Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 22. szám · / · FÖLDI MIHÁLY: RÉVÉSZ BÉLA HARCA
Milyen ez a költő?
Robotban és kéjben kidöglött emberpáriák sorsát, sorsuknak egy-egy drámai fordulását izgató bőséggel tudta megírni, oly dús palettával, hogy már-már lírának látszott dúslakodása a hús és vér cafataiban. Milyen a hangja, mikor örök emberi állapotokat és végtelen világokat indít megszólalásra?
Keresi a világűr állandó helyzeteit. Az ember végleges állapotait. A születést, a halált. A reggelt, az éjszakát. A tengert, a hegyet, a hajnalt. A mozdulatlanságot és az örök mozgást. A titkokat. Az álomvilág keveredik itt a mindenség örök formáival.
Íme egy fejezet ebből a megrázó kísérletből:
“... a sík messzeség megmozdul, a sugármező gyullad s szakadva süpped és a fényösvényből fölhánytorog egy rojtosarcú lángnyaláb ... elmerül, az emésztő mélységből tűzfejükkel, lihegő versengéssel fölhemperegnek más fénynyalábok, a déli sugárzásban megcikáznak, eltántorognak és karcsu szökkenéssel a világosság-útvesztőkben eltünedeznek. Fénydelfinek játszadoznak ... recseg fölöttük és köröttük a napsugármiriád, forr a káprázat, megvonaglik a világosság, aranykévék, mint a megkívánt asszony haja bontakoznak, napsugárszálak összefutnak, elkülönülnek, szövődve egymásba halnak, aztán fésülten a lángmedencében ujra fölrepülnek, bomol a verőfénysűrűség, váltott sietséggel napsugárlégiók sisteregnek s felejtkező ámulással gyerek vagyok ujra, hallom a gátszakadást, mikor egy éjszaka odahaza nagy vizet vártunk... elhagyott idők morajlása búgdos és sugdos vak füleim körül és zúg a víz a szigeti földsáncok fölött, ring a verőfény, csöndesülve nesszel, mint a kicsi erdő, melyben egykor a tudatlan leánnyal ültem, fölöttünk késői akácfa sárgult az augusztusi alkonyatban, a kicsi erdő suttogva lendült s a tudatlan leány kitágult orrából fujta reám a forróságot..."
Így megy, torlódik egyik kép a másik után. Ennek a Révésznek formája a kép. Végtelen képek, melyeknek határai elvesznek a világmindenség végtelen mozdulataiban s a gyermekkori élmények sötét ragyogásában. Kozmikus epika, mely oly távoli állapotokat ölel át, hogy már hiányzik belőle minden közvetlen líra. Epika, mely az élet-halál-végtelenség szemléletéből préseli témáit, hogy képeseményekké dolgozza fel. Minden kép megírásában: miniatűr, szemléletében: freskó. S mindegyik született: sub specie aeternitatis.
Új és különös kifejezésekbe ütközünk lépten-nyomon. “Sejtekkel labdázó ismeretlenség..." “A természet istenmagyarázó csuda..." Belső perspektívából fakadnak ezek a szavak és képek, abban a végső szubjektumban, amely egy ponton a legáltalánosabb objektivitással találkozik: a Mindenki életével. Kísérlet ez a világköltészet, mindenki költészetének megteremtésére. Metafizikai szemlélet, melyet megteremtett a tömegszubjektivitás, mely metafizikai távolságokat ölel át és megszólalásában rokonává válik az ősi zsoltároknak. Hősi kísérlet az univerzális költészet megteremtésére, ember és világ, állat és anyag, mult és jövő kollektív egybefogására. Itt egy ember a milliók közül arra vállalkozott, hogy a milliók és a számokkal megközelíthetetlen Létezés helyett beszél.
A nyugtalan
Kozmikus költő, akit arra a hősi vállalkozásra sodort az útja, hogy az ember homályos nyelvén megszólaltassa az emberiséget és a mindenséget.
Ez Révész Béla kísérteties harca.