Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 21. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · LAVINIA TARSIN HÁZASSÁGA
Erdős René legújabb könyve a két év előtti könyvpiac legnagyobb sikerének, a «Santerra biboros»-nak a folytatása.
Lavinia Tarsin, az orosz származású szobrásznő a biboros halála után eltemeti magát a Santerra-kastélyban, hogy megcsinálja a síremléket, ami a szent férfihez méltó. Hét esztendő mulva már egész műteremre való szobrot faragott a szent alakja köré, 33 éves, szépsége teljében van és azt álmodja, hogy összes szobrai rászakadnak, de egy idegen keze kimenti alóluk. Elég világos álom ő azonban nem érti. Szomszédságában egy idegen úr ütötte fel tanyáját, amit brokátfalakkal tapétáz ki mert ő költő, író, zenész és asztrológus. Mellesleg Németország legnagyobb iparbárójának, repülőgépgyárosának az örököse, körülrajongott szép ember és olyan súlyosan széplélek, hogy az író is jónak látja kihangsúlyozni, hogy német. Ez a költő orchideákba ülteti hölgyvendégeit és szonettjeit, az «Ismeretlen Kedveshez», Olaszország legnagyobb művésznőjével szavaltatja, nem csoda tehát, hogy még vendégei is rájönnek, hogy az Ismeretlen Kedves nem lehet más, mint a különc Lavinia Tarsin. És miután Laviniánál minden megérett arra, hogy kimozduljon helyéből, a költőnek sikerül őt pusztán szellemi erőinek akaratával kimozdítani és belebuktatni a rája leselkedő házasságba. Minden a legszebbnek látszik, még az is legyőzhető bánatnak tetszik, hogy Laviniát hosszú aszkézise csak megerősítette a testi szerelem iránti ellenkezésben. Nem akarja magát megadni teste örömének, - mondja Erdős Renée és ez az első pont a könyvben, ahol az eleven asszonyi lélekhez ér. Igaza van abban, hogy nagyon sok kitünő asszony szenved ebben az önmaga elleni harcban, jó is lenne, ha erről többet beszélne. De nem beszél. A férfi, akinek fáj ez az örömtelenség, hazaviszi magával a házba, szobába és ágyba, ahol született, itt reméli megfogni a maga számára de egy őrült anya emléke és egy öngyilkos asszony a küszöbükön szétcsap közöttük. A férfi belemerül multja rémületeibe, ahová az asszony nem tudja és nem is akarja követni, mert teljesen lefoglalja kezdődő anyasága.
Innen kezdődik a regény második és jobbik része a terhes és vajudó asszony érzéseivel. Lavinia iszonyú szenvedés után néma és félig béna gyermeket szül, ami az ő anyai szerelmét tragikussá és minden mást kiszorítóvá tesz, míg a férfi idegenkedve, sőt gyűlölettel nézi a gyermeket, aki nem rájuk, hanem a régen halott Santerrára hasonlít. Féltékeny a gyermekre és a maga asszonyának is kivánja az asszonyt. De Lavinia csak meggondolásból és áldozatkészségből megy be hónapok mulva férje hálószobájába, aki selymek és csipkék közt, fölékszerezve várja, mint nászuk éjjelén és ez a dekoráció most oly szomorúan komikusnak tünik fel a beteg gyermektől jött, komoly és egyszerű formákat kedvelő asszonyművész előtt, hogy nevetni kénytelen, kinevetni a férfit. Ettől fogva már hiába igyekszik megalázkodással is kitölteni a köztük levő szakadékot, az csak még jobban tágul közöttük. Végül egymás bűnének tudják be a gyermek szerencsétlenségét és elválnak, bár szeretik egymást. Az asszony a gyermek mellett megtalálja munkáját is, a férfi szeretkezésekhez menekül, így élnek boldogtalanul, míg egy rosszul sikerült operációban meg nem hal a gyermek és ők a fájdalomban újra egymásra nem találnak.
