Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 22. szám
Egészen következetlen, bizonyos esetekben vakmerő és féktelen voltam, máskor oktalanul is gyávább és nyafkább a legutolsó fiúnál is. Legföllebb ezt elég ügyesen lepleztem.
Volt például két fivér, akiknek Pihes, vagy Piszkos Böhmök volt a nevük. Később mind a kettő öngyilkos lett. Rémítő piszkos volt az egész házuk és ők maguk is mindig tetvesek, rühesek. Az anyjuk pedig nagyonis jó polgárcsaládból eredt és az apjuk valamiféle nyugalmazott tiszt volt.
Az anyjuk szerencsemondó asszony is volt és mi a szutykos kártyáival huszonegyeztünk. Egyáltalán nagy utcagyerek-herberg volt a házuk mindig s nemkülönben a rétjük, amin egyetlen értelmes növény számunkra néhány vackorkörtefa volt.
Az ifjabbik fiú, Vankuj, volt egyidős velem. Tőle, meg a bátyjától tanultam meg cigarettából mellre szippantani a füstöt és cigarettát sodorni.
De többek közt egy óriási eperfa hajlott át a szomszédból az udvarukra, amire feljártunk eprezni. Veszélyes volt már az is, hogy a szomszédból hozzánkvágnak valamit. Veszélyes volt a fára feljutni is, mert egy korhadt zsindelyű fészerről kellett az áthajló ágaira feltornászkodni. De ez mind nem menthetett meg attól; hogy gyáva fickónak ne tartsam magam, aki ha fel is másztam egyszer-kétszer a fára, csak színleg dézsmáltam az epret. Alig vártam, hogy lejöjjek, annyira féltem. Mivel szemben, a nálam sokkal gyöngébb Vankuj mint a rigó hintázta magát a legvékonyabb ágakon.
Ugyanigy rebegtem mindig szőlőnkben is a cseresznyefán. Igaz, hogy ez alatt hegyes szőlőkarók meredeztek. Mindegy, azért örökös szemrehányással ismertem be magam előtt, hogy szurkolok a magasban.
A testi fájdalmakkal szemben túlzottan is bátor gyerek voltam. Oda se hederítettem holmi karcolásnak, vagy horzsolásnak.
Egyszer éppen a Vankujék gebéjétől vont talyigán kocsikáztunk vagy öten a rétjükre. Én kiszorultam egészen a saroglya végébe. Hát útközben, amint csápolják a gebét, ordibálunk; döcög a rozoga szekér, én egyszerre lefordulok a saroglyából, még pedig úgy, hogy a balképem éppen a talyigakerék ráfvasára esett. Tovahemperedtem a porban és arcomat megtapogatva láttam, hogy merő vér a kezem. Dehát a nagy hacacáréban nem törődtem vele. Valahogy a sebre rányomkodtam valamit és iszkoltam fel a szekérre.
Nahát, mittudom mit csináltunk kinn a réten. Közben a képem folyvást sajgott. Mégsem elégeltem meg a mulatságot a kirándulással. Mikor visszamentünk a városba, dagadt képpel meg is fürödtem.
Hát mikor hazamegyek aztán, magam is megrémültem magamtól a tükör előtt. Az egész pofámon, az egész bőr úgy lötyögött mint egy nagy veres táska és a víz szotyogott ki vérrel vegyesen belőle.
Nem emlékszem már, aztán mi lett. De mondhatom, később sokkal kisebb sebesülésekkel láttam búcsút mondani hősöket a tűzvonalnak.
A gyümölcs-csenés szülővárosom felfogásában csak afféle bocsánatos bűn, pláne gyereknek. Természetesen én is résztvettem néhányszor a többivel, ha felkerekedtek a szőlős, vagy egyéb kertek felé. Torkig lakhattam pedig magam otthon gyümölccsel a szőlőnkből. De a csent gyümölcs jobban izlett.
Másféle holmit, pláne idegen emberek tulajdonából, nem igen loptam. Egyetlen esetről tudok csak. Igaz, hogy akkor csaknem hivatásos tolvajjá lettem.
Volt egy Csonka Jani nevű fiú. Azért hívták így, mert egyik karja csak valami vastag inkötegen lógott, akár a harang nyelve. Ezzel a karjával úgy tudott sodorintani maga körül, mint valami doronggal. A kártyát pedig a hónya alatt keverte. Nálam sokkal idősebb volt és a kőműves mesterséget mellőzgette.
