Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 23. szám

RÉDEY MÁRIA: A GYILKOS

- Gyilkossággal van vádolva, Kovács Gábor. Bűnösnek érzi magát?

- Bűnösnek?

- Szedje össze minden erejét és próbáljon visszaemlékezni. Láthatja, mennyire kímélni kívánják állapotát, mennyire tisztelik önt, mint korrekt úri embert. Hisz még csak a jövő hétre tűzték ki a tárgyalást, holott két hónap telt el a szerencsétlen eset óta.

- Az urak nagyon kíméletesek; az urak nagylelkűek. Össze is fogom szedni magamat, amennyire tőlem telik.

- Szóval: bűnösnek érzi magát a gyilkosságban?

- Gyilkosság? Erre kellene felelnem, igen, de a fejemet valami megmagyarázhatatlan nehézség húzza le, mint mikor valaki járni akarna, de a lába megbénult hirtelen. Valami ajtó becsukódott, becsapódott az agyamban, ép az az ajtó, amely világosságot deríthetne, ha kinyílna.

- Talán kezdjük ott...

- Nem, ne kezdje, kérem, sehol. Majd én lassan haladok előre, ha egy kis türelemmel lesz. Ott kell kezdenem, egészen előlről, igen, ott, hogy nagyon szerettem a feleségemet.

- A feleségét?

- Igen. A feleségemet. Van ebben valami rendkívüli?

- A lírai motivumokat talán mellőzhetjük.

- Nem mellőzhetünk, kérem, semmit. Ne tessék zavarni. El kell mondanom a feleségemről, - hogy olyan volt, mint egy kis ékszer. Jó hasonlat ez, kérem, ilyen volt egészen; s különösképpen maga is szerette az ékszert. Fülében nagy gyémántok gubbasztottak, nyakán gyöngyfüzér; karkötő, ujján brilliánsgyűrű, - így ismerkedtem meg vele. S úgy hordta szépségét s ez ékszereket, oly szertartásos ünnepélyességgel, mint némely templomi madonna, melynél a nép hivő áhítata az olajfestmény égi asszonyát földi kincsekkel rakosgatta tele. Komoly és szűzien egyszerű volt különben. Szeme két mozgó drágakő. De e szemek állása is oly különös volt. - Többnyire mintha csukva tartotta volna őket, s csak hajlított, uszályos pillák alól nézett olykor nehéz csudálkozással a világba. Ilyen komoly, gyengéd és méla tekintetet sötét árnyak mögül láttam már egyszer valahol; - igen, érdekes, Velasquez Máriáján, Madridban. Megbűvölten s elfogódva néztem e képet, égi és földi gondolatokkal vegyest; szerettem volna tudni, mi rejlik e madonna lelke mélyén, nem madonnás tisztasága s szelid szűziessége, hanem emberi lelke méhében, hogy ilyen nagy és komoly, ilyen titokzatos, édes csönd szól belőle, - oly gyermekded ártatlansággal. Ilyen volt az én feleségem is, ki úgy ment el az életemből, különös lényének egész titkát vive magával; úgy suhant el mellettem, mint egy rejtélyes, idegen hajó. De milyen kincseket vitt magával!

- Talán hagyjuk...

- Pszt! Minden mozdulata, kezének liliomos hajlása is oly lassú és rejtélyes volt, mint egy hajó titokzatos, csöndes járása.

- Talán kerüljük e fájdalmas emlékeket, melyek csak izgatják önt s nem tudunk rátérni a tárgyra.

- A tárgyra, uram? Hát ez nem a tárgy?!

- A meggyilkolt nő a tárgy, azt hiszem.

- Igaz, a meggyilkolt nő. De küszöbén a holttestnek a feleségem feküdt, jó uram.

- A felesége?

- A meggyilkolt kedves küszöbén keresztbe feküdt a feleségem.

- Kedves?

- Kedves.

- Azt hittem, uccanő volt.

