Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 22. szám · / · FÖLDI MIHÁLY: RÉVÉSZ BÉLA HARCA
A szenvedés látása elvezette Révész Bélát az emberiség érzéséhez. A részvéthez. A szolidaritáshoz. A megváltó jósághoz. A jövendőhöz, Ahhoz a jövendőhöz, amely valóra váltja az egy akol egy pásztor békéjét. A szenvedés elvezette Révész Bélát a végtelenséghez. A mindenséghez.
“Mindenki élete - írja - az évek, hónapok, napok, órák, pillanatok fogódzásával a Mindenség felé: végtelenség. Így alázatosan tudom, hogy az én “araszom" is messziség, távolság"... Révész Béla útja emberi sorsoktól az emberiség sorsához vezetett. Az emberből “vízcsepp" lett, melyben “horizont és mélység" tükrözik. A szenvedés proletárjaiból szenvedő emberiség lett, amely költőjét keresi. Révész Béla az emberiség költőjének érzi magát. “
Ezzel az érzéssel és felismeréssel kezdődik el Révész Béla irodalmának új fejezete. A miniatürök kora. Ebben a korban feszegeti a “nagy börtön" ajtaját, ebben a korban kutat hasadékokat a “nagy falon", ekkor repeszti szét a ma, a jelen korlátait s fedezi fel a saját multját s az emberiség holnapját. A nagy lelki felfedezések kora ez.
Modern pszichológusok azt fejtegetik, hogy a nagy bölcselők, akik egy-egy új filozófiai rendszerrel akarják kifejezni az emberiség és a világ értelmét, s a költők, akik finomabb érzékenységgel fogják fel az élet benyomásait és csodálatos képességgel ki tudják fejezni a kimondhatatlant, ezek a költők és filozófusok lelki szerkezetükben megállottak az ifjúkori fejlődésnek egy bizonyos szakaszán. A gyermek- és ifjúkor lélektanából tudjuk, hogy szinte kivétel nélkül minden gyermek és ifjú önállóan kutat feleletet a keletkezés és elmúlás problémáira. Ez a kutató ösztön, melyet a normális ember később fokozatosan áttol az élet gyakorlati kérdéseinek megoldására, változatlan elevenségével, a gyermek- és ifjúkor robbanó feszültségével él tovább a költőben és filozófusban; ők ketten megállnak az élet korai és végső problémáinál és sohasem jutnak túl a születés és halál, a jó és rossz, az ok és cél kérdésein. Gondolkodni az életen, érezni az életet s nem élni az életet, ez a bölcselő és a költő életének legfontosabb tartalma. A lelki szerkezetnek ez a csodálatos infantilizmusa többnyire rendkívüli emlékezőtehetséggel párosul; a memóriának egy bizonyos fajtája, akár a kép, akár az adatmemória, ezeknél a költőknél és filozófusoknál hihetetlen mértékben kitágul s míg egyrészt visszanyúlik a legkoraibb gyermekkorba, másrészt gazdagságával és állandó irritáltságával megteremti a komponálás, a fantáziálás és jóslás nagy lehetőségeit; ez a szélesebb emlékező képesség talán egyik magyarázata a költői univerzalitásnak.
Érdekes megfigyelni Révész Bélánál ezeket a folyamatokat. Novellái és regényei után, amelyekben határozott emberekben és helyzetekben mutatta be a szenvedő világot, különös mozgolódás, zajlás, készülődés, harc kezdődött el benne. Erre gondolva állandóan egy szinpadi kép ugrik elém: a szinpadon kézzel fogható, szemmel látható emberek játszottak egy ideig, reális volt a hely, a kor, az idő, köznapi a szó, ám egyszerre elhomályosult, majd elsötétült a szinpad, a homályban megmozdulnak a kulisszák, alig látható lények jönnek-mennek, sürögnek, igyekeznek, zajok hallatszanak, ének vibrál... minden átalakulóban van, minden megtelik a várakozás izgalmas feszültségével. Mi történik? Van valami álomszerű ebben a készülődésben.