Ez a Csonka Jani avatott be az igazándi csenés mesterségébe Elvitt magával a nagyvásárba és aztán kioktatott, hogyan kell a mézeskalácsos sátorhoz furakodni a sok vevő közé. Felvenni a pogácsát, mikor a mézesbábos mást szolgál ki és kiabálni, hogy: tessék a pénz! Közben esetleg zsebbe is dugni az árúból. Aztán mindenesetre úgy tenni, mintha mérges volna az ember, hogy nem szolgálják ki és így a zsákmánnyal odább állani.
Nem tudom, mennyi pogácsa terheli így a lelkemet. Nem nagyon sok. Nem azért, mert ügyetlen, hanem mert gyáva voltam. Még arra is gyáva, hogy csak segédkezzek Csonka Janinak, mikor ő lopott. Már úgy, hogy a háta mögé álljak és nekem adja át az elemelt holmit.
Mindenesetre szereztünk a vásárból a pogácsán kívül egy lógófejű kis porcellán-szamarat és egy kitömött, nagyszemű vászon-kutyuskát. Azaz ez esett rám a zsákmányból jutaléknak
Csonka Jani aztán úgy látszik belátta tehetségtelenségemet. Mert egyre nyafogtam neki utólag, hogy: hátha egyszer rajtacsípnek; mi lesz? Így többet nem invitált magával.
Otthon nagyobb gondom volt, micsoda hazugsággal adjam be szüleimnek két új játékomat. De valahogy sikerült. Biztos, hogy sokáig rémek környékeztek meg, ha eszembe jutott ennek a két háziállatomnak eredete. Közülük a kutyus aztán Dühös Kutya nevezettel közkedveltségnek örvendett a háznál és végül is az első kislány barátnőm kedvtelésére vertem szét kóclelkét nádpálcámmal.
A hazudozásban valóságos művészetig vittem. Sokat emlegették otthon egy kis esetemet, akkoriból még, mikor az utca is tilalom volt számomra.
Az a nagy árvíz volt talán, ha jól emlékszem, amely elvitte a pallót, gátakat szakított. Többek közt csodára emlegették, hogy egy csecsemőt bölcsőstől hozott le a Zazar és úgy fogták ki épségben a kicsit, mint valami kis Mózest. Az utca árka is visszafelé folyt.
Elég hozzá, hogy kisuttyantam az utcára és aztán nagy szepegve érkeztem haza, mert tudtam, aggódnak értem.
Anyám mérgesen fogadott, vesszővel a kezében. Én azonban, mint aki ezt nem veszi tudomásul, nagy hű-hóval elkezdtem:
- Anyám, egy olyan nagy békát láttam, hogy...
- De ki engedte meg, hogy az utcára kimenj? - rivallt rám anyám.
- Tessék gondolni, zöld béka volt.
- De mit kerestél az utcán?
- Anyám! akkorákat ugrott, ni!
Nem akartam tágítani az elbeszéléstől és tudomásul venni vétkem. Úgy hogy végül is nem állották meg nevetés nélkül ezt a ravaszságot és így megszabadultam a kikapástól.
Sokkal jellemzőbb azonban a lóval való história.
Valahol egyszer azt meséltem el, hogy egyszer a gátnál, mikor egy korcsmáros két vad csikóját usztatták, felkaptam egyiknek a hátára. Megbokrosodott velem és kirugtatva a partról, vágtában indult le, egyenest a piacnak. Éppen vásár volt. Az egész népség összecsődült, hogy elfogják velem a csikót, amelynek hátán én félelmetlen ültem, csak a sörényébe kapaszkodva, és egy száraz ággal csápoltam a ló fejét. Végül is a hajduk fogtak el a csikóval és mittudom miféle herce-hurca lett még. No igen, az ügy főérdekessége az volt, hogy a ló hátán meztelen voltam.
Ebből egyetlen mukk sem volt igaz. Hazugságom motivuma legföllebb nagy lovagolhatnékom és az volt, hogy egyszer egyik Kota nevű gyerekcimborámat láttam így, amint az usztatott lova kivitte egyik mellékutcába meztelen.
Ám a hazugságom, hogy, hogynem, hitelre talált és aztán valahogy elhittem magam is és többször variáltam, mint egyik hőstettemet. Mi több. Később maguk a gyermekpajtásaim is, ha visszaemlékeztünk csínyekre, szintén felemlítették ezt a meztelen lovaglást, mint aminek talán szemtanui voltak. Így aztán már nehéz volt megcáfolnom az ügyet, a mai napig.
