Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 22. szám · / · FÖLDI MIHÁLY: RÉVÉSZ BÉLA HARCA
Egy nyári éjszakán különös találkozásom volt egy íróval.
Külföldi útról tértem haza; egy hosszú hónapig alig történt velem egyéb, mint hogy új városok képét szívtam magamba, idegen emberek életét szaglásztam, kutattam, idegen népek íróit lapozgattam az ő országukban. Szobámba érve, az első éjszaka megszállott az írás vágya. Hihetetlen erővel, szinte mágneses szívóssággal vonzott az íróasztalom: leülni hozzá, rádűlni, fehér papirost teríteni magam elé s tele róni apró, kék, megfeketülő betűkkel, míg néhány órára elhalkul a vágy s elborít az a nyugalom, ami oly jóleső s ami alig különbözik az idegek múló fáradtságától... Tehát: írni! De mit? Csodálkoztam a kérdésen, mely oly ritka volt eddig az életemben. Témák villantak elém, alakok, melyek érdekeltek, hangulatok, melyek születésük perceiben megtermékenyítettek, problémák, melyekre megoldások vetődtek fel... sok minden, amitől nem riad vissza a szerénység s amit megbocsát a gyengédebb kritika. S egyszerre minden oly kevésnek tünt fel! Egy-egy ember oly kevés lett az emberiség mellett, egy szó a világ lélegzésében... semmi sem látszott elég érdemesnek, elég jogosultnak, elég megbocsáthatónak. Mi történt? Véremben még zakatolt a vonat, fülem még ütemesen dalolta a kerekek dalát, szemem előtt hegyek, vizek suhantak el, emlékeimben városok, országok, népek kavarogtak... a térbeli távolság az otthonból kiemelt multamból az időbe: valahová, egy magasabb pontra lökött fel az élet; megfoghatatlan térbe, határtalan időbe, ahol szédülve kapkodtam szilárd pontok után, de helyettük csak szörnyű múltat és ismeretlen jövőt láttam... multat, melyben népek pusztulnak, jövőt, hová vakon rohanunk, mind, mind, én is, te is, megszámlalhatatlan milliók: ki mer megszólalni e milliók rohanásában, az élet e hatalmas üstökösében, melynek farka még cipeli a történelmet és a történelemelőtti időt, melynek sugárzó feje már bevilágítja a láthatatlan holnapot s melynek világtestében parányi pillanatként elvész a ma, az én életem és mindnyájunk élete... Hát szabad, hát érdemes írni, ha az írás alig egyéb idegjátéknál vagy pénzkeresetnél?... vagy éppen jó és tehetséges írásnál?
Letettem a tollat.
A sima üveglapon megmozdult s elgurult az asztal szélén tornyosuló könyvekhez. Néztem, hogy szárad a tinta aranyhegyén.
Aztán a könyvekre esett a pillantásom, a könyvekre, melyek körülfalazzák a szobát. És emlékeztem óriási könyvtárakra, a könyv birodalmaira, melyeket útközben láttam. Millió és millió könyv! Ezt mind írták, ezen mind godolkoztak, ezzel mind valamely döntően fontos véleményt, élményt akartak közölni az emberekkel. És most sorakoznak a polcokon, életeket őriznek és az élet elzajlik mellettük nagyrészt anélkül, hogy tudomást venne róluk. Hol van az a könyv, amely e habozó percben barátom, tanácsadóm, hitem, megváltóm volna? Kihez forduljak? Melyiket emeljem le a polcról? Ki bölcsebb annál a bölcsnél, akinek szavára vágyódom, ki élt át megrázóbbat annál az élménynél, melyet olvasni szeretnék, ki az a költő, akinek zenéje édesebb annál a nyugalomnál, amelyet szívem áhít? Ennyi könyv között ilyen egyedül áll az ember...
Múltak az órák, lent az uccán már elhalt a zaj. Nyugtalanul felálltam s az ablakhoz léptem. A hűvös üvegtáblán át elhagyott uccát láttam, szürkén sötétlő aszfaltot, melyen fekete autó rohant el. Szemben ismerős épületek... egy vendéglő, melyben ettek, ittak... egy nagy könyvtárépület, latin feliratos fejével, szótlanul az éjszakában. A túlsó oldalon két férfi bandukolt s elmerülten beszélgetett. Mily közel, alig pár lépésnyire vannak hozzám s mégis mily messze! Hol az a szó, mellyel megállítom őket, mellyel felkeltem fígyelmüket, mely úgy kifejezi az életüket, hogy az én életem sem vész el benne?