- Az volt. Mágnás Elza, mondhatnám Brabanti Elzának is, aminek akarja.

- Ezt mondja el, kérem.

- Nem a valóságban feküdt a küszöbön, természetesen. De a bűntényről, a szerencsétlenségről nem beszélhetek, ha nem kezdem ott, a feleségemnél, kit nagyon szerettem, s ki meghalt, gyermekágyban, maga is gyermek még. Szűz volt a lelke minden asszonyiságtól. Fájdalom, az én szerelmemtől is érintetlen maradt, - mert mást szeretett, tudom. Bár maga sem sejtette talán.

- Helyes.

- Mi helyes?

- Bocsánat, csak az, hogy idáig jutottunk. Szóval: ön sokat búsult.

- Ön szórakozott kissé, vizsgálóbíró úr. - Búsultam? Ez nem kifejezés. Majdnem megőrültem.

- Majdnem megőrült, úgy bánkódott, de egy bizonyos idő mulva, hála a Természetnek, megnyugodott, sebei gyógyulni kezdtek s hogy újból visszatérhessen az életbe, - mert amíg az ember meg nem halt, mégis élnie kell, ugye, ebben semmi sincsen - szóval elköltözött előbbi lakhelyéről s próbált vigasztalódni. Még pedig ott, ahol legtöbbet vesztett s legintenzívebb a vigasztalás: a nőnél.

- Tévedés, uram, nem nyugodtam meg és nem kerestem vigasztalást a nőnél, mint ön hiszi. S hogy elköltöztem az ő szülővárosából, melynek minden zege-zuga fájdalmasan emlékeztetett reá, - az igaz, de ez az elköltözés éppenséggel nem azt az eredményt hozta számomra, amit vártam, idegeim lassú elpihenését, s hogy szenvedéseimből szép emlékkoszorút fűzhessek majd egyszer. Valami groteszk véletlen folytán inkább abba a helyzetbe kerültem, hogy egész lelki berendezkedésem örök résenlétbe állott, egy minden percben elkövetkezhető inzultussal szemben. S ez az állandó feszültség, ez a kínos és gyötrelmes várakozás még zaklatottabbá tette életemet. Majdnem pokollá s az emlékezést is mind jobban és jobban felkorbácsolta. Ha kiléptem az utcára, vártam, hogy mikor jön velem szemben a Sértés, merész arcátlansággal s nekem tiltakoznom kell, kapálni, rúgni, ölni.

- De hát mi történt?

- Várjon, kérem, várjon! Magam csomagoltam drága Angyalom holmiját. Semmit sem bízva idegen kézre. Beraktam a ruhákat külön, a kalapokat, szép bársony és selyem fejfedőit, csipkés, azsúros fehérneműjét; minden, mi rajta volt, egy kis ötlet, agyából-kiugrott Pallas Athéne. Fehérneműjét még jobban szerette, mint ruháit. S ez oly természetes, mert szép volt ő, kérem, nemcsak toalettben.

- Az átköltözés tehát megtörtént s ön új életet kezdett. Hisz utoljára ép oly nőnél találták...

- De várjon, uram, várjon avval a nővel. Ne tessék engem sürgetni. Az átköltözés nem történt meg s már nem is fog megtörténhetni, legalább nem abban az értelemben, a maga egészében, mert mikor a holmija megérkezett, kiderült, hogy a málhából hiányzik egy egész láda és a kalapskatulya is elveszett, melyet külön spárgával magam kötöztem a poggyászra, jó erősen.

- Lecsúszott a szekérről, vagy úgy lopták el egyszerűen?

- Tudja az ég! Kerestettem hónapokig rendőrrel, detektívvel, fáradságot, pénzt nem kímélve, mindhiába. De csak találkozzam egyszer az uccán - gondoltam mindig, - csak találkozzam a feleségem kalapjával, valami hitvány nőszemély fején, letépem róla, tudom, letépem ezt a királyi koronát.

