Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 23. szám · / · SZINI GYULA:
A dohányutcai lakás kandallóján az alabástrom oszlopokon álló óra esti hatot mutat. A naptár - szerdai nap lévén - egyszerű fekete betűkkel jelzi, hogy 1848 március 15-ike van.
A kandalló közelében polgári ízlésű zöld ripsz díván, fehér porcellánfejű kárpitszegekkel kiverve. Ezen ül zilált fürtökkel, kihajtott gallérral, csupasz nyakkal, sáros csizmában egy huszonöt éves fiatal ember. Mellette zsámolyon, alacsonyabban egy fiatal nő kuporog, aki szenvedélyes, barna szemét egy pillanatra se veszi le a fiatal férfiról.
A díván másik szögletében egy huszonhárom éves ifjú ül és elgondolkozva nézi az előbbi párt.
Ők hárman a mai nap hősei.
Holnap az egész ország visszhangozni fog nevüktől. Kárpátoktól Adriáig fölcsillogó szemekkel, erélyt kifejező, ökölbe szorult kezekkel, vagy még túlóvatos, gyáva reménykedéssel, vagy gondolkodó, hitetlen kicsinyléssel fogják emlegetni «szent neveiket».
... Kinn az utca csendes. A zápor hazakergette a forradalmárokat és az ámuló népet is. Oly mély, oly iszonyatos a csönd, mintha a jövő méhe most foganna...
Diadalt fog szülni, vagy elvetélt kudarc, halál lesz a vége?...
Ki tudná most még megmondani?
Ez a két halálosan fáradt fiatal ember? Egész éjjel nem aludtak és egész nap talpon voltak.
A nő? Aki mint a szabadság valami új nemtője rövid hajat hord és ajkai közt cigaretta füstölög?
Most megreszketnek az ablakok és messziről valami tompa moraj hallatszik...
- Mi ez?... Ágyúdörgés?
- Eh... csak érzékeink játszanak velünk!...
- Csak a gyáva fél!...
- Diadal vagy halál... most már késő tünődni rajta, Móric... Elindultunk a nagy úton. Vissza nem lehet... Csak te szeress engem, Júlia!
És a nő erősen, erélyesen megszorítja a férfia kezét. Oly szelídek, oly veszélytelenek most, mint enyelgő oroszlánpár.
És a harmadik?...
Felolvasta a Tizenkét Pontot. Az ő szava indította el a lavinát. Őt fogják a legelsőnek fölakasztani...
A Mór megtette kötelességét... és most itt ül... Még csak egy nője sincs, aki azt mondaná: «Hős voltál... szép voltál... tetszettél nekem... Remélem, értem tetted?...»
Az életét egy semmiségért vetette kockára...
... A szabadságért!!...
... Van-e szabadság?
Keserűn fölkacag.
*
Karbonári-köpenyegben, kürtőkalappal a fején, a kalap mellett forradalmi piros tollal, jurátuskarddal az oldalán, csizmában Jókai Mór most nekivág a Síp-utcának. Szembe fúj a szél, esőt kergét szemébe.
A Nemzeti szinház csak egy ugrás. Az üvegeresze alá menekül. Ott legalább meggondolhatja, mit tegyen. Nem volna-e jobb hazamennie? Hiszen már csaknem huszonnégy óra óta van talpon és egy szemernyit se aludt.
Hét óra van. A nép tódulni kezd a szinházba. Ingyen előadás a nagy nap estéjén. «Bánk bán»-t tűzték ki. Jókai a szinlaphoz megy és olvassa.
Ez a név győz és Jókai belép a szinházba. A nagy Kántorné nagyszerű utódját, a Nemzeti szinház tragikáját, legnagyobb művésznőjét mindig érdemes meghallgatni. És ma este különösen érdekes lesz az alakítása. Hiszen a magyarokat gyűlölő királynét játssza. Hogy fog szembenézni azzal a forradalmi tömeggel, amely az ingyen előadás hírére ostrommal vette be a szinházat és most nyugtalanul zsibong a bájos kis szinház égszinkékkel bélelt páholyaiban, kék-arany cirádái közt? Amióta a szinház fennáll, a fenséges nép először foglalja el az «urak» helyét. És ez a tömeg gyűlöli az «idegeneket», mint ahogy Bánk bán népe gyűlöli Gertrudiszt. A tömeg indulataival szemben győzni fog-e a tiszta, tragikus művészet?