Szó, szó, szó! Rejtélyes anyag, különös eszköz. Azt mondhatom vele: én vagyok. S ez sokszor így hangzik: nem értem, hogy vagyok. Azt mondhatom vele: élünk s ez sokszor úgy hangzik: meghalunk. Azt mondhatom vele: emberek vagyunk, s ez néha dicséret, néha bánat, néha lesujtó ítélet, olykor istenkáromlás. Szó: itt van a kezemben s nem tudom megfogni. S ha megfogtam, nincs. S ha van, eltünik. Szó... Van és nincs.
Aggodalmasan botorkáltam vissza karosszékembe s elmerülten hallgattam az éjszaka csöndjét. S ekkor hirtelen felvetettem a fejem. Úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül, hogy rajtam s a porosodó könyveken kívül még valaki üldögél itt. Egy író. Magyar író. Révész Bélára gondoltam e problematikus órában.
Itt ült velem s nézett rám. Nagy, barna szeme rám nézett, barna homloka rám sütött, furcsa, gömbölyű, piros szája rám mosolygott. Itt ült velem s nézett rám.
Csodálkoztam.
Még senkit sem láttam ezen a napon, a vasúttól egyenesen hazasiettem. Mért jelenik most meg nálam a víziója, mit mond nekem az élete?
Elgondolkoztam.
Többször találkoztunk már. Kávéházban, szerkesztőségben: Mindig mély emléket vésett belém a jelenléte; mindig hosszan utána néztem s tünődtem rajta. Figyelem a mozdulatait, a beszédét, a gondolkodásmódját. Lassan beszél és mosolyog. Nehezen mond ki egy-egy szót s akkor rendkívül megformáltan teszi elém. Egy-egy ilyen szava mindent kifejez, amit mondani akar vele, de azon túl még valamit sejtet. Azt mondja: emlékszem gyerekkoromból egy orgonára... De ez a világos emlék valami mosolyban jön felém s egy különös mozdulat kíséretében; az emlék valamivel több a reális emléknél. Hirtelen furcsa szavakat mond; ilyeneket: valami zajlás van körülöttem... s figyelmeztetőn rám néz. Értem is, de nem egészen; sejtem is, de nem tökéletesen. Választ vár tőlem s én hangosan tagolva a szót közlök vele valamit; közel hajol hozzám, fülére hallgatót helyez, így fogja fel mondanivalómat: a beszélgetés vele bonyolult folyamat, amely szertartásosan érezteti a közlés és felfogás, az emberi megértés rendkívüli titokzatosságát, bonyolult mélységét. A beszéd vele szimbólumot jelent nekem; jelzi a súlyos távolságot ember és ember között, mutatja a hidat, a szó ingadozó hídját, mely embertől emberhez vezet. Gyakran nem is elég a szó. Én is leírok valamit, ő is feljegyez egy-egy mondatot. Mozdulatok, képek támogatják a szavakat, mankókat rakunk a szavak alá. Aztán nem elég a szó, a mozdulat, a kép sem. Nézések, mosolyok segítenek; s a szemen át szuggesztivitások hatnak.
Ül velem szemben az éjszakában és megértőn néz rám.
Tisztaság árad belőle. Az ember és a mesterség tisztasága. A meggyőződés és a hit tisztasága. A misszió, a kötelesség, a költészet tisztasága. Élmények szólnak a mozdulataiból, messzi emlékek és ködös holnapok, melyeket ő tisztán lát. A messziség hat belőle; itt él s mégis nagyon távol él; nagy, nagyon nagy utat tesz meg, amikor eljön az emberek közé.
Felemeltem a fejem s kerestem a fejét. Vízió volt, különös emlékezés. Hazaérkeztem s rá gondoltam. Eltoltam az asztalról a papirost, eltettem a tollat s a polcokról leszedtem a könyveit. Végigutaztam azt a pár száz oldalt, melyet ő írt tele. Utaztam egy hónapig a sineken, most utaztam egy éjszakán át egy különös magyar író lelki birodalmában.