- Túlzás, kérem, túlzás.

- Túlzás? Hát ön, barátom, még nem volt ebben a helyzetben.

- Nem, hál' Istennek!

- Ez olyan seb, amelyet minden percben erőszakkal föl lehet szakítani s ez meg is történt, föl is szakadt, de úgy, hogy patakokban folyt a vér.

- Kinek a vére?

- Hogy kié? Az enyém, természetesen. Ah, ön már megint gyilkosságra gondol. Hiszen nem muszáj mindig gyilkolni, nem muszáj...

- Nem muszáj. Akar egy kicsit pihenni, vagy hagyjuk a folytatást holnapra?

- Abbahagyni? Nem, a világért sem. Most már be kell, hogy fejezzem. Ki tudja, holnap tudnám-e folytatni! Most már végig mondom, végig, egészen odáig: «Te szegény, te szegény!»

- De ön reszket!

- Hogyne reszketnék, uram; de már nem sok van hátra, s lehetőleg rövid leszek. Egyszer mentem az uccán, egyszer este, a dátumra már nem emlékszem.

- November 18.

- És arra gondoltam, milyen jó, puha helyecske van ott, a sineken, a kerekek alatt, milyen csendes, nyugodt, hívogató, még csönget is, csilingel a kedves, mint a karácsonyfa, mikor kivilágítva várja a gyermekét, ha a villamos alá vetem magam - gondoltam -, milyen jó lesz nekem, milyen jó, ahelyett, hogy itt rohanok, uccák hosszat, mint egy égő fáklya, lobogó indulatban, mint egy kilőtt nyíl, mely halálosan befúrja magát valami idegen testbe; mint a veszett eb, mint polyva a szélben, - ilyen szertelen hasonlatok táncoltak agyamban, mikor egyszercsak valami halk és szomorú hang ütötte meg a fülemet: «Én olyan édes vagyok!» «Mit szól? Tessék?» - kérdeztem, megütődve a hang különösen fáradt és beteg lejtésén. - «Én olyan édes vagyok!» - mondta újra, suttogva, úgy vettem észre, halálos szégyenkezéssel. Majd előrehajolt ijedt mozdulattal, mintha szerette volna a szavakat sebtiben visszakapni, de késő volt, már elhangzottak, s hirtelen sietni kezdett, egypár lépést, hogy meneküljön tőlük. De már ehhez is késő volt, mert észrevettem őt.

Alakja feltűnően szép volt; minden ízében tökéletes. Ruhája viseltes, de jószabású. Kis barrett a fején, s nagy, kopott szilszkinboa csavarodott a nyaka köré, hogy alig látszott ki arcocskája, mely csak méltó lehetett a külső foglalathoz. Nem volt hideg az uccán s mégis szemmelláthatólag didergett. Szóval tüdőbajos, - gondoltam, mint oly sokan e szegény áldozatok közül s önkénytelen utána siettem, mert sajnáltam őt, s kezdett érdekelni. Ez a sudár leányalak, büszke pálmahajtás, ó, hogy emlékeztetett reá.

A feleségére?