Jókai elfelejtette álmosságát, amikor helyet foglalt a nézőtéren. A függöny sustorogva szaladt föl...
Egressy Gábor állt ott. Sasorrú, szép férfi. Díszmagyarban. A Nemzeti Dal harsant föl ajkáról.
Dördülő taps. Éljen! Üvöltés. A nép oroszlánja most először meri szabadon ereszteni hangját.
Reszketnek a falak.
A függöny le. Újra föl. «Bánk bán» kezdődik.
De az oroszlán még mindig üvölt. Mint aki végre visszanyerte hangját, nem akarja abbahagyni. Mit akar a nép? A «Bánk bán» szinészei tétován állnak. A darabot nem lehet megkezdeni.
A tömegből stentori hangok:
- Halljuk Táncsicsot!
De Táncsics nincs sehol. Beleolvadt a Józsefváros proletár háztömegébe. A Tömő-utcában lakik? Ki tudja, hol lakik? És a nép hiába követeli a maga hősét.
Az üvöltés egyre szörnyűbb.
A karzaton, hová Petőfi felszorult, az ő rikácsoló hangja hallatszik: «Polgártársak!...» de szavait elnyeli a nép haragvó bömbölése.
És egyszerre a szinpadon megjelenik egy ifjú... piros toll a cilindere mellett... A Pilvaxból sokan ismerik:
- Jókai! - megy szájról szájra.
- Halljuk Jókait!
- Halljuk! Halljuk!...
A tömeg üvölt, tapsol. Csak a szabadság istene tudja, mit akar!
És ekkor Gertrudisz, aki könnyekkel szemében nézte eddig a forradalmi zűrzavart, amely miatt szóhoz nem juthatott, letépi kebléről nemzetiszínű kokárdáját és odatűzi az ifjú keblére.
Szép, mélytüzű barna szempillantása mint valami tűzhullám éri az ifjú szelíd, borongó, kék tekintetét és a kokárda úgy tündöklik a mellén, mint valami tüzijáték tűzrózsája.
A női szem igézete és a kokárda csodát teremtenek: emberfeletti erővel ruházzák föl az ifjút.
Int: beszélni akar.
A haragvó néptenger - mint valami csodára - elsímul.
Hang nem hallatszik. És az ifjú beszélni kezd:
«Polgártársak!
«Ti Táncsics Mihályt akarjátok hallani.
«Rab testvérünket megviselte a hosszú börtön. Családjához tért meg pihenni. Kegyetlenség volna, ha ki kellene őt ragadnunk a boldog viszontlátás és a szabadság első, nagy örömének legboldogabb perceiből.
«Táncsics megszenvedett értetek. Most ti szenvedjetek érte. Mondjatok le kívánságtokról.
«A magyar nép ma megmutatta, mit tud, ha akar. Századok szellemét változtattuk meg huszonnégy óra alatt. És méltóságosan viselkedett a nép, ahogy ehhez a mai nagy naphoz illik. Ne rontsátok meg a mai nap gyönyörű összhangját,
«Mindenki megtette kötelességét. Most mindenki térjen meg pihenni. Nagy munkát végeztünk ma és az Alkotó is megpihent, amikor művével elkészült.»
Ezektől az olajszavaktól a néptengerből síma tó lett.
A tömeg szétoszlott. Az ünnepi ingyenelőadásnak vége.
Az ifjú ott áll a leeresztett függöny mögött a szinpadon. Bánk bán, Endre király, Melinda szorongatják kezét hálásan, hogy a viharos estét oly szép összhanggal sikerült befejeznie.
Aztán mindenki siet az öltözőkbe. Lemosni a szinpadi festéket. A díszletezők kezdik hordani a szinfalakat. Az ifjúról néhány pillanat mulva mindenki megfeledkezik. A szinpadon is, mint az életben, gyorsan megy az átalakulás, feledés.
Gertrudisz egy pillanatra megjelenik öltözője ajtajában. Most már nincs királynői diadém a hajában. Nedves ronggyal törli arcáról a festéket, pajkos dalt dúdol hozzá és halkan odaszól közben:
- Jókai!
Az ifjú összerezzen.
Tehát van valaki, aki mégse feledkezett meg róla egészen.
