Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 22. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · KÁRPÁTI AURÉL: A HARMADIK RÓMA

KÁRPÁTI AURÉL: A HARMADIK RÓMA [+]
2.

Idő és szintér: Róma, a mult század végén, az aduai ütközet előestéjén. Stilizált freskó, Puvis de Chavannes modorában, modern allegórikus csoportozatokkal. Nagy formák, ritmikus ívelésű vonalak, zárt harmóniába csendülő, lefokozott színek, amelyeknek élettelenségét valami furcsa pátosz igyekszik mozgalmasságba lendíteni. Ismerős pátosz: Carlyle szimbólumokat kedvelő, nagybetűs pátosza. Íme, egy kis ízelítő belőle: «A szállodák akkor még nem voltak paloták, a paloták pedig még nem vedlettek szállodákká... a Város félálomban lebegett ég és föld között... Immár negyedszázada bevonult oda az új Királyság, minden Géniuszaival és Démonaival, amelyek bőven ontották a gazdagságot, a boldogságot, a hatalmat, ami ennek a századnak az öléből fakadt, amely Csodák, Szörnyek és Torzszülöttek méhe volt: a Szabadságot, a Haladást, a Forradalmat, a Tudományt, a Tőkét, a Tüzet, amelyet Prometheus másodszor is elrabolt, a felséges és fegyveres Népet, a polgárság Hatalmát, a Törvény előtti egyenlőséget... de Róma azért csak Róma volt, Nyugatnak egyetlen városa, amely nem sietett, az egyetlen, amelyben együtt lakott két ellenséges hatalom - az Arisztokrácia és a Pénz - s mindegyike magát hirdette egyetlen úrnak és úgy tett, mintha nem látná a másikat.» Azt hiszem, elég. Ez a stílus, amelyben a boulevardlap: Klio Pandemia mindennapos Orákuluma, a rendőrfelügyelő: nagy Inkvizitor, a mellékkormány feje: névtelen és láthatatlan Commendatore, a szerkesztő: Ige, a riporter: zsivaj Múzsája és a tudomány: Államok Hamupipőkéje, néha már Carlyle-nél is elviselhetetlen. Hát még itt, ahol nem több puszta átvételnél, megtanult és utánzott modornál. Ferrero, a történetíró, sohase tévedt ilyen döngő frázisokba. Most, hogy tollát a regényíró tintájába mártja, egyszerre kiütközik belőle a dilettáns, aki szóvirágok halmozásával igyekszik leplezni - a Költészet Istenasszonyának távollétét.

Hanem nézzük a dekoratív freskó hézagait kitöltő, naturalisztikus mese hálószerűen komplikált rajzát. Ez már csak az író munkája: maga a tulajdonképpeni regény. Hamisítatlan riportázs-regény, amelynek furfangosan csomózott, izgalmas hurkokba kötött szálai egy bűnper köré fonódnak. Az író mintha a Linda Murry-féle mérgezési per rejtelmes és bonyolult aktaanyagát dolgozta volna fel, persze megfelelő változtatásokkal, visszatolva az egész affért 1895-be. Valamelyik toszkánai kisvárosban, feltünően rövid betegség után, titokzatos körülmények közt meghal Alberto Cavalieri, egy dúsgazdag, zsidó családból származó fiatalember. Halála körül csakhamar feltámad a suttogó és rágalmazó gyanu: a szerencsétlent felesége mérgezte meg, a szép Susanna, egy előkelő, de tönkrement és öngyilkossá lett milanói bankár leánya. Az orvosok a megindult vizsgálat során ki is derítik, hogy valóban mérgezés történt. Még pedig, Guicciarelli szenátor, a toxikológusok mestere szerint: pikrotoxin-mérgezés. Susannát letartóztatják, Firenzébe viszik és vád alá helyezik. Barátai, Alamanni szenátorék azonban meg vannak győződve Susanna ártatlanságáról s minden törvényes eszközzel azon dolgoznak, hogy igazsága mielőbb diadalmaskodjék s pere teljes felmentéssel végződjék. Kivált Alamanni fia, Oliviero buzgólkodik a siker érdekében, eltelve az ártatlanul szenvedő asszony iránt valami rajongó, tiszta, ideális szerelemmel. Túlbuzgóságában végül is hibát követ el. Marietta, Susanna szobaleánya és egyetlen mentőtanuja ugyanis azzal a kéréssel fordul Accolti grófhoz, Susanna nagybátyjához: kölcsönözzön neki négyezer lírát, hogy vőlegényével, bizonyos Gaetanoval, - aki szakács a bosszút lihegő öreg Cavalierinénál, - megvehessen egy eladó kiskocsmát Róma közelében. Accoltinak nincs kéznél pénze, ezért Olivierohoz fordul. A fiatal Alamanni, Susanna iránt érzett meghatódottságát és vonzalmát kiterjesztve a szeretett úrnő hűséges komornájára is, a négyezer lírát ajándékba küldi Mariettának, egy rosszhiszemű beállításra mindenkép alkalmas, gyanútlan levél kiséretében. Ebből támad aztán a legvészesebb kavarodás. Marietta a levelet átadja Gaetanonak. A szakács zsebéből viszont kilopja Martina, Cavalieriné cselszövő házvezetőnője. Cavalieriné, aki szentül hiszi, hogy fiát Susanna, ez az új «Borgia Lucrezia» gyilkolta meg, rohan a levéllel Malaguzzi ügyvédhez s egyszerre kész a «megvesztegetés» vádja. Mariettát elfogják, míg Gaetano szerencsésen megugrik. Alemanni szenátor, aki ép ekkor kapná meg a főnemesség sorába való beiktatást, amint tudomást szerez fia szerencsétlen jótékonyságáról, a Commendatore tanácsára felkeresi Malaguzzi ügyvédet, hogy százezer líráért megvásárolja tőle a «bizonyítékot» s így elhárítsa a készülő botrány kipattanását. Az «ellenfél» ügyvédje hajlik a megvesztegetésre, annál is inkább, mert közben a pikrotoxin körül szintén némi baj kerekedik, Susanna javára. Nevezetesen: Guicciarelli ellen-szakértője bebizonyítja, hogy a kiváló tudós, két hónappal a fiatal Cavalieri halála után, nem találhatott pikrotoxint az áldozat belső részeiben, mert a pikrotogin, ha nehány napig valamely rothadó, szerves anyagban van, piktorinná változik s elveszti mérgező hatását. Guicciarelli tekintélye tehát meginog s vele együtt a vád ereje is. Malaguzzi ügyvéd pedig mennél több pénzt akar keresni, bármi áron...

