Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 22. szám · / · FILM-FIGYELŐ
A filmdarabokon nem mindig jelölik meg a rendező nevét. És így lehetséges, hogy már előbb is találkoztunk ennek a kitünő német rendezőnek,
«A VIII-ik osztály» pompás film, aprólékos művészi gonddal megformált remeke a film olyan típusának, amelyet leghelyesebben kamarafilmnek kell neveznünk. Intim és belsőséges, sokszor nagyon finom drámai hatásokkal felépített mesekompozíció, amely kerül mindent, ami látványos és teátrális.
Tárgya, amint a címe is elárulja, diáktörténet, a diáktörténeteknek elkerülhetetlenül vissza-visszatérő tematikus anyagával. Iskolai órák, ablakon át való megszökések, korcsmázás, diákszerelem és más hasonlók. Robert Land kitünő művészi érzékkel tudott új életet vinni az ismert motivumkörbe és a jelentéktelen mesét elejétől végig izgalmassá tenni.
Épen az, hogy a téma igénytelen, a mese alakjai pedig gyerekemberek, emeli magasabbra a rendező művészi teljesítményét. Nem igyekszik elkedvesíteni a tónust, ami az ilyen tárgykörnél olyan csábítóan adódik és nem él vissza az idillikus epizódokkal. Valahogyan így éri el Land, hogy gyerekembereit annyira komolyan tudjuk venni, apró tragédiájukat nem érezzük apró tragédiáknak, hanem nagy és komoly, sorsokat eldöntő eseményeknek.
Mit jelent ez más szóval? Azt, hogy a rendezőnek sikerül bennünket a dráma belsejébe, a figurák lelkébe helyezni. Tehát a művészi szuggesztiót teljessé tenni. Ugyancsak így érhette el azt is, hogy egy tanári konferencia, amely az egyik diák megdorgálásáról vagy kicsapatásáról tanácskozik, valóban a történetnek feszültségekkel telített drámai fordulópontja lett. Újabb bizonyíték ez arra, hogy a drámai effektusok ereje sohasem függ azoknak külső meseértékétől.
Robert Land filmjének alakjai egytől-egyig: a diákok, diáklányok, az igazgató úr, a tanári kar tagjai, a megértő fiatal nagynéni és a brutális szigorú nagybácsi, valamennyien pompás tipusfigurák, anélkül, hogy ez egyéni színeikben szegényítené őket. Tipusok, anélkül, hogy sémák lennének. Hiszen a művészetnek hivatása az egyesben mutatni meg az általánosat, az egyéniben az összességre jellegzeteset. Az individuumokban rá kell ismernünk az örök emberi dolgokra. Ezt a ráismertetést mélyen és igazul megadták Robert Landnak biztos kézzel és sok finom lélektani igazsággal megrajzolt alakjai.
A filmtéma mélyén, művészien elrejtve pedagógiai tendencia lappang. Tendencia, a brutális, egyéniség- és önérzetölő nevelési rendszer ellen. Végre egy pedagógiai oktatófilm, mely nem a tanulóknak, hanem a tanároknak szól. Őket kellene testületileg vezetni ennek a filmnek előadásaira.