- Nem, kérem, hanem a lányra, kit egykor szerettem, először életemben szerettem; - e sietős, könnyű léptek, igen, de milyen régen volt! Bizonyára már az öregedés jele, ha régfelejtett ifjúságunk emlékei fel-felvillámlanak egy-egy arcban, vagy alakban. Ugye? - «De nagyon rossz ajtón kopogtatsz. Kedves, szomorú ajtón» - feleltem az iménti kínálkozásra, inkább magamnak s legyintettem hozzá. Pár percig hallgatott, mintha válaszon gondolkodnék. - «Szomorú? Akkor a legjobb helyre talált; kopogtasson az én portámon és megvigasztalódik.» - S kacagott hozzá, hogy ijedten kaptam szívemhez, melyben, mintha éles kést forgatnának hirtelen. Szent Isten, egy húr szakadt itt meg s remeg tovább e kényes hangszerben fájó rezdülettel. De micsoda remegés, micsoda sebes húrok, s milyen szörnyű erőszak markolhatott így belé! Mert ismerem már ezt a beteg melódiát, mely beleveszi magát az ember fülébe, hogy nem felejti el többé soha. Így kacagott egyszer egy ifjú lányka. - De hagyjuk ezt! Egyszeriben megértettem, mit akart mondani e szép kopott madár. Csak jere, barátom, jere, mert megvigasztalódol az én boldogtalanságomon. S most már mindenáron követni akartam őt, hogy összemérhessem az ő Boldogtalanságát az enyémmel s megtudjam azt is, ki volt az a barbár, aki így gázolt bele védtelen árva lelkébe. Vagy egyszerűen a Sors, a Végzet, ahogy azt mondani szokták, üres vigaszként? - «Fütve van nálam. Siessen, uram, mert fázom» tette hozzá csöndesen, gyerekes, naiv bizalommal. «Fűtve?» - s követtem őt, mint egy hipnotizált. Vártam, hogy még szóljon valamit, de úgy látszik, már nem tartotta érdemesnek. Az üzlet kötve volt, követtem, mit fáradjon még sokat? Megvallom, ezzel a gyanuval szívemben, kissé nagyon is anyagiasnak tetszett nekem s már kezdett lohadni érdeklődésem, s meghatottságom; kezdtem ízetlennek tartani e kalandot s azon bosszankodtam, mit szaladok itt egy uccalány után, ki még csak arra sem érdemesít, hogy a ház kapujáig kedveskedjék. S mindezt az én helyzetemben, a nemes gyász idején. Micsoda szégyen! De nem is tudom oly fürgén követni szapora lépteit! Lábaim kötve. Hisz magammal cipelem feleségemet, ezt a kemény, nehéz terhet. Még megbotlom, ha úgy loholok, - de nem, nem megyek evvel a nővel, nem megyek tovább. Eliszkolok a következő mellékuccánál; nagyszerű lesz, észre se veszi, csak lassítani kell mindig jobban, lassítani, egész halkan s aztán balra át; ő azt hiszi, még mindig követem, haha, pedig hol vagyok már akkor! De hirtelen megállt, hátraintett s befordult a kapun; én pedig utána csúsztam, tehetetlen, mintha valaki hátulról belökött volna.

