Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 23. szám

JULES ROMAINS: AZ ÚJ MAGYAR LIRÁRÓL

Kérem azokat, akik majd olvasnak, hogy ne ítéljenek meg túlontúl szigorúan. Csodának kellene történnie, hogy ebben a kis cikkemben ne legyenek nagy csacsiságok; és ha nincs is megtiltva, hogy higyjünk a csodákban, nem észszerű, hogy számítsunk rájuk.

Csakugyan vegyék számba, hogy mitsem tudok a magyar nyelvről; hogy a magyar irodalom múltjáról csak holmi tétova és összevissza fogalmam van. Aki ilyen körülmények között szól a magyar líráról, az komoly, talán nevetséges botlásnak teszi ki magát. A líra minden népnél a leglényegesebb, legtitkosabb része az irodalomnak; (akár azt is mondhatnám, hogy az egész művészetnek is) s az új líra még több nehézséget támaszt, mert új van benne, még sok megfoghatatlan és mozgó, mert eddig sem történetét, sem meghatározását nem írták meg.

Feltárom tudatlanságomat, de nem büszkélkedem vele, sőt rendkívül szeretném jóvátenni. Tavaly, a tél végén Magyarországon jártomban sem azt nem tudtam, hogy Pogány Béla antologiája meg fog jelenni, sem azt, hogy ilyen módon kerülök majd érintkezésbe lírai költészetükkel; de már akkor igyekeztem kissé tájékozódni. Mivel a magyar nyelvet nem értettem, minden erőmmel azon iparkodtam, hogy megérezzem. A szinházban, ahol két estét töltöttem, az idegen szavak áradatát nemcsak közönyös zajként engedtem magamra hatni. Tőlem telhetőleg figyeltem, amint zenét hallgatunk, vagy helyesebben amint a vakember végigtapogat egy érmet, hogy legfinomabb körvonalait is megkülönböztesse. Aztán mivel jól tudtam, hogy nyelvészeti atyafiság fűzi össze a finn meg a magyar nyelvet, emlékezetembe idéztem egyik hasonló kísérletemet, melyet nemrég Helsinkiben tettem s próbáltam rájönni, vajjon ez a nyelvészeti rokonság megnyilatkozik-e az én fülemnek érezhető hasonlóság által. Be kell vallanom, hogy ilyesmit nem észleltem. A két nyelv zenéje, külsőleg, merőben másnak tetszett. A finn nyelvnek van valami sajátos varázsa: állandóan úgy cseng, mint a drágakő-füzér, melyet egy kéz mozgat a mellen, vagy a fürge csermely, mely kavicsokat görget. Csilingelésében van valami semmihez sem hasonlítható frisseség. Minden nyelv közül, melyet hallottam, a finn nyelv érzékelteti meg leginkább a gyermekkor kellemét, egy ősi tavasziünnep vidámságát. Ezzel ellentétben úgy éreztem, hogy a magyar nyelv csupa erő. Nem ismerek ehhez fogható férfias nyelvet. Szenvedelmesen férfias. Az önök szótagjaiban van valami az izmok kemény nekiduzzadásából; néha rekedt és rövid lihegés emeli fel őket, amint a szilaj indulat felemeli a mellkast. Hát én legalább is ezt éreztem, amit egy másik kísérletem is megerősített, mikor meghitt társaságban elszavaltattam magamnak a klasszikus és jelenkari költészet nehány darabját.

* * *

Olvasgatván Pogány Béla antológiáját ezekhez a benyomásokhoz folyamodtam, hogy a pompás francia versfordítások szavain és ütemein túl valamit megtaláljak az eredeti dallamból. És mondhatom, ez segítségemre is szolgált. Minthogy a mi nyugati országunkban nem hagy bennünket nyugton az a jobbára elcsépelt felfogás, mely a magyar érzékenységről terjedt el, hajlandók volnánk ezeknek az átültetett verseknek egyikét-másikát kissé ellágyított, álmatag módon hallani. Szívesörömest hozzáképzelnők a cigány nyirettyűjét is, melyet vibrato rezegtet. Hogy ne essem ebbe a hibába, mely nem bántó, de sajnálatos, mint minden hiba, szerencsémre emlékezetembe tudtam hozni nyelvük marcona lejtését és szavaikat, melyeket Ódry Árpád oly férfiasan rakosgat egymásra, akár ciklopszi tömböket.

