Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 22. szám · / · FÖLDI MIHÁLY: RÉVÉSZ BÉLA HARCA

FÖLDI MIHÁLY: RÉVÉSZ BÉLA HARCA
3. Kincs Andrástól az emberiségig

A szenvedés látása elvezette Révész Bélát az emberiség érzéséhez. A részvéthez. A szolidaritáshoz. A megváltó jósághoz. A jövendőhöz, Ahhoz a jövendőhöz, amely valóra váltja az egy akol egy pásztor békéjét. A szenvedés elvezette Révész Bélát a végtelenséghez. A mindenséghez.

“Mindenki élete - írja - az évek, hónapok, napok, órák, pillanatok fogódzásával a Mindenség felé: végtelenség. Így alázatosan tudom, hogy az én “araszom" is messziség, távolság"... Révész Béla útja emberi sorsoktól az emberiség sorsához vezetett. Az emberből “vízcsepp" lett, melyben “horizont és mélység" tükrözik. A szenvedés proletárjaiból szenvedő emberiség lett, amely költőjét keresi. Révész Béla az emberiség költőjének érzi magát. “Csöppje az elmondhatatlannak, íme így csillámlik, borul, tüzel, reng... az életóceánoknak rejtelmével..."

Ezzel az érzéssel és felismeréssel kezdődik el Révész Béla irodalmának új fejezete. A miniatürök kora. Ebben a korban feszegeti a “nagy börtön" ajtaját, ebben a korban kutat hasadékokat a “nagy falon", ekkor repeszti szét a ma, a jelen korlátait s fedezi fel a saját multját s az emberiség holnapját. A nagy lelki felfedezések kora ez.

Modern pszichológusok azt fejtegetik, hogy a nagy bölcselők, akik egy-egy új filozófiai rendszerrel akarják kifejezni az emberiség és a világ értelmét, s a költők, akik finomabb érzékenységgel fogják fel az élet benyomásait és csodálatos képességgel ki tudják fejezni a kimondhatatlant, ezek a költők és filozófusok lelki szerkezetükben megállottak az ifjúkori fejlődésnek egy bizonyos szakaszán. A gyermek- és ifjúkor lélektanából tudjuk, hogy szinte kivétel nélkül minden gyermek és ifjú önállóan kutat feleletet a keletkezés és elmúlás problémáira. Ez a kutató ösztön, melyet a normális ember később fokozatosan áttol az élet gyakorlati kérdéseinek megoldására, változatlan elevenségével, a gyermek- és ifjúkor robbanó feszültségével él tovább a költőben és filozófusban; ők ketten megállnak az élet korai és végső problémáinál és sohasem jutnak túl a születés és halál, a jó és rossz, az ok és cél kérdésein. Gondolkodni az életen, érezni az életet s nem élni az életet, ez a bölcselő és a költő életének legfontosabb tartalma. A lelki szerkezetnek ez a csodálatos infantilizmusa többnyire rendkívüli emlékezőtehetséggel párosul; a memóriának egy bizonyos fajtája, akár a kép, akár az adatmemória, ezeknél a költőknél és filozófusoknál hihetetlen mértékben kitágul s míg egyrészt visszanyúlik a legkoraibb gyermekkorba, másrészt gazdagságával és állandó irritáltságával megteremti a komponálás, a fantáziálás és jóslás nagy lehetőségeit; ez a szélesebb emlékező képesség talán egyik magyarázata a költői univerzalitásnak.

Érdekes megfigyelni Révész Bélánál ezeket a folyamatokat. Novellái és regényei után, amelyekben határozott emberekben és helyzetekben mutatta be a szenvedő világot, különös mozgolódás, zajlás, készülődés, harc kezdődött el benne. Erre gondolva állandóan egy szinpadi kép ugrik elém: a szinpadon kézzel fogható, szemmel látható emberek játszottak egy ideig, reális volt a hely, a kor, az idő, köznapi a szó, ám egyszerre elhomályosult, majd elsötétült a szinpad, a homályban megmozdulnak a kulisszák, alig látható lények jönnek-mennek, sürögnek, igyekeznek, zajok hallatszanak, ének vibrál... minden átalakulóban van, minden megtelik a várakozás izgalmas feszültségével. Mi történik? Van valami álomszerű ebben a készülődésben.