A szobában jó meleg volt, lerakta holmiját, igazított valamit, a kályhához ment s felpiszkálta a parazsat. Mindezt nesztelen gráciával; én is hallgattam, csöndesen körülnézve a szobában s láttam, mennyivel rendesebb hely ez, mint az átlaglakások ily teremtéseknél. Nagyon örültem, hogy így hallgattunk, mert éreztem, hogy csak így hallgatva tudunk oly közel jutni egymáshoz, hogy összemérhessük... már tudja. «Ez az első esetem, hogy így, uccán szólítottam meg valakit» - szólt egyszercsak, majdnem suttogva s zavarában kissé rekedten. - «De a háborús szegénység megfogyasztott minden úriasabb érintkezést. Ami pedig ezt a pályát illeti» - tette hozzá, finom gúnnyal, - «ezen sem vagyok olyan régen.» Ó, persze, persze, jobb családból való a lelkem, finom nevelés, elvetemült csábító stb., ahogy azt már végig szokták verklizni, ha balekre találnak s a végén maguk is elhiszik s megtisztulnak visszafelé, fantáziájukban, mely szűziességet szomjazik s teremt is a mult meghamisított emlékeivel. Szívemben e titkos rágalmak és gyanúk elfojtottak minden jóságot hirtelen. Okos akartam lenni, fölényes; rá nem szedhető, szigorú erkölcsbíró, nyárspolgár, fuj, e szegény nyomorulthoz. Mindjárt vége lesz ez ábrándos meseszövésnek, mielőtt királyfi jegyese lesz a Hamupipőkéből, - józankodtam, s majdnem nyersen szóltam rá: «De mért vagyunk ilyen sötétben? hisz alig látok.» - Hangom bántott a nagy csöndben. - «Nem lát?» - kérdezte ijedten. - «Azt hittem, így kellemesebb.» Sötétben és szavak nélkül! Mennyire igaza volt! Milyen csúf levegőt teremtett mindjárt ez a néhány szó, melyet közeledés szándékából küldött felém, s hogy beszennyeztem rögtön ocsmány hétköznapiságommal, ahelyett, hogy elfogadtam volna gyöngéd szívből jövő ajándékát. Bár hallgattam volna! De már benne voltam. Már elfogott valami gonosz vágy, káröröm, kegyetlen pedagógiai kéjelgés, a megalázottakat még jobban megalázni. «Csak gyujtsál fel, galambom, hadd lássalak; hadd lássam, mivel fogsz felvidítani!» - s még kacagtam is hozzá, bántó hetvenkedéssel, miből rögtön megértette helyzetét. Hogy már nem társaságbeli hölgy, kinek az előbb még tudta magát; már nem előkelő, tisztelet tárgya, s én sem vagyok udvarlója, ki eped érte, hanem követelő, aki fizet. Ó, pedig nem ezt akartam, nem. Mit bántam én! Ezt persze most úgyis hiába mondanám! Felszökött hirtelen ültéből, mint szobába tévedt madár, mely kétségbeesetten csapkod szárnyával, nekivetődik falnak, ablaktáblának, s véresre zúzott testtel marad a padlón, mozdulatlan. Felugrott, - mondom, - tétován csapkodott, mintha menekülni, kiszabadulni szeretne e szörnyű szobából, mielőtt halálra zúzza magát, de összeszedte magát s a következő pillanatban már dacosat kattant a villany, s égett a fény, mint egy sírboltban. És...

- Mi történt?

- Égett a fény, megvilágítva szégyenében, becstelenségében a lányt, ki végigvágódott a padlón; a lányt, kit szerettem egykor.

- A lányt...

- Kis vérző madár. Mert ő volt az, rég elhagyott ifjúságom gyötrelme és boldogsága, kit így láttam viszont, hosszú évek után! Mily szép volt egykor! Szép volt, mint egy szeráf, vállát verő, fürtös gesztenyeszín hajával, gyönyörű acélkék szemeivel, melyek oly gyujtó kíváncsisággal tudtak nézni, s melyek különös, irizáló fényükkel, lobogó tüzükkel, mintha Isten lelkének szent fáklyavivői volnának. De most is szép volt, megdöbbentően szép, ahogy előttem elterült, mint a földi szerelem tépett zarándoka, megcsuklott térdekkel. Fejét a párnák közé fúrta s hangtalan sírt. - Hogy tudtál idáig? - akartam mondani: süllyedni, de elharaptam a szót, s csak néztem egy ideig tehetetlen. - Jó módban s boldognak hittelek! Szüleid nem élnek már?

Csak fejével bólintott.

- S nem mentél hozzá a színészhez, ki szeretett? Ki elszeretett tőlem? - tettem hozzá, alig hallható sóhajjal, hogy meg ne bántsam újra a boldogtalant. De mégsem tudtam visszafékezni a számat, hogy ezt a keserű-fájó, régi-régi szemrehányást, mely ajkamra kívánkozott, ki ne ejtsem, legalább egyszer életemben.

Egész testében összerezzent a nem-várt támadástól, mely féltékenyen nyúlt vissza a multba s oly szorosra fűzött egymáshoz, hirtelen; régi csatákat, régi sebesülteket láttam feltámadni...

- Ervin?

- Az, Ervin. Mi történt vele - és mi véled?

- Elhagyott régen. Hiszen tudhatod. De érdekel téged?