* * *

Az efajta gyüjteményből először is az új magyar líra életképessége ötlik szembe. Nagyon jelentős, hogy egy ország, melynek mindössze néhány milliónyi lakója van, ily nagy számban termeli az új tehetségeket, melyek alig ölelnek fel két nemzedéket.

Új tehetségekről beszélek. Mert az egyáltalán nem volna meglepő, ha azt látnám, hogy se szeri se száma a versíróknak, akik klasszikus mintákat utánoznak. Ellenben a harminckilenc költő közül, akiket ez az antológia felsorakoztat, egyetlenegyet sem lelek, aki tisztességgel ne szerepelhetne bármely ország újító költőinek antológiájában.

Ezt a harminckilenc költőt bizonyára titkosan-finom kötelékek fűzik egybe. Az idegen ezt a lelki-rokonságot inkább érzi, semmint elemezni tudná. Itt kezdi csak fájlalni, hogy nem ismeri a magyar irodalom múltját. Ha ezt tüzetesen ismerné, fejlődésében, szakadatlan lüktetésében, sőt zökkenőiben és válságaiban is, mily könnyű szerrel állíthatná, hogy “ez itt a magyar érzés", hogy “ez itt a magyar kép", sőt egyik-másik költeményben megpillanthatná azt, ami egy nép közös talajából fakad és azt, ami egy szellem sajátosságának, kedélyhangulatának, teremtőerejének köszönhető.

Ennélfogva nem merek arra vállalkozni, hogy e hatalmas költői arculat egyes vonásairól nyilatkozzam és meghatározzam, hogy ezek mennyiben mélyek és maradandók. Például lehetetlen észre nem vennem sok itt olvasott költemény pesszimizmusát. De latra kell vetni a körülményeket. Minden ország minden költői, akik méltóak erre a névre, nem élhetnék át a közelmúlt éveket anélkül, hogy embertársaikhoz (vagy a láthatatlan tanúkhoz) egy kétségbeesett kiáltással forduljanak. 1914 óta van európai pesszimizmus; és bizonyos jós szellemek már 1914 előtt pedzették ezt a szorongó panaszt. Nem felejtem el, hogy az általános körülmények a magyarokat külön szenvedésekkel is tetézték, melyekben a legkevésbé nemzetieskedő költő is jogosan vesz részt.

Ellenben az önök pesszimizmusának, mélabújának van maradandó hangja is. Mikor Babits Mihály felteszi megható Esti kérdés-ét, az ő kérdése nem a jelen Idő törékeny üvegtábláját verdesi, hanem az örök Idő bronzkapuit. Ezzel a hangsúllyal újra találkozom Bányai Kornél hatalmas büvölő-énekeiben, akkor is, mikor a lévai dombokon a tavaszt jelenti be. Megint hallom Barta Sándornál, akinek nagyszerű képei, a Primitiv szentháromság - úgy rémlik - az esti hatórai tömeg fölé magasodnak, mikor a villamosok zsufolva vannak és emberek kapaszkodnak a felhágókra. Igen, úgy látom ezt a költeményt, mint roppant, három szinben tartott plakátot, az Apponyi-tér fölött.

Évszázados honvágy, új képek, melyek minden költőnél mások és mások, de valami egységes szint kapnak, fekete-bíbort és fekete-vörnyegeset, melyet a magyar lélek színének is nevezhetnék. Tehát, nagy lelki feszültség. Sőt ez a végső következtetés is, mely - ha meggondolom - nekem a legfontosabbnak, a legjelentősebbnek látszik. Főképp innen származik lírájuk ereje.

* * *

Eredetisége egyébként nem teszi előttem idegen világgá, azért európai marad és általános. Ha telistele is van “magyar vágyakkal, melyek elülnek s fölhorgadnak megint", amint az önök csodálatraméltó Ady Endréjük mondja, szavaik mégis minden emberhez szólnak. Ugyan miféle erőfeszítést kell tennie egy modern embernek, bárhonnan is való, hogy megértse Fóthy János Spleen-jét a kisállomás padján, vagy Gellért Oszkárnak a nő megöregedésén való jajveszékelését, melyben mintegy ujjáéled a mi François Villonunk nagy-nagy könyörülete.

Kassák Lajos oly barátian szól hozzám, mint Blaise Cendrars, vagy André Salmon. Emitt pedig egy hang legfinomabb árnyalatait és közölni tudja velem. Kosztolányi oly őszintén megindít, akár Vildrac. Hirtelen kedvem kerekedik azt állítani, hogy Komor Andrásnak nincs több titka számomra, mint Apollinaire-nek; hogy Raith Tivadar Városa Portail Városa is; és hogy mikor Szabó Lőrinc az Isten és hivatal közötti negyedórát énekli meg, vagy a Szénásszekere-t, mely átdöcög a városon, úgy tetszik, hogy velem együtt dalol. Mert mi európai költők valamennyien egy ének éneklői, egy és ugyanannak a népnek a lant-verői vagyunk.