Viszont egy másik hőstettem a lóval, úgy tetszik, sokszor kételyre talált, holott színigaz volt.
Mikor már apám túladott lovainkon, egy Nucuka nevű öreg oláh vette meg őket. Ez sokszor fuvarozott nekünk fát és egyebeket. Egyszer ott állt éppen hátsó udvarunkon Kígyó és Tündér, két fehérre őszült szürkénk.
Nekem nem tetszett, hagy a lovak farka hosszú és parasztosan fel van kötve. Úgy szerettem volna, ha úri lovak módjára le van vágva rövidre a farkuk. Azonkívül szőrgyűrűt is szerettem volna csinálni.
Bementem anyám ollójáért, ráültem a szekérrúdra és lenyiszkeréltem a két ló farkát csonkig. Agyonrúghattak volna könnyen.
Az öreg Nucuka, mikor meglátta csúffá tett barmait, sírva fakadt. És apám alig tudta valahogy rend behozni vele a dolgot.
Hogy tényleg eleim módjára lovon ültem volna, egyetlen egy esetről tudok. Egy hibásszemű, cigánykeveredésű kovács, fuvaros és lókupec több fia járt a gáthoz, a Mezei-fiúk. Ezek nagy lócsiszárok voltak. Éjjelente öt-hat lóval nyargaltak ki a városvégi legelőre és pásztortűz mellett tanyáztak. Derék, szép és nagyon jóindulatú gyerekek voltak. Egy Bujdos nevű öreg gebéjük afféle háztartásbeli, nyugdíjba tett barmuk volt. Ennek a hátára a leggyávább kölyök is felmerészkedett köztünk. Ezt lovagoltam meg én is egyszer. De elvette kedvemet a további megülésétől az, hogy nem én irányítottam őt a kötőfékétől, hanem ő szabott útirányt nekem is, neki pedig a busásabb fűcsomók.
*
Azt hiszem, ideérkezett az ideje, hogy a közbejött elemi iskolás, vagy úgynevezett pocolista dolgokkal is foglalkozzam.
Erről a négy évről összefoglalólag csak azt mondhatom, hogy az iskola semmi öröm nem volt számomra és a tanulmányok elemi részében semmi érdek. Nemcsak rossz közepes tanuló voltam, hanem határozottan nehézfejű, amellett rest. Legalábbis haladásom ezt mutatta.
Semmiesetre sem derék tanítóim hibája volt. Egynek kivételével, tőlük csak buzgóságot, igazságot, sőt elnézést tapasztaltam. Ellenben a tanítási módszer feltétlen rossz lehetett. Egészen a kelletlen és haszontalan robot nyügét éreztette csak velem. Mert nem adott semmit arra a tanulás, hogy játékszerűen lopózzék a gyermekszívbe, képzeletét izgassa. Csak olyan száraz, bifláztató fegyelmezés volt, mint amilyen később a bakaoktatás.
Kínosan rágtam át magam a betű- és számvetésen. Alig volt valami becsvágyam, hogy vigyázó legyek, vagy jutalmat kapjak, legföllebb irigyeltem a jeleseket és szokás szerint fenekedtem rájuk.
Talán a vallástan érdekelt kissé, megkapó történeteivel. Meg az elemi földrajz és történelem.
Miután körülbelül ezzel a nyomoristának is nevezett iskolaidővel esik egybe szülővárosomnak és környékének elméleten kívül a gyakorlatban való tüzetesebb megismerése, itt adom a vázlatos leírását.
*
Fülemben berreg most is Alexi nevű tanítóm privát buzgalmából kibővített olvasókönyvem százszor lepergetett szövege.
Nagybánya igen régi város. Még a rómaiak kezdték építeni, akik nagyon művelt emberek voltak, várakat és városokat építettek, azokat falakkal és csatornákkal látták el. A városunkat ők (Elfeledtem) nevezték. Manapság is sokszor akadnak a rómaiaktól itthagyott eszközökre a bányaműveknél, amiket ők kezdtek feltárni.
A népvándorlás elpusztította a várost, de az Árpádok korában újraépült. Akkor Asszonypataknak nevezték, mert az Árpád-házi királynék tulajdonát képezte.