Bizonyos, hogy Révész Béla lelki életében is volt ennek a folyamatnak egy ilyen álomszerű része. Mutatják feljegyzései különös lelki kalandjairól, amelyek megdöbentették. Azt írja az “Újra és mindig" bevezető akkordjaiban: “Szédít, hogy el tudok érni a kétesztendős életemhez.“ Révész Béla ebben az időben felfedezi a gyermekkorát; memóriájával és fantáziájával eljut egyéni életének legkoraibb kezdetéhez. Látja a lánykákat és fiúkat, akikkel homokban játszadozik; kertek tárulnak eléje, bennük szőke bóbiták, ujfundlandi kutyák, papok, püspökök... “Minden hullámlását a gyermekidőmnek visszaérzem." A gyermekkoráról írja: “Az éjszakáim benépesültek álomképekkel és annyira velük voltam, hogy este engem külön szobában fektettek le, mert hangosan álmodtam." És hozzáteszi: “Ma is úgy vagyok." Az évek nem hoznak változást, csak az álomvilág bővül. “Ahogyan cseperedtem, ez az álomvilág szélesült, másként és másként rajlott és a miriád-sejtek valamelyikén frissülten mozdul a felejthetetlen látomás, a biblia Jákób-lajtorjájáról, Ábrahám Machpéla-barlangjáról..." Ugyanitt elmond öt-hat éves korából egy eseményt, melyet megrázónak nevez. Egy nyúlánk kisasszony egy nyári délután... Erzsébet-királyné frizurával barna fején... kipirult az arca... nagyszemű... “és híven emlékeztem, ahogyan lejtőzött felém, elém, selymekből kivált a nyaka, gyönyörű híd az arca, teste között, nedves, karcsú, büszke fehérség és szinte könnyes megrendüléssel, először dobban meg a szívem, a szerelmes érzéstől..." Misék és kórusok, diák- és inasévek, gyárak és munkások emlékei népesítik be ezt az álomvilágot. Egy örök nyugtalanság, melyet “ebből a korszakból hoztam magammal": nyugtalanság, ha az évszakok váltakoznak. “Felejthetetlen a gyerek-életemnek titokzatos megviharzása, amikor téliből kihasadt a tavasz, nyár égett a Duna vizén, letépett ősz roskadt a szőlőhegyeken és kifehérült újra körülöttem a téli világ. Izgalom, revolúció, kifeszülés, ami így kalendáriumosan mozdult rajtam, és ma már tudom, amikor a prímáskert első összeborulású virágos sátrai alatt bolyongtam: a kimondanivágyás fuvalma fújta zsenge valómat..." De nyilván még egy döntő körülmény avatkozott be Révész Béla életébe: a rosszulhallása, amely szintén ezekbe a gyökér-időkbe nyúlik vissza. Gyerekkoráról írja: “A három óráig tartó utazgatás a külső Váci-úton csereberélte a vonat utasait. Le-föl ugráltak az emberek aszerint, ahogy ugratta őket a muszáj, az ajtók állandóan nyitva voltak és a rosszindulatú “légvonat" pontos célzással beletalált a füleimbe. Súlyosan meghültem és súlyosan “kezeltek". Innentől kezdődik, a következő évek logikus haladásával, a rosszulhallásom." Leszakadt egy híd, nagyon fontos híd, az író és a világ között; az író befelé fordult; bent megtalálta életének gyökereit és... egy reális írói kor után következett a nagy realitások hősi kora.