- Igazad van. Nem érdekel. Sose érdekelt. De most mégsem hagyom magam csak úgy kitessékelni gyerekes durcálkodásokkal, mint régen. Most felelni fogsz nekem (csuklóját görcsös-fájóra fogtam), most el nem mozdulok ebből a szobából, míg meg nem tudom, hogy elhagyott-e Ervin valóban? - tettem hozzá, már sokkal szelídebben. - És mért hagyott el? Hiszen szeretett - ő is? Könyörgöm, tedd félre ezt az átkos dölyföt, melyből már elég volt mindkettőnknek egy egész életre s hajtsuk meg végre alázattal fejünket, térdeljünk le alázattal a nagy Sír előtt, melyben boldogságunk nyugszik, borítsuk reá a béke zászlóját. Felelj tehát, csak annyit mondj szánalomból...

- Hogy téged szerettelek-e? Úgy van, téged, - lehelte bizonytalan hangon s oly halkan, hogy nem tudtam, gúnyból beszél-e, vagy határtalan szenvedés mondatja vele e szavakat. .

Felugrottam, föl s alá gázoltam a szobában.

- Az Istenért, leány, ne tréfálj! Mondd el... Nincs az az igaz Fájdalom, mely el tud évülni idővel, s hogy az enyém igaz volt... Mondj mindent el! Mondd a valót, ha valaha szerettél életedben, - nem engem, hanem bárkit, aki meg tudta veled értetni; amit én nem tudtam, - a Szerelem borzalmasan szép misztériumát, - csak egy pillanatra. Felelj hát, nem szerettél, ugye, soha? Ervint szeretted! Ervint bizonyára. Mert nem bírnám most elviselni ezt a késői vallomást, s hogy feláldoztuk egymást, esztelen.

- Nem segíthetek rajtad.

- Hogyan - nem?

- Érdemes volna még ámítani az én helyzetemben? Azt hiszed? Te voltál, mindhalálig, - ismételte csökönyös bántani-akarással. S megint kacagott, fájón, idegbevágó élesen, pedig a szívem már alélni kezdett, már nagy, irgalmas kíméletre szorult volna.

- Uram, így lettem én vádlóból megzavarodott vádlott. A szép történet való igazság volt tehát, királylány volt egykori kedvesem, elcsábítva, eltaszítva, a háború gyors lejtőjének prédájául. S az első, ki áruba bocsátotta, én voltam.

- Hogyan?

- De hogy történhetett mind e sok szörnyűség? Fejem kábult volt, már csak lázban kérdeztem tovább, s lázban hallottam válaszát, messziről, mintha más világból jőne.

- Hogy történhetett mindez? És mikor? Nem értem. Az övé lettél s elhagyott? Vagy nem is voltál az övé soha?

- Aznap, hogy haragban távoztál tőlem - suttogta.

- Aznap; mondod? Lehetséges!?

- Aznap. Látod, hogy lehetséges volt. Oly rég volt különben. De nekem nem tetszik oly régen-voltnak, hisz a multnak élek csak. S a mult időtlen.

Magam is úgy éreztem egyszerre, hogy egész életem ezzé az egy multtá zsugorodott, mely a szenvedés Időtlenségévé tágult. S feleségem nesztelen suhant el életemből, mint egy csöndes, idegen hajó.

- A rózsát, melyet az imént kaptál tőlem, indulatodban a porba ejtetted, de nem vetted észre.

- Nem. De kerestem később, - feleltem akadozva, mintha most kellene magamat menteni érte.

- Kerested. Láttam. De ha tudnád, mily babonás vagyok! Hittem ómenekben, jelekben; jósoltam csillaghullásból, madárszóból, mindenből, félig tréfásan, félig komolyan. S a rózsa...

- Igen, emlékszem...

- Melyre nem vigyáztál...

- Kerestem, - mondom. - Kissé babonás vagyok én is.

- De későn. Ervin pedig megtalálta, nagyon is korán. S a keblére tűzte.

- Ervin! Látod, mindig Ervin!

- Igen, Ervin!