Így tovább. Az Omodéfiakról, Csák Mátéról, akiknek nevét környékünkön hegyek, völgyek őrzik. Róbert Károlyról, Mátyás királyról, Zápolyáról és az erdélyi fejedelmekről, a céhekről, a törökökről, labancokról, mind ennek a tanítómnak privát buzgalma révén tanultunk az elemi iskola anyagán kívül. Igazságot kell szolgáltatnom tanítómnak ebben, noha speciell velem szemben nem éppen igazságosan és jóindulatuan viselkedett. De erről aztán.
Az iskolánk állami elemi iskola volt. A város régi várfalán játszottunk, amely a Zazarra szolgált ki. Az emeleti ablakból láthattuk a várfal ép kerek bástyáját, amely bele van építve a régi pénzverde zömök, szép architektúrájú épületébe s amely kincstári hivataloknak ad helyet és a méltóságos, királyi tanácsos bányaigazgatónak lakást. Ennek az épületnek zöldremázolt, pántos kapuja a régi várkapu. Sokat futottam el alatta mint “kiskirály", ahogy a harmadikos elemistákat nevezik, amire a “negyedosztály nagy szamár" rímel.
Azért említem mindezt ebben az elkapkodó kitérésben, mert mondom, ez a történelmi hangulat volt az egyetlen mozzanat, ami valami önérzetet, valami értelmet, valami érdemet csempészett abba a robotba nekem, aminek elemi osztályaimat éreztem.
Azt már nem hallottam senkitől addig, hogy az öreg katolikus tornyot nagy Szent Istvánunk kezdte építeni és Mátyás az igazságos hozta csak tető alá. Aztán, hogy a Morgó-hegyen ott van Tolvaj Dénes barlangja és Pintye Gregor rablóvezér szökellője, akik rémei voltak a környéknek. Meg, hogy ugyanabban a borbély üzletben, a Minorita barátok klastroma oldalában, ahol apám borotválkozik és nekem is megnyirbálják fürtjeimet, a figarónk egyik bátor elődje elmetszette a rablóvezér nyakát, mert kitette baltáját az asztalra, hogy: ha csak egy karcolást ejt rajta, agyonüti. Hát a borbély megelőzte. Ugyancsak egyik régporladó konfráter is ott zsolozsmázott, akinek mázsányi súlyú volt az olvasója, vasszemekből s egy másik zsiványt csúfolt meg hasonló módon. És az Őrhegy, amelynek tetejéről Petőfi olyannak látta szülővárosom környékét, hogy megtagadta érte szíve alföldjét. Meg a szőlőskertek, amikről a török basa, a polgárok kolnáit látva, azt írta Sztambulba, hogy elfoglaltam egy várost, amelyben csupa nagy urak a gyaurok, nincs szegény ember.
Ezt az utóbbit ugyan már később hallottam mindehhez. De ismételhetem, hogy ebben hálával kell már tekintenem vissza az iskolapadokra, amikben hasonló ismeretekkel kezdhettem csodálatosnak, bensőségesnek érezni magammal az életet.
Ezenkívül még értelmes és érdekes tanulnivaló volt számomra a kertészet. Persze nem annyira az elméleti rész, mint maga az ojtás, szemzés, különösen azért, mert kirándulásokkal, iskolakerüléssel köthettem egybe. A vesszőket a Klastrom-réten vágtuk és közben felmászkáltunk a Virághegyre, meg egyebüvé.
Mást mindent, rajzot, zenét, olvasmányt sokkal élvezhetőbb és különb formában leltem meg és gyakorolhattam otthon.
A rajzra és zenére majd visszatérek, most csak az irodalmat veszem.
*
Az irodalom nagyon korán, afféle elkülönített, nemesebb fele volt gyermekéletemnek. Ebben a tekintetben minden kis társam szellemi kincstáránál gazdagabbal bírtam. De nem nagyképűsködtem soha vele. Nemcsak hallgattam róla, de egyenesen resteltem, hogy aztán szépléleknek tartsanak.
A házunkban szüleim és testvéreim révén busásan volt könyv. Nővéreimnek járt a Kislap, Lányok Lapja, nekem az Én Ujságom.
Az első képeskönyveim a Busch Vilmos illusztrált Marci Miskája és Hollója volt. Aztán Bechstein meséi. De úgy emlékszem, semmi sem fogta meg úgy képzeletemet, mint az Ezeregy éjszaka regéi, Vörösmarty szemelvényes és jól illusztrált átültetésében.