Ezen a ponton aztán az olvasó előtt tébolyító kaosz örvénye nyílik meg, amelybe szinte menthetetlenül beleszédül. Az író egy clairvoyante, egy equilibrista és egy zsonglőr egyesített virtuózitásával, boszorkányos ügyességével és fölényes biztonságával úgy összekeveri az egymás fölé, alá és mögé bujtatott meseszálakat, hogy azok a káprázó szemű néző előtt végül is a «valóságos élet» teljes és tökéletes, ijesztően sokrétű és kibogozhatatlan szövedékének illuzióját keltik. Mesterséges zűrzavart csinál, az ide-oda billenő események egyre újabb meglepetést szerző fordulataival, a mozaikszerű részek egymáshoz való viszonyának folytonos váltogatásával, az eleven kaleidoszkop mozgásának tükör-villantásaival, hogy mennél szemléltetőbben és meggyőzőbben illusztrálja: Questa č la vita. Hanem hát éppen az a fontos: milyen ez az élet? Ferrero szerint ilyen: Az Igazságot csak hazugságokon keresztül lehet megközelíteni. A Félreértések ellen pedig nincs segítség, mert kétféle «igazság» van. Egy valóságos, vagy elképzelt, - egyremegy, - amely mindig ködben marad s legfeljebb a jók megsejtésében él; és egy kívánatos, vagyis egyéni érdekek szerint való, amelynek kiaknázását nemcsak az emberi önzés és paragrafusokba szedett jog, hanem a csalhatatlannak hitt logika is elősegíti. Susanna vizsgálati fogságban, gyilkos vád súlya alatt sorvad el, holott ártatlan. S akik védelmére kelnek a börtönbe zárt Igazságnak, - az igazinak, - azok sem bírnak szabadulni a hazugság megejtő vermeitől. Mert végeredményben mindenki a maga egyéni igazságát keresi, ha él is lelke mélyén némi homályos kívánsága az Abszolut ideáljának. Ahány ember, annyi igazság. És mind logikusan kikövetkeztetett, logikusan felépített. Accoltié épúgy, mint Malaguzzié, Guicciarellié épúgy, mint Oliveroé, az öreg Cavalierinéé épúgy mint Mariettáé, vagy Alamanni szenátoré. Az igazságszolgáltatás pedig?... Ez csak egyszerű. Az igazságszolgáltatás summáz. Halálos komolysággal, rendületlen nyugalommal összeadja mind a száz «igazságot» és kihozza végső eredményül - a százegyediket. Azt, amelyik legtávolabb esik a valóságtól.