- Látta azt is, hogy az enyém volt?

- Lehet. Nem kétlem, a mosolyából, olyán diadalmas volt. Ő is babonás.

- Ő is.

- S a porte-bonheur-rel szíve fölött, ostromolni kezdett, hogy magáévá tegye a rózsát, a meg nem becsültet, mely már gomblyukában égett, a Sorstól eljegyzetten.

- Őrület!

- Az. Én már nem is védekeztem.

- Őrület, őrület!

- Pedig te voltál, kit szerettem, hahaha. - De ezt csak úgy kitaláltam most hirtelen, csak úgy kitaláltam, hahaha. Mert Ervin volt mégis, Ervin, mindig ő, - vijjogta, sikongta, hangot, képet változtatva váratlanul s kacagott hozzá, fájón, s hegyezett tőröket kacagott szívembe, hogy egyenkint csöppenjen el minden vérem. Most őt is elfogta valami szadista kéjelgés, vagy késői bosszú érzete talán, korai és akaratlan sziromhullásaért, hogy lihegve s eszeveszett mámorban akarta nyalni, habzsolni vérem folyását. S mint egy tébolyult, letépte magáról ruháit egy perc alatt s ott állt előttem, diadalmas kárörömmel, soha nem álmodott, királyi szépségében; az utolsó leplet is odavágta arcomba s kacagott betegen, hidegen, fájón, kegyetlen, könnytelen, szomorún. Aztán? Egy perc, egy villámlás az egész, ami most következett. A feleségem fehérneműjét tartottam reszkető kezemben, megismertem rögtön, az övé volt. Te tolvaj, te tolvaj, hát idáig süllyedtél?

Ütést éreztem arcomban, kis ököl kemény csapását, egy sikoly, - ő volt, képem elöntötte a vér. Eszméletemet vesztettem.

- Pihenjen, kérem, pihenjen. Úgy látom, éppen egy fejezet vége úgyis.

- Igen, vége, nem tudom, hányadik fejezet. De most már az utolsó következik.

*

Hosszú ájulás lehetett, mely zaklatott, gyötrő álomba ment át. Láttam Elizát sok udvarlótól körülvéve s különösen egyik bosszantott. Molire-paróka volt rajta s légy módján zümmögött körüle, de nem volt légycsapó a kezemben. Ervin volt, bizonyára, s a többi, kikre vidám kacérsággal nevetett, oly boldogan! Úgy láttam legalább. Csak időnkint fordult felém foszforos, furcsa szeme, kutató, kereső aggodalommal s én is viszonzásul kérdőjeleket dobtam felé, feddő, támadó nyilakat, melyektől kedvét vesztette... Mi lesz ezekkel az udvarlókkal? Boruljon szerelmed egyetlen szív fölé s ha az nem az enyém... De szép volt, szép volt, mint egy álom, égből szállt ajándék s szépnek tudta magát, büszkén táncoló fehér lován, rövid szoknyájában, ahogy utoljára láttam. Mint egy cirkuszlovarnő, - gondoltam, ingerült, féltékeny gáncsoskodással, hogy elvegyem kedvemet tőle, hogy el ne veszítsem eszemet, őrült, aki voltam, pedig már régen elvesztettem. Szép volt, mint egy angyal, büntető angyal, dőreségemért, most már tudom. De bukott angyallá lett szép, keskeny, piros ajkával, mely oly édes érzékiséggel tudott remegni.