Egyáltalán a keleti, a török, kínai; indus mesék fordulatai kvadráltak legjobban elképzelésemmel. A dzsinnek, akik fülükkel takaróznak, a beszélő halak, zengő kút, a gonosz szellemek teljes elevenséggel hatottak rám. A többé-kevésbé jó rajzokban, eleurópaizáltságukon át is nagyon megéreztem az eredeti szépséget, és valahogy titkon ezekkel éreztem a legtöbb rokonérzést, ha másutt is láttam őket. Ilyen értelemben nem beszélhetek sem a magyar mesékről, amikhez később fértem, sem Andersenről. Bár ezek is tetszettek, de valahogy realitásuk és egyhangúbb fordulataik nem izgattak úgy.
Az ízlés tekintetében nagyon is önálló voltam, egész a nyakasságig. A vad és furcsa dolgok mindjárt megragadtak. Az idill, az érzelem mellett elmentem.
Nem különös, hogy édesanyám útmutatására emlékszem konkrét esetül, hogy az írások érzelmes felét is részesévé tette lelkemnek. Ő sohasem erőltette rám életnézetét, azon kívül, hogy vétkeimet nem tűrte el. Mindig ő maga is elolvasta gyermekujságjaimat és aztán, néha megtárgyalta velem szépségeiket.
Bennem, mondom, csak a heroikus vagy különös dolgok visszhangzottak. Az asztal sarkát szorongattam a lelkesedéstől, mikor Rákosi Viktor Mátyás király ifjúságát olvastam. Csodálatos nagy érzésül emlékszem egy fejezet címére, amely így hangzott:
Hát ehhez képest még legföllebb az exotikus történetek, indiánusok és vadászkalandok bírtak rám varázzsal.
Egyszer azonban anyám annyit beszélt Benedek Elek Mesemondó Csiki János című székely elbeszéléséről, hogy végre is nekifanyalodtam az elolvasásának. Akkor aztán beláttam vakságomat. Mindig titkoltam ugyan, de belecsúszott szívembe és részt szorított magának a megható és megindító is az élet zűrzavarából.
Anyám egyáltalán, legalább is kifelé, nem vett tudomásul semminemű osztály-, felekezet- vagy faji ellentéteket. Az életnézete tisztán az emberiekre és erkölcsiekre szorítkozott. Ebben aztán nem ismert tréfát.
Apám jóval türelmetlenebb volt nála. Tele volt elfogultságokkal, ellentmondásokkal világszemlélete.
Megemlíthetem mindjárt itten főbb vonásokban.
A magyarokat apám nem szerette. Gúnyosan poliglott nációnak nevezte őket. Azt tartotta róluk, hogy önző, zsírjukba fulladó, ostoba és hetvenkedő nép. Kivételt csak a székelyekkel tett közülök. Ezeket nagyrabecsülte, vitéznek, eszesnek, hajlékony kedélyűnek tartotta és szívesen emlegette a vérségi kötelékét velük.
A felfogásai afféle korlátolt és megrögződött szólásokban éltek apámban, amiket százszor ismételt. Rendesen egy Ribári-féle történelemkönyvet hozott érvei támogatójának. A több nyelv tudását mint egyetlen életlehetőséget hangsúlyozta mindig. A magyar nyelvvel Magyarországon sem élsz meg! - mondogatta ezerszer.
Ő magát bizonyos regényes honfibúval a hazátlan lengyelek fajtájába sorozta. Helytelenül értelmezett vezetéknevén kívül erre legföllebb az lehetett indoka, hogy apját az oláhok János a tótulujnak vulgózták. Ha részeg volt, megesett, hogy térdenállva ismételgette a lengyel hymnus sorait. Mi gyerekek sokszor rázendítettünk erre ravaszságból, hogy megvadultságából ellágyítsuk.
A magyarság fogalma különben összekeveredett apám szemléletében a kálvinistákéval. Ezekről csak megvetéssel és gyűlölettel beszélt. Más minden fajról és vallásról kedvezően nyilatkozott. A zsidókat például valósággal szeretettel kezelte és nagyrabecsülte, példájukat, élelmességüket követnivalóaknak tartotta.
Annyi másban teljesen befolyásolt apám, de például sohasem tudta egy pillanatra sem megingatni bennem sem ő, sem senki a saját külön életfelfogásomat.