Odasiet Gertrudiszhoz. És az a hang, amely az imént lecsendesítette a haragvó néptengert, most szelíden, félénken szól:
- Nem akartam addig elmenni a szinházból, amíg meg nem köszönöm kegyednek a kokárdát, amelyet keblemre tűzött.
- Óh ily csekélységért nem jár köszönet - feleli Laborfalvy Róza. - Nagyon szerény jutalom ez a mai nap nagy szabadsághősének!... De hát jöjjön beljebb, ifjú hősöm... Szeretném közelebbről látni...
A tragika csodálni való művészettel bánik hangjával. Páthosztól remeg. Aztán hirtelen halkan turbékol. Vagy pajkosan kacag. Vihartól a suttogásig minden árnyalatra képes.
Művészete zenitjén van. Harmincegy éves.
- Nem zavarom kegyedet? - kérdi kissé félszegen a mai nap hőse.
- A világért se. Legföljebb félre fog fordulni kissé, ha az öltöztetős nőm rám adja az ingemet... No, üljön le oda és forduljon hátra... Így ni... Az istenért ne nézzen vissza!...
A tragika hangja ott trillázik, cirógat az ifjú füle körül.
Oly szende és szőke ez a huszonhárom éves ifjú. És oly becsületes. A világért se fordulna hátra. Pedig, érzi, ez ostobaság is egy kicsit. Minden becsületességben van valami ostobaság.
De minek is nézne hátra? Hiszen szívében ott perzsel az az éjfélszínű női pillantás, mely csodálatosan fölkavarta álmodozó, ifjúi szüzességének tavát.
Ennek a tónak mélyén ott hervad egy bánatos nefelejcs: Asztalos Etelka.
Ettől még mélyebb és áttetszőbb a tó.
Az ifjú nem fordul hátra, de annál joban érzi a tragikai váll montblanci havát. Mily jó volna ezen a havon lecsillapítania ajka forróságát.
- Mily fiatal ön! - mondja a tragika. - Sokkal idősebbnek hittem. Mondja, honnan vette a «Nepean sziget» mélységeit? Hiszen ön még alig tapasztalhatott valamit az életben!
- Kegyed olvasta a «Nepean sziget»-et? - szól az ifjú szerényen és önkénytelenül visszafordítja fejét.
- Nem fordul vissza! - korholja a tragika. - Mindjárt megbüntetem!
Az ifjú csak egy meztelen hátat, vállat, hattyúnyakat, fekete hajkoronát látott, de szeme úgy káprázik, mintha hirtelen az ezeregyéji mámorok ópiumos fátyla lebbent volna föl előtte.
Oh csodálatos dolog egy szinésznő öltözője! Aki még nem ízlelte meg különös, glóriás masztiksz-illatát, nem is tudhatja, mi az!
A tükör alatt festék, nyúlláb, pomádé, ajkpirosító. A hazugság és művészet fegyverei. Vendéghaj és álarc a női képmutatásra emlékeztetnek. De a vendéghaj ledobva, az álarc levetve.
Egy párázó női test finom illatszerek felhőiből igéz, csábít. És e test mögött lelket, szívet sejtünk, amely annál izgatóbb talány, mert hiszen folyton ott bujkál más lelkek, más szívek ábrázolása mögött. És a tragika az élet mélyéből és a saját lelke mélyéből merít.
Milyen mély lehet ez a szív?
Nem közönséges, nem mindennapi: ez bizonyos!
Ha ezt a szívet az ifjú író odatűzhetné a mai nap diadalmas kokárdája mellé?
Legalább ő is elmondhatná: «Nem értem meg hiába ezt a napot! Dicsőség és szerelem ugyanaznap hullott ölébe! Óh áldott március! Most már szívesen meghalok érted!...»
Az öltöztetőnő a bűvészek gyorsaságával dolgozik. Sietnie kell. A szinpad felől már türelmetlenkedő lépések hallatszanak.
Még egy simítás a kontyon. Az öltöztetőnő most a tragika vállára dobja a kockás wickert, amely oly jól beborítja melegével a didergő testet. Ez a művelet újabb bódító illatfelhőt kerget az ifjú felé.
- Készen vagyunk! Mehetünk!
A tragika belekarol az ifjúba. Átbotorkálnak a sötét szinpadon. Az ifjú érzi egy márványfehér, görög idomú női kar édes terhét, melegét. A sötét szinpad olyan, mint a mai nap, nyugalomra tért rekvizitumaival. Holnap talán újra kezdődik a történelmi szinjáték.
