Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 22. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ

I-s.: FRANKFURTER ELLA KÉPEI

A Volksgarten szellős kis Theseus-templomába harmadik hete járnak a bécsiek egy kollekciót megnézni, melyhez elébb úgy mennek, hogy egy társaságbeli úriasszonytól való, hadd lássuk, mit tud, de aztán - már aki ért hozzá - megállnak a képek előtt, mert a festőnő (magyar festőnő, Budapestről el- és felszármazott) csakugyan tud sőt mindenekelőtt tud. Értvén ezen hogy érti a dolgát, tud festeni és rajzolni s amikor fest, akkor nem rajzol s amikor rajzol, akkor nem fest, s áhítatosan és kegyesen alázkodik meg a mesterség előtt, mely nélkül művészet nincs. Üdítő ez, mikor annyi tehetetlenség s nemtudás búvik amögé, hogy a szabályoknak befellegzett; öröm az ilyen festő, aki abban éli ki magát, hogy mint a régiek, dolgait remekbe készíti s az az iskolája és iránya, hogy nem vall iskolát, nem követ irányt, hanem lehunyt szemmel maga előtt látja a megfesteni valót, aztán lesi, mint kerül ki ujjai alól. Szolid s ugynevezett realista módon kerül ki, egy csipetnyi impresszionizmussal s úgy rajzban, mint festésben biztos valőrrel, szinte szobrászi plasztikával. Ez a módja kivált alkalmas arra, hogy, amit legjobb szeret, fejeket formáljon meg portraitnak, de hogy ezt mennyi lélekkel teszi, arra ellenőrzés a tájképei melyek mintegy tájportrait gyanánt hatnak, a lélekzetét fogván meg annak a darab természetnek. A kiállításnak sikere volt úgy a közönségben, mint a sajtóban; megvan az az elégtétele, hogy nemcsak dícsérik, de bírálják is és mindenképp komolyan veszik.