. De ez semmikép sem állhat meg.
Mondtam, hogy én is, mindenki más is, tisztában volt otthon, hogy a részeg apám más ember, beszámíthatatlan ember.
Egyébként nagyon is vallásos volt apám. Az ebédnél nem tűrte el, hogy imádság nélkül nyúljunk a kanálhoz és még anyámnál is jobban ellenőrizte, hogy az esti és reggeli fohászt ne mulasszuk el. Anyám vallásosságát nem is kell említenem.
Apám nagyobb időközökben ugyan, de megkezdte már akkor otthon dorbézolásait: Megesett, hogy meghívott vendégeinket is kiutasította, hogy egyedül ihasson.
Mindig valami lehetetlen rögeszme lappangott ilyenkor a begyében. Legvisszatérőbb volt az anyámra való féltékenység. A papokat tartotta anyám szeretőinek, akik a házunkhoz jártak. Az öcsém születésében is egyik nagyon kedélyes káplánt tartotta kozmásnak. Ez a káplán az ősrégi Kállay család egyik sarja volt. Nagyon kedélyes, ötletes ember. Az ital azonban tényleg gyöngéje volt. Később romlásba is vitte.
Persze, hogy mennyire képtelen volt anyám ellen ez a vád, nem kell mondanom. Aki látta anyámat, hogyan emészti el napról-napra jobban a gond, a munka, a sűrű gyermekágyak, csak nevethetett vagy felháborodhatott apám őrültségén. Különben józanon apám maga is sokszor sírva csókolta meg anyámat és maga ismerte be: tudom mama, nagyon rossz ember vagyok!
Ez persze nem tett arról, hogy apám más alkalommal újra ne kezdje őrjöngését.
Szerepeltek még anyám kedvesei közt a házuknál lánykorában megfordult diákok, különösen pedig nagybátyám, Károly bácsi selmeci akadémikus társai. Sőt apám a maga udvarlásának intimitásait is a legpiszkosabb módon feltálalta anyámnak.
Ezenkívül az étel körül voltak apámnak részegen visszatérő rögeszméi. Persze pálinkától, dohányzástól kifőtt szájjal nem volt étvágya. De ezt arra fogta, hogy anyám megmérgezi az ételét. Rendesen beleszagolt csak az ételbe, aztán földhöz csapta, vagy kivágta az utcára. Egyszer egy óriás fazék töltöttkáposzta-bombát a méltóságos inspektor lovaihoz vágott a kerítésen át, hogy azok megbokrosodtak tőle.
Ezeken kívül a napi események, nővéreim férjhezadása, taníttatása adtak tápot apám dühöngéseinek. De gondolom, a nemiség indulatai dolgoztak legnagyobb részben apám züllhetnékében. Középkorában volt még. Előző egészséges szultánkodása a bányaüzemek szépei közt végét járta s erős, délies érzékisége nem csapolódhatott le mindinkább tétlenkedésébe és ezzel anyagi zavarokba fulladó életmódjában. Józanon jól rejtett érzéki indulatai, abban az állapotban, mikor az ital már teljesen elborította erkölcsi öntudatát, a legtrágárabb, sőt rendellenességekbe tartó megnyilatkozásokra vezettek.
Néha őmaga apám is egészen helyesen pedzette lelki meghasonlásának okait, mikor a kortyondi cimborák közt való kártyázásokban és éjjelezésekben kereste ezeket. A vadászat és más egészséges testi fáradalmak és a könnyen elbírt nemies kicsapongások kvadráltak csak véralkatával. Ezt magam is tapasztaltam később.
Történtek akkoriban válási herce-hurcák is szüleim közt. Ez körülbelül azzal az idővel esik egybe, mikor apám nővére, Máli néni volt egy darabig Radnáról vendégünk.
Máli néni épolyan tagos, fekete nő volt, mint a Tersánszkyak mind. Sok rosszindulat és ravaszság dolgozott benne. Anyám és családja persze ellenségeként szerepelt. Az ő megjelenésétől ered az anyám családjában az a szóbeszéd, vagy talán igazság, hogy apám nagyanyja nem is székely, de egy csángó cigánynő volt.
Máli néni festői katrincát viselt, érdekes népművészeti pokrócokat hozott ajándékba és sorra járta az erdélyi határőrvidékről odaszakadt vad atyafiakat. Engem szeretett csak. A nővéreimet, mint mazna, luteránus fajzatot, útálta. Megátkozták apámmal együtt a magyaros konyhánkat és dicsőítették a puliszkát, tejfölt, havasi gyümölcsöt, mint amely tisztán tartotta apám vérét.
A családunk kétfelé szakadt. Ezt a szakadást két ház jelölte meg. Az egyik a nagyanyámék háza volt, a tőlünk harmadik, Kispénzverő-utcában. A másik ház Marosán Athanázé, Tanaszi bácsié volt, a város legelőkelőbb utcájában, a Magyar-utcában. Na meg Tepelága és Kupsán nevű bányászféle atyafiak otthonai a Kereszthegyen.
Nagyapám akkor már nem élt. Nagyanyám volt az a bizonyos körülduruzsolt, örökséghagyó személy a családban. Akkor még talán birtoka is megvolt és állítólag rengeteg dugacs pénze.
Nagyanyám öreg és szép, sárgába fehéredő hajú, gömbölyded, vagy mint nálunk mondják, dundi nénike volt. Arra a sok mendemondára, hogy nagyapám minden vagyonát a kincstártól félkézkalmárkodta össze, nagyanyám szívesen hivatkozott rá, hogy mint fiatalasszony mint töltött hosszú hónapokat ekhós szekereken, amiken csereárút vitt az alföldre, gelétet, zománcos edényt, de főleg aranypénzt, amivel a bányák körül fizetett a kincstár s aminek ázsiója sok percent nyereséget jelentett.
Hogy őszinte legyek, nemcsak apám, de még édesanyám is sokszor kifakadt nagyanyám ellen, hogy a mi családunk mennyire mostoha neki. Holott apámnak köszönheti nyugodt, dúskáló öregségét. Ugyancsak arról sem emlékeztek meg otthonunkban nagy gyöngédséggel, hogy nagyanyám étrendjében naponta szerepel egy nagy cilinder finom aszúbor. Ezt Nina néni, anyám húga szállította neki s ő volt az a bizonyos cerberus, a kincseskamra előtt.
Nagyanyám kedvencei Kőrösiék voltak és Ágricóláék, anyám nénijeinek családjai. Nagyanyám azok gyermekeit kényeztette és tömte. Az én nővéreimet, noha tényleg különb kis jószágok voltak az összes frekvenciánkbeli gyerekeknél, nagyanyám éppen hogy elnézte maga körül. Énrám, ha igaz, egyszer éppenséggel így fakadt ki: - Vigyétek el tőlem ezt a gyereket! Éppen olyan, mint az apja.
Valami galibát csinálhattam. Nem tudom, én találtam-e ki később, vagy volt benne valami, hogy a nagy üvegszekrényt rántottam le egyszer nagyanyáméknál.
Természetesen én nem sokat éreztem meg az irántam való ellenszenvből nagyanyámék házánál. Mikor apám ivott, akkoriban sokszor hétszámra is ott tanyázott szegény anyám nagyanyám házában. Otthon legföllebb a szénapadláson mert tartózkodni apám dühöngése miatt. A szénapadlásunk sokat szerepelt később is anyám és a mi életünkben.
(Folyt. köv.)