Bizonyos, hogy Révész Béla lelki életében is volt ennek a folyamatnak egy ilyen álomszerű része. Mutatják feljegyzései különös lelki kalandjairól, amelyek megdöbentették. Azt írja az
Az áloméletben megálló fiatal lélek, melyben kórusok zúgtak és csodák remegtek, kikerült a hétköznapok szenvedéseibe. Az iskola- és inasévek megtanították a hideg szenvedésekre. Szörnyű inasévek, szörnyű nélkülözések... és a muszáj: megtanulni a világ nyelvét, alkalmazkodni, pénzt keresni, beleilleszkedni, hasonlítani az emberekhez, úgy élni, mint ők, dolgozni, megmaradni. Kegyetlen erőpróba. A képzelet a mindenséggel ölelkezik, a valóság szenvedést szenvedésre halmoz. Kereskedelmi pálya, “realizálni a sorsot". “Élmény volt ez is, és az elgyökerezés innenfelől is megmunkálta a képzeletemet, mely ekkor már repdesett, eszmélve, vágyosan nyitogatta magát, rajta a rengeteg olvasmány ábrái, főként a rémregények lihegő fantasztikumai, egy alkoholba szédült öreg ügyvéd könyvtárából kölcsönözték pajtásaim, a fiskális gyermekei, már írtam, furcsálkodtam, a szörnyű inas-súlyok alatt elterültem és megbetegedve, abba kellett hagynom a sorsom realizálására szánt kereskedelmi pályát." Az álom életéből kilökött meztelen lélek didergését írta meg Révész Béla első könyveiben. Azt a szenvedést, amelyet saját testén érzett át s azt a rengeteget, melyet műhelyekben, uccán, vonaton látott. Azzal a realizmussal, amellyel az éles fiatal szem lát, és azzal a dühvel, amellyel szenvedő fiatal lélek háborodik fel. S amikor elvégezte ezt a munkáját és benépesítette első könyveit közvetlen benyomásainak jajongó hőseivel, eljutott a szenvedés egyetemes átérzéséhez. Az első könyvek közös címe: A világ mint kín. S az egyetemes kínon át felfedezte az egyetemes emberiséget. Ugyanakkor - esztendők bomló-zajló folyamán - eljutott saját életének gyökereihez. Az elnyomott álomélet jogait követelte; a rosszulhallással elveszített reális világrész belül és a mélyben keresett kárpótlást. Állandóan ég a vágy, az örök nyugtalanság: a kimondanivágyás. A régi izgalmak állandó izgalmak s a világ egyre nagyobbodik, tágul: nemcsak proletár és paraszt van, nemcsak ucca és város és föld, nemcsak test és vér, kéj és kín, hanem van csillag, világrész, naprendszer, itt van maga a lét, a mindenség s benne a hatalmas parány: az emberiség.
Emberiség + kimondanivágyás: az új s nyilván a végső Révész Béla.
Eltűnnek a reális alakok, a körülhatárolt történetek, a súlyos kompozíciók. Révész Béla nem írja meg Kincs András vagy Meszes Péter sorsát, nem festegeti a vér vörösével a munkás, a paraszt, a prostituált kínjait; megtisztul alaktól, mesétől, kompozíciótól. Saját életének gyökereihez eljutva az átélt és látott reális szenvedéseken át az emberiséget és a Létet magát akarja kifejezni. Új és hősi kísérlet ez, a legnagyobbak közül való. Kollektív költészet, amennyiben az emberiségre vonatkozik; univerzális költészet, amennyiben a létezést magát akarja megszólaltatni.
Eltűnik Kincs András és Meszes Péter s helyette megjelenik az Ember. Eltűnik az ucca s megszólal a Város. Ködbevész a falu s felemelkedik a Föld. Elhallgat a jajgatás és feldübörög az egyetemes szenvedés. A Lét keresi hangjait. Nincsenek megesett lányok; színre lép az Anyaság. Fogalmak és világrészek, ősi és örök érzések, állapotok akarnak alakot ölteni. A szinpad elsötétült s a ködlő homályban a lét nagy masszái ömlenek a szó formájába. Az egyének helyét elfoglalják az általánosságok. A miniatürök - kozmikus ködfoltok. Nincs mosolygó ember, helyette a mosoly maga él. Íme a Beethoven-kötet témái: A mosolyról; a komor kertészről; a nap seprűjéről; világokról; a zokogásról; a táltosról; az álomról; a zengő vérről; a pusztáról; a titokról; az éjszakáról; a csengetyűkről; arcokról; kezekről; hangokról. A mindennapi realitások írója a nagy, az örök realitások beszédét komponálja. “Öreg szilvás magasodjatok, dús terebélyek belecsüngjetek, kék levegő szabadítva tárul... Az anyám megnyúlt karcsusággal áll az Isten alatt, érett gyümölcsök koszorújában igázottan áll s mosolyog, tündöklő tekintete a mérhetetlenségben úszik és szép fehér arcán a mosolygás szélesedik... Meleg szíve alatt én feldobogok... Kiküldött apródja a ziháló jövendőnek, életbe lendült, kicsiny szívem, ím' motollás rendeléssel már dobod, dobog; lebeg a forró űrben és a vér, a sár, a világteremtő sodrással, idézi már körülte az érzés- és gondolatcsirákat... Eredet őrködő misztériuma, komor csodálatosság, melynek elzáró küszöbén lehanyatlik a döngető lélek, merről merre forgatsz engem, a mindenség iramában? Sejtmiriádok gőzölgő kelyheiből ki feslik eléd Élet?..."
A zuguccák, a szűk műhelyek, a fuldokló torkok vérbő, realista írójából az univerzum kollektív költője lett.