S talán nem csalódom, mikor azt hiszem, hogy - túl a regény összegabalyított meséjén, amelyet még ha lehetne sem lenne érdemes in nuce végigmondani, pláne a befejező, harmadik kötet híján - itt van az a centrális mag, amelyből Ferrero egész regénye kisarjadt. A második kötet hetedik fejezete ezekkel az elgondolkoztató mondatokkal indul: «Sohasem vetetted még fel magadban a kérdést, miért választotta a kereszténység az istenség szimbólumául a keresztet, vagyis a bitófát, vagy, hogy úgy mondjuk: Krisztus korának az akasztófáját, hóhérbárdját, guillotine-ját? Miért van az, hogy a kínszenvedés magja egy bírói tévedés? Miért akarta megölni magát Istennek fia, hogy megváltsa az emberi nemet egy királyi bírónak ítéletével, egy királyi hóhérnak keze által? Sohasem gondolkoztál ezen?... Pedig Krisztus ezt kiáltja a keresztről: Ide kerültem én, én, az Istennek Fia és a Megváltó, hogy beteljesedjék rajtam egy királyi törvényszék ítélete, amelyet koromnak közvéleménye- és ujságírói követeltek és helyeseltek. Ítéljétek meg rólam, mit ér az emberi igazságszolgáltatás, az állam, amelynek nevében beszél, a gazdagság, amely táplálja és ruházza, a tudomány, amely kölcsön adja neki szemüvegét, az ujságok, amelyek szócsövei és sugalmazói, a közvélemény, amely bámulja...» Ez a fejezet-nyitány akár a regény mottója lehetne, - az Aristoteles Poetikájából vett idézetek helyett, - annyira kifejezi azt a pesszimisztikus alaphangulatot, amelyben Ferrero művének kardinális gondolata, alapeszméje és alapproblémája fogant. Már akkor tévedett az igazságszolgáltatás, a legnagyobb perben, hát még ma, amikor sokkal kisebb dolgokban ítél a praetor! Itt és így jelenti be az író az alap-csődöt, amely katasztrófális, dezoláló hatását szétsugározza minden társadalmi jelenségre és intézményre. Mind e jelenségek és intézmények mögött csak sejtjük, de soha meg nem találjuk az igazság legapróbb parányát sem. Az igazságnak és széthullott részeinek ez a tragikus fölismerhetetlensége involválja a Hatalom, a Pénz, a Jog, a Törvény, a Tudomány, a Politika, a Sajtó, a Fortély és a Hiúság csődjét, szóval korunk minden uralkodó, mozgató, éltető elemének benső kudarcát és összeomlását. Ferrero ugyan csupán egy kor és egy osztály - a tegnapi olasz oligarchia - felbomlását, lassú züllését és rothadását rajzolva bizonyítja lehangoló tételét, de az olvasó érzi, hogy megállapítása egyetemleges érvényű, mert fundamentuma: az örök emberi tökéletlenség. Vak lelkek tévelyegnek a világtörténelem éjszakájában, mindig és mindenütt. Vak lelkek, akik legfeljebb sóvárogják az Igazságot, ám soha el nem érik, mert nincs szemük színről-színre való látásához. Csak a maguk egyéni igazságát ismerik. A rajtuk kívülálló, az embertársaikban-élő már elérhetetlen és fölfoghatatlan számukra. Mert Valaki «összezavarta» értelmük nyelvét, hogy «egyikük a másikukat meg ne érthesse».

Ezt a rettentő «értetlenséget» kegyetlen, programmszerű következetességgel viszi keresztül az író, regényének minden szituációján, figuráinak minden szembenállásán. A közvélemény nem érti a szenvedő ártatlant, a bíró a vádlottat, az ujságíró a szenzáció hősét, a bűnös a másik bűnöst, a gyanusított a rendőrt, a gazdag a szegényt, az ügyvéd kliensét, a férj feleségét, az apa fiát, a szerető kedvesét, a pajtás barátját; a tudós tanítványát, a szolga szolgatársát és vice-versa, így tovább, a végtelenségig, minden relációban és a társadalmi ranglétra minden fokán. Mert az eszükkel, a logikájukkal s nem a szívükkel, az érzésükkel próbálják egymást megközelíteni. Mikor aztán azt hiszik, hogy most találkoztak, már fogják egymás kezét, már hallják egymás szavát, - akkor feszül közéjük legszélesebbre a távolság, az embert embertől elválasztó szakadék. Aki pedig ráeszmél erre, vagy «bölcsen» megalkuszik a «változhatatlannal» mint Alamanni szenátor, vagy fellázad az «éltető hazugság» ellen, mint fia, Oliviero, ez a mindnyájunk tehetetlenségének terhét cipelő, minden igaztalanság kínjától gyötrődő «új ember», az ég és föld közt lebegő «harmadik Róma» hőse, aki az önként vállalt szenvedés csodatevő erejétől várja a megváltást, az Igazság győzelmét. Különös fiatalember ez a «tékozló fiú»: angol nemzetgazdákat olvas, mégis Dosztojevszkijhez érkezik el. Keresztülbukdácsolva a Gyönyörök csillogó pocsolyáin, megcsömörlik s kezdi lehányni magáról a Hazugság öltönyeit. Elsősorban a Gazdagság égető Nessus-ingét. Hogy atyjától kikényszerítse magának az áhított szegénységet, a «bünhődés» lehetőségét: eszeveszett pénzszórás, tivornya és kéj útjaira téved. Új bűnökön át siet - a megigazulás felé. Mert a nagy törvény alól az ő sorsa sem kivétel.

Az Igazsághoz csak Hazugságok árán lehet eljutni.

Ha ugyan lehet...

[+] Ferrero regénye magyarul. I-II. k. A Génius kiadása.