Itt ült álmomban, fehér lovon, fehér ruhában. De én sötét indulatokkal szívemben, nem birtam elviselni ezt a vakító nagy fehérséget s belekergettem valami szörnyű fekete mocsárba, hogy majdnem elmerült bele s az arca tele lett csúnya sárral és maszattal. Könyörögve nézett felém, de hasztalan, mert csak üldöztem, kergettem, tovább, hajszoltam, irgalom nélkül, szilaj, vad hajtással mind beljebb és beljebb a sötét iszapba. Egy pillanatra majdnem úgy tetszett, mintha ki tudná magát szabadítani, de jókor észrevettem ezt a reménykedő, boldog félmozdulatot s megragadtam gyönyörű, hajlított orrát, ezt a fejedelmi orrot s evvel rángattam s nyomtam őt bele, vissza, oly mélyen, ahogy csak bírtam. Elbukott, felborult, ismét be, ki, be, ki, szép hintajáték volt, míg egyszercsak egész váratlanul én is alámerültem. Küzködtem, próbáltam menekülni. de már késő! Mind lejjebb és lejjebb csúsztam talajtalan borzalmakba s éreztem, hogy a víz vastag, forró csöppekben folyik végig az arcomon. Csakhogy ez a furcsa és forró nedű nem volt már olyan kellemetlen. Felnyitottam a szemem s szegény Elizámat láttam, fölém hajolva, sűrű könnyekkel áztatva arcomat:

- Hogy volt szíved, hogy volt szíved ily sebet ejteni rajtam?

- Hallgass, hallgass, - kérleltem, de nem hagyta.

- Miről beszéltél, az Istenért? A fehérneműről?

- Arról, arról, a feleségem holmija volt, de ne beszélj róla, - könyörgöm.

- A feleségedé? - úgy bámult rám, mintha még most is álomban beszélnék. - Azt hittem, az enyém. Kéz alatt vettem a holmikat, de vidd el, vidd el, kérlek, ha az övé; add vissza neki mind, csak engem ne bánts többé oly kegyetlen. - Könyörgő hangja majdnem sikolyba fúlt. - Nincs már erőm a fájdalomra. S mért is akarnál még lejjebb taszítani a sárba, becstelenségbe? Nem elég mélyre süllyedtem már? Nem elég neked ennyi, vezeklésül?

De mintha lázban lettem volna, nem is feleltem neki. - Nem bántom az orrát, nem bántom az orrát, - forgott folyton a fejemben, aztán mégis mondtam valamit, remegve és megtörten az alázattól. Bocsáss meg, Eliza, te szent szenvedő! Nem tudtam, mit beszélek. De te arculütöttél? Öklöddel arcomba csaptál? Vagy álmodtam!? Álmomban ültél fehér lovon s lobogott gyönyörű hajad a szélben? Oly szép voltál! Most is szép vagy; de sírsz? Könnyeid miattam folynak; pedig hogy szerettelek álmomban is, és mindig, mindig csak téged, kitől annyit szenvedtem, s kinek annyi szenvedést okoztam. Meg tudsz-e nekem bocsátani?

- Meg, - suttogta erőtlen hangon, - hiszen már nem is élek.

- Én sem.

Magunk elé néztünk, s mintha valóban már nem éreztünk volna semmit.

- Mondd, miért nem voltunk jók egymáshoz, amíg még éltünk?

- Jók? Az élők nem tudnak jók lenni egymáshoz, azt hiszem, - felelte tétován s e fájó rezignáció új igazságként markolt szívembe. Mintha eszemet vesztettem volna.

- De nem, nem - lobbant fel bennem még egyszer, utoljára valami szikrája az életakarásnak. - Én még tudok jó lenni hozzád, még szeretlek, még élek, még nagyon jó akarok lenni hozzád. Sebeidre szerelmet gyógyítok, te szegény, te szegény! - s elkezdtem csókolni, magamhoz szorítani, forrón, vadul, erősen; eszeveszetten tapadt hozzá szájam, vértelen ajkára s egyre jobban préseltem, szorítottam, talán a nyakát, talán a száját, hogy nem tudott lélekzethez jutni. Nem tudom... Halálos szerelem volt, az első csókom, melyet rágyógyítottam. Egy kicsit mintha küzködött volna, úgy rémlik nekem, küzködött s nyöszörgött volna a Boldogságtól, de már nem tudom, nem emlékszem semmire, csak arra: Te szegény, te szegény...