Végre kinn vannak az utcán, a szinház előtt.
- Ha megengedi, elkísérem - mondja a szinésznőnek az ifjú, aki csodálatosan szerény és kissé hallgatag is.
- Oh, szívesen - feleli a tragika. - Hiszen úgyse lakom messze... néhány házzal odább... a Hatvani-utcában...
És elmennek a ház előtt, ahonnan a forradalom első tüzét szétvitték: az orvosi egyetem ott van a Hatvani-utcában, az Ujvilág-utca sarkán.
Az ifjú most alkalmat talál, hogy a mai napról beszéljen.
- Oh én láttam önt - mondja a tragika - a Múzeum lépcsőjén... Oly messze volt tőlem... Pedig szerettem volna magamhoz ölelni, megcsókolni...
A művésznő kapuja elé érnek éppen. Sötét és elhagyott az utca. Egy lélek se. Mintha soha forradalom nem lett volna a világon. Az eső se kopog. Ünnepies a csönd. A titokzatos holdvilág felhők mögött bujkál, hol elborul, hol kiragyog.
Csodálatos éj.
- És amit akkor kegyed elmulasztott - rebegi holdszűrte hangon az ifjú -, most nem lehetne kipótolni?...
- Mit, édes barátom? - kacag a művésznő.
- Az ölelést és csókot - feleli az ifjú hirtelen tűzzel. A szavai oly forrók, mintha csókok volnának.
- Biztos, hogy nem látja senki? - kérdi a szinésznő és ezer ördög vihog a szívében. - Jaj, ha meglátnak!...
És görög karjával magához öleli az ifjú herceget és ajka mint valami forró méz és ambróziacsöpp - ezeregyéji pecsét - ömlik el az ifjú száján.
A legjobban szeretné fölkapni erős, tragikai karjaiba ezt az egész szőke csodát, ezt a tejfölös szájú hőst és nem törődve az élet és a józan ész parancsaival, fölszaladna vele a lépcsőkön és bedobálná őt a nyoszolya habvánkosai közé...
De a szinésznő «végszó»-ra vár.
Ha az ifjú nem volna huszonhárom éves és ábrándos lelkű, már rég kitalálta volna a «végszó»-t, amelyet ez az ifjúságra és zsenialitásra szomjas nő vár tőle.
A szinpad királynője megérezte, hogy igazi királyt szorongat keblén. De az ifjú hős becsületes, mintha most pottyant volna le a holdból.
- Megengedi - rebegi -, hogy tiszteletem tehessem... holnap... amikor és ahol kívánja?
A végszó nem helyes, de annál titokzatosabb és ingerlőbb a tragika számára. De mint okos nő nem árulja el, hogy máris fülig szerelmes ebbe a csupa-lélek emberbe...
- Kedves Jókai, nem tudhatjuk, holnap mi lesz... Forradalmi időket élünk... jöjjön fel... jöjjön fel...
Kis szünet.
- Jöjjön fel hozzám... holnap... amikor akarja... amikor ráér... várom... a szinház úgyis zárva marad...
A művésznő hatalmas kapukulcsot vesz elő a Pompadour-retiküljéből. A kulcs csikorog. A kapu nyílik. A tragika csókra nyujtja kezét.
- Pá! Viszontlátásra! - És eltünik.
A kapu nagy robajjal becsukódik. A tragika után csak kósza illatfelhő marad az utcán. Ez most felszívódik az ifjú minden pórusába. Izzó homlokát a kapufélfa kövéhez támasztja. Szédül, mintha ittas lenne. Az álom most tör rá orvul.
Álmodik a kapu alatt.
A nap eseményei pillanatok alatt átrobognak agyán... a Tizenkét Pontot elnyomja gyorsan a Kokárda és az isteni nő ajkának emléke... Danolászásra riad föl.
Lelkes polgár düllöng el mellette. Szeszpára és költői ige egyszerre ömlik száján:
Itt élned, halnod kell.
Belekapaszkodik a lámpavasba, amelyet nem mer elereszteni.
Torz látvány.
És Jókai mégis szeretné össze-vissza csókolni ezt a borízű polgártársát, aki német hanglejtéssel, de magyarul énekli a «Szózat»-ot, amely ezen a napon lett egy nemzet imádságává...
(Folyt. köv.)