Az alföldi magyarokat én törhetetlenül és ismeretlenül szerettem. Úgy mint a kálvinistákat is. Az alföldi magyar paraszt, mielőtt még megismertem volna, külsőséges dolgain kezdve, viseletével, tanyáival, nomád eredetével, csak rokonszenvet és becsülést keltett bennem. Mikor néha láttam a kálvinista templomból kiözönleni egy tömegben a vastagnyakú, mohos, de már-már zülledő kisvárosi kézműveseket, teljes zengzettel hatott meg az a fájdalmas érzés, amit utóbb Petőfi Sándor fogalmazott meg városkámról, hogy: ez az a hely, amelyen túl már nem hallik a magyar szó.
Ugyancsak ez az érzés szorította össze szívemet, mikor hallottam, hogy a környék minden oláh falva nehány száz éve is még színtiszta kálvinista magyar volt. De ezt a fajtát irtotta a török, német, tatár, úgy, hogy kénytelen volt feladni hitét és nemzetiségét. Olyik falu eklézsiájának kegyszereit csak az utóbbi évtizedek alatt hozták be a városba s lakói csupa eloláhosodott magyar.
Erről még később. De mint elemi iskolás is emlékszem rá, hogy mennyire bántott, mikor napról napra láttam, hogyan kerülnek oláhok kezére a kis jószágok a szöllőhegyeken és a régi kézművesek házai is idegenek, javarészt zsidók kezére. Köztük az örmény kereskedők boltjai.
Ám ez az érzés semmi tevőleges reakciót nem váltott ki belőlem. Valahogy megéreztem ennek a változásnak mélységes, szükségszerű okait. Nem tudom, hogy például emiatt a zsidókat vagy oláhokat gyűlöltem volna valaha. Sokkal többet tudok irántuk a szimpátia érzéséről.
Ugyancsak arra sem tudok gyermekéletemben sem példát, hogy az a fajta megvetés vert volna gyökeret egy percre is lelkemben, amely a szegénysorsú embert: büdös parasztnak, koszos zsidónak, rongyos munkásnak kezeli.
Már pedig a saját életnézetemre igen kevés, az ellenkezőjére sokkal több példát és befolyást nyertem mindig. Az, hogy a könyvek emelkedettebb szelleme hatott rám, csak azt magyarázza, hogy úgy hathatott, mert megfelelő talajra akadtak magvai.
Mondhatom, nem nagyon honorálódott aztán életem folyamán effajta fenköltségem semmi részről. Sőt.
De visszatérve a könyvekre, apám, bár szívesen áldozott akármilyen művekre, a szépirodalmat azért haszontalanságnak ítélte. Ha részeg volt, anyám főbűnének rótta fel, hogy francia regényeket olvas. Ágymelegítő regényeknek hívta ezeket. Anyám még házuktól hozta magával őket s valóban nem a klasszikusokhoz tartoztak. Rocambole, aztán Ponson és Montepin, meg Sue remekei voltak súlyos kötetekben, meg füzetekben. Dehát ezek világért sem voltak anyám kizárólagos olvasmányai. Igaz, a nehezebb veretű irodalom csak később lett képviselve köztük. De Scott, Heyse, Hugo, Jókai és a többi magyarok java megfordult a háznál, leginkább növekvő nővéreim és azok udvarlói révén.
Könyvtárunk dísze a bekötött Rudolf királyfi Osztrák-magyar monarchiája volt. Ez segített ki mindig engem. is olvasnivaló fogytán. Azonkívül a nappali szobánk nagy pohárszéke alsó fiókja tele volt elporosodó könyvkötegekkel. Ebben turkáltam nagy élvezettel. Egy ósdi könyv különösen sokat foglalkoztatott, amelyben a csillagászat, a világegyetem rejtelmei voltak megírva és illusztrálva. Voltak aztán még folyóiratok, vissza egészen a 48-as időkig, nagyanyámék házától, a Nefelejts s mittudommi. Persze ezek anyaga csak később vált olvasmányaimmá.
Apámnak még volt külön tudományos könyve is nehány. Szakkönyvek, kertészet s effélék. De gyermekkorom kezdetén nem igen láttam, hogy mást is forgat az ujságján kívül. Ez a Hazánk volt és később a Budapesti Napló, amibe már Ady Endre is írt. (Folyt. köv.)