* * *

Ó, tudom,. ez a nép háládatlan. Mi mindnyájan magunkra érthetjük Babits nagyszerű szavait:

“Kinek szólsz, lélek? Mondják, milliók
nyögéséd nyögd ma, testvérek vagyunk
s mit ér a szó, amely csupán tiéd?
- - - - - - - - - - - - -
önző a világ:
csak közös inség, közös láz, közös
zavar dadog, - a többi csend s magány."

Mily megindultsággal olvastam panaszát, Babits Mihály! Én magam is ezt írtam két esztendővel ezelőtt (az alábbi verseket eddigelé még nem tettem közzé):

Mégis milyen mersz kell, feledés és kacaj,
Hogy a benső Hangok, a száz és ezer Hang,
mint hívta őket hajdan az égi Ős,
Elhagyják küszöbünk, árnyunk, mely ismerős
S vándorbotot fogva induljanak együtt,
Költeményt alkotva, Jeruzsálem felé,
Lépésbe, türelmes, dallamos karaván!

Feledés kell, kacaj, Isten segedelme!
Hogy a költészet a költőből leszálljon,
Mily gyermeki hit kell, ebben a világban!

Oly jól érzé magát eszmék magasában
S tudván mesgyék útját, erek buvóhelyét

Mit csinál majd ott lenn, hol senkise várja,
Hol lappad a völgyben bús kültelkek lehe? [*]

De azért a Költészet nem akar elhallgatni. Követeli, hogy beszéljünk. Én magam feleltem erre ennen magamnak:

Mit bánom! Dalolom a dalt, mit igértem.
Állom a kalandot.
Lirától villogjon az ég, ha a föld már
Nem is dörög vissza!

Népek nem ügyelnek többé a költőre;
Mással játszadoznak; zordabb szerelmekkel.
Bosszút álljon ő tán, elfordítsa fejét?
Néma megvetéssel korholja meg őket?

Én inkább megőrzöm régi, nyugodt hangom,
Mintha az egész föld dalunkra figyelne,
Hadd lássuk az égig lépcsők messze fokát,
Tele földmívessel, nőkkel, kalmárokkal. [*]

És Babits Mihály szintén felel, különbül, mint én:

“Mert nem nézek én mást ezután
csak testvér tüzek lobogását, nem hallok én mást ezután,
csak testvér életek ritmusát tér meg idő
fenéktelen mélyeiből!
- - - - - - - - - - - - - - -
ó bár mind testvérek, emberek, lelkek,
kéz kézben, erőt erő táplálva, mint áram áramot,
törnénk föl csillagokig!"

[*] Et qu' il nous faut pourtant de courage, d' oubli, de rire,
Pour que les Voix, les cent, les mille Voix intérieures,
Ainst que les nomma dans le Temips le divin Aieul,
Consentent "ŕ quitter le lieu d' ombre, "ŕ passer le seuil,
A prendre le b"ŕton du voyage, "ŕ partir ensemble,
A faire le počme en route vers Jérusalem,
La caravane au pas, patiente et melodieuse!

Qu'il faut d' oubli, de rice, et de secours de Dieu!
Pour que la poésie ose descendre du poéte,
Qu'il lui faut d' entrain naîf, aux jours de monde oů nous sommes!

Elle qui vivait si bien dans le haut pays mental,
Sachant le fil des sentiers et la cachette des sources,

Que va-t-elle faire en bas oů ne l' attend plus personne,
Dans la vallée oů s' allonge un souffle de banlieues sourdes?

[*] Qu' importe! Je ferai le chant que j' ai promis.
Je tenterai cette aventure,
Qu' au ciel encore un coup la poésie fulmine
Dont le tonnere en bas s' est tu!

Les peuples ont cessé d' entendre le počte;
D' autres jeux les ont pris; de plus mornes amours.
Pense-t-il venger en détournant la tęte?
Par son mépris muet leur donner des remords?

Je préfčre garder la męme voix tranquille
Que si toute la terre écoutait notre chant,
Et qu' on vît fusqu' au ciel les gradins qui reculent
Chargés de laboureurs, de femmes, de marchands.