Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 21. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · LAVINIA TARSIN HÁZASSÁGA
Tizennyolc éves koromból emlékszem egy versre. Így hangzik:
Akik lázongnak, új utakat törnek,
Kiket békétlen látások gyötörnek,
- - -
Azok a vértanuk, szegények.
- - - - -
Akik ... nyugodtan néznek az idők elébe,
Multat nem zaklatnak, jövőt nem várnak,
Nézik elmúlását ködnek, fénynek, árnynak,
- - -
Azok a bölcsek.
Akik tünődnek, akik álmodnak
S álmokból színes valóságot fonnak...
Akik csalódnak s újra hitük támad,
Akiken nem ront vigasztalan bánat,
Kemény csapások, orozva öldöklők,
Azok a költők.
Ugyebár, ez a költemény minden időben, minden irányzatban, divatban jóval fölül cseng aki az átlagos hangicsáláson. Egy szép, egy jó, egy mindenképpen értékes költemény.
Most olvastam el egy regényt, ugyanettől a szerzőtől. A legjobb indulattal szerettem volna megtalálni benne annak a szerzőnek szemét és szívét, akitől tizennyolc évemből hozom ma is frissen a fönti versnek hangulatát s akibe (hát lehet-e másként?) szerelmes voltam.
El kell gondolni, hogy ez a fenti vers akkor íródott, mikor még Ady Endre és a magyar líra mai nagyságai és az utánuk megindult csodálatos virágzás, a versfaragásnak egészen a szédületes virtuózitásáig, még gügyögőben és ismeretlenségben volt. Tehát a fönti vers szerzőjét az úttörők, az első szó kimondói nemes és bátor csoportjához kell számítani, ha többet nem is írt volna a fönti versnél.
Bevallom, a kegyelet elfogultságát érzem, mikor el akarnám bírálni ugyanennek a szerzőnek ezt a mostani regényét. Mert hogy milyen ez a regény? Arra csak azt mondom, hogy hiába keresem egyetlen oldalán is azt a régi, zengő, igazi szépségeken meginduló szívű költőt.
Csak ezt mondom erről a regényről. Meg talán azt teszem hozzá, hogy az ilyenfajta írás, mint ez a regény, nem zavarja egyáltalán az irodalomnak semminemű köreit. Akik ezeket a regényeket olvassák és élvezettel olvassák, azok lehetnek bármennyien és bármilyen rendű és rangú olvasók, számukra az igazi irodalom így is kínai ábécé. Az effajta írások nem rontanak, nem szorítanak ki érdemes műveket a könyvpiacokról, mert mondom, akiknek agyán mint érdekes és különös valami, gyönyörködtetésükre pereg át effajta regények hangulata, azoknál mindig a hipnotizált médiumokra kell gondolnom, akik ananásznak érzik a krumplit és töknek az ananászt. Kivéve, hogy számukra az utóbbi eset áll meg föltétlen ebből a hasonlatból. Úgy van a lelkük hipnotizálva a teremtőtől eleve, hogy ne érezhessék sohsem az igazi, finom zamatot a betűben.
Sajnos, vagy nem sajnos, ez nem is társadalmi, hanem szinte természeti tény és tudomásul kell venni amint van. Bizonyos fajta embereknek ezek az írások a legkomolyabb lelki szükségletét elégítik ki. És talán némi mentségük lehet ezeknek az írásoknak, hogy olcsó édességük talán rákapat sok jobbra fogékonyabb lelket is a betű által ajándékozott gyönyörűségre, hogy később talán értékesebb művekbe se pakkoljon okvetlen sajtot.
Ez mindössze, amit erről a regényről mondanék és hozzá hasonlókról. Biztos, hogy effajta megállapítás sem folyik be sikerükre, mint ahogy, mondom, ők sem zavarják meg a művészet semminemű vizeit.
A szerzővel szemben új érzésem valami szintén új bámulat. Alig tudom elképzelni, hogyan tudhat ugyanaz az ember ekkora készséggel laválni a regénybeli világ hangulatában. Hogyan bírja alakjait, meséjét megvázolni? Hogyan bír annak a régi kis versnek a szerzője belehelyezkedni ebbe a vásári mondatgyártásba. Az indítóoka bizonyára nyilvánvaló. Valamint az is, hogy ezek a könyvek nem ugyanabban a társadalmi körben akadnak és számítanak fogyasztókra, amelynek életét ilyen szépre suvikszolják. Annyi tény, hogy így szinte pikánsul virtuóz munkának hat ettől a szerzőtől egy ilyen regény.
Ha nem veszi tőlem rossz néven ezt a nagy fölényeskedést a szerző, akit mindenen túl mégis szinte mesteremül tekinthetek a múltból, azt tenném végezetül ehhez a néhány sorhoz, hogy ő voltakép nem is esett semmitsem régi nagyrabecsülésemben a mai, kvantumban és mammonban több, de kvalitásban mit sem jelentő sikerei közt. Nem is nagyon mélyenjáró és távolfekvő észrevétel, hogy bizonyára valahol őmaga is frissen és teljességben rejtegeti magában az igazi, a jobbak gyönyörködtetésére teremtett művészt.
Sohasem tudni! Talán még ezzel a bensőbb emberrel is találkozhatunk még újra!