Az áloméletben megálló fiatal lélek, melyben kórusok zúgtak és csodák remegtek, kikerült a hétköznapok szenvedéseibe. Az iskola- és inasévek megtanították a hideg szenvedésekre. Szörnyű inasévek, szörnyű nélkülözések... és a muszáj: megtanulni a világ nyelvét, alkalmazkodni, pénzt keresni, beleilleszkedni, hasonlítani az emberekhez, úgy élni, mint ők, dolgozni, megmaradni. Kegyetlen erőpróba. A képzelet a mindenséggel ölelkezik, a valóság szenvedést szenvedésre halmoz. Kereskedelmi pálya, “realizálni a sorsot". “Élmény volt ez is, és az elgyökerezés innenfelől is megmunkálta a képzeletemet, mely ekkor már repdesett, eszmélve, vágyosan nyitogatta magát, rajta a rengeteg olvasmány ábrái, főként a rémregények lihegő fantasztikumai, egy alkoholba szédült öreg ügyvéd könyvtárából kölcsönözték pajtásaim, a fiskális gyermekei, már írtam, furcsálkodtam, a szörnyű inas-súlyok alatt elterültem és megbetegedve, abba kellett hagynom a sorsom realizálására szánt kereskedelmi pályát." Az álom életéből kilökött meztelen lélek didergését írta meg Révész Béla első könyveiben. Azt a szenvedést, amelyet saját testén érzett át s azt a rengeteget, melyet műhelyekben, uccán, vonaton látott. Azzal a realizmussal, amellyel az éles fiatal szem lát, és azzal a dühvel, amellyel szenvedő fiatal lélek háborodik fel. S amikor elvégezte ezt a munkáját és benépesítette első könyveit közvetlen benyomásainak jajongó hőseivel, eljutott a szenvedés egyetemes átérzéséhez. Az első könyvek közös címe: A világ mint kín. S az egyetemes kínon át felfedezte az egyetemes emberiséget. Ugyanakkor - esztendők bomló-zajló folyamán - eljutott saját életének gyökereihez. Az elnyomott álomélet jogait követelte; a rosszulhallással elveszített reális világrész belül és a mélyben keresett kárpótlást. Állandóan ég a vágy, az örök nyugtalanság: a kimondanivágyás. A régi izgalmak állandó izgalmak s a világ egyre nagyobbodik, tágul: nemcsak proletár és paraszt van, nemcsak ucca és város és föld, nemcsak test és vér, kéj és kín, hanem van csillag, világrész, naprendszer, itt van maga a lét, a mindenség s benne a hatalmas parány: az emberiség.

Emberiség + kimondanivágyás: az új s nyilván a végső Révész Béla.

Eltűnnek a reális alakok, a körülhatárolt történetek, a súlyos kompozíciók. Révész Béla nem írja meg Kincs András vagy Meszes Péter sorsát, nem festegeti a vér vörösével a munkás, a paraszt, a prostituált kínjait; megtisztul alaktól, mesétől, kompozíciótól. Saját életének gyökereihez eljutva az átélt és látott reális szenvedéseken át az emberiséget és a Létet magát akarja kifejezni. Új és hősi kísérlet ez, a legnagyobbak közül való. Kollektív költészet, amennyiben az emberiségre vonatkozik; univerzális költészet, amennyiben a létezést magát akarja megszólaltatni.

Eltűnik Kincs András és Meszes Péter s helyette megjelenik az Ember. Eltűnik az ucca s megszólal a Város. Ködbevész a falu s felemelkedik a Föld. Elhallgat a jajgatás és feldübörög az egyetemes szenvedés. A Lét keresi hangjait. Nincsenek megesett lányok; színre lép az Anyaság. Fogalmak és világrészek, ősi és örök érzések, állapotok akarnak alakot ölteni. A szinpad elsötétült s a ködlő homályban a lét nagy masszái ömlenek a szó formájába. Az egyének helyét elfoglalják az általánosságok. A miniatürök - kozmikus ködfoltok. Nincs mosolygó ember, helyette a mosoly maga él. Íme a Beethoven-kötet témái: A mosolyról; a komor kertészről; a nap seprűjéről; világokról; a zokogásról; a táltosról; az álomról; a zengő vérről; a pusztáról; a titokról; az éjszakáról; a csengetyűkről; arcokról; kezekről; hangokról. A mindennapi realitások írója a nagy, az örök realitások beszédét komponálja. “Öreg szilvás magasodjatok, dús terebélyek belecsüngjetek, kék levegő szabadítva tárul... Az anyám megnyúlt karcsusággal áll az Isten alatt, érett gyümölcsök koszorújában igázottan áll s mosolyog, tündöklő tekintete a mérhetetlenségben úszik és szép fehér arcán a mosolygás szélesedik... Meleg szíve alatt én feldobogok... Kiküldött apródja a ziháló jövendőnek, életbe lendült, kicsiny szívem, ím' motollás rendeléssel már dobod, dobog; lebeg a forró űrben és a vér, a sár, a világteremtő sodrással, idézi már körülte az érzés- és gondolatcsirákat... Eredet őrködő misztériuma, komor csodálatosság, melynek elzáró küszöbén lehanyatlik a döngető lélek, merről merre forgatsz engem, a mindenség iramában? Sejtmiriádok gőzölgő kelyheiből ki feslik eléd Élet?..."

A zuguccák, a szűk műhelyek, a fuldokló torkok vérbő, realista írójából az univerzum kollektív költője lett.