Több mint elég komoly dolog adódik tehát ebben a könyvben. Lehetett volna belőle szép és nagy regényt írni az anyaság után való öntudatlan vágy kerítő hatalmáról, az anyaasszony és szeretőasszony különbözőségéről, a gyermeket váró asszony minden mást elhagyó önmagábamerüléséről, az apa és anya között levő óriási különbségről, vagy az asszonyművész szembeállításáról a férfiművésszel. Mind nagyfontosságú dolog és az író utal is minderre, sőt mond is róluk okos és szép mondatokat. Tünődéseket, amiket asszonyhőse ajkára ád. De azután elhullajtja őket és a külsőleges mese fölszalagozása kedvéért elfelejti. Egymásután nyúl a problémákhoz, amik egy férfit és egy nőt, művészeket és házastársakat elválaszthatnak, a köztük levő szakadást egy csomó súlyos dologgal okolja meg, hogy később egészen megfeledkezzék róluk. Mert hiszen az új egymásratalálást teljesen régi életek és elmult bűnök szimbolumává giccsesített gyermek közülök való elmulásának tudja be.
Nem kell azonban azt hinni, hogy a problémák alig felvevése és egymásután való elejtése a regény legnagyobb hibája. Ennek a könyvnek sokkal súlyosabb baja van, ami egyben az író legnagyobb és nem is reparálható gyöngesége. Nincs a fantáziájának semmi teremtő ereje. Azaz fantáziája van, gondolatai vannak, mesét tud mondani, de embereket és levegőt alkotni nem tud. Egyetlen ember sem él nála önálló életet, egyetlenegynek sincs egy önmagára jellemző szava. Még főalakja, akibe legtöbb erejét és szubjektumát öntötte át az író, még Lavinia se domborodik ki eléggé ebből az egysíkúságból. Csupa álarc, amik mögül egyazon hangon beszél az író; lények, akik csak akkor vannak, amikor mondat velük valamit, de annyira egyéniségtelenek, hogy egyik bátran mondhatná a másik mondanivalóját. Csupa lapos sablon az öreg szolga, aki hű, a kertészlány, aki háládatos, a barátnő, aki aggódik; a nagybácsi, aki jóságos. Csupa ürességtől zörgő pléhpofa. Az őrült parasztasszony, a profetessa, tisztán és természettudományosan jósolja meg, amit az író a jövőre nézve elhatároz és egy kis olasz parasztgyereket úgy rajzol meg, hogy előbb «Baba, baba» kiáltással fut a kis úrigyerek felé; aztán hirtelen meghatódik bedugja újját a szájába és csak azért veszi ki onnan, hogy azt mondja az ajándékvirágra: Köszönöm. Ebből a három kopott sémából akar megalkotni egy eleven parasztgyereket?
De még csak külsőségekben sem ád egyetlen vonást sem, ami egyénívé tehetne valakit. Az orvostanárnak pl. az a külső megnyilvánulása, hogy szakállas. De miután több orvostanár szerepel, könnyen össze lehet őket téveszteni. Mintha ez az okos író sohasem látna eleven embereket és eleven teljes életet. Amellett a nagystílűség után való lelkendezés furcsa túlzásokba ragadja. A férfira azt mondja, hogy a legnagyobb költője jelen korunknak. Az asszony a világ legnagyobb szobrásza. Az ember csodálkozik, hogy ezt nem veszi észre rajtuk. Rámondani valamire, vagy valakire, hogy ilyen vagy olyan, a művészetben nem elég. A művész leglényegéhez tartozik, hogy minden, akármilyen kis figurát, minden staffázs-szolgát, sőt a fákat az úton és a követ a láb alatt is, húsából-véréből teremtsen ki újra és levegőt leheljen közéjük, bármilyen kis Isten is legyen a teremtők között. Ahol ez hiányzik, ott nagyon nagy hiba van.
Erdős Renéet sokan vádolják rosszhiszeműséggel abban, hogy mindenáron való népszerűségre pályázva írja regényeit. Ki van zárva azonban, hogy valaki huzamosabb ideig magára erőszakolhasson egy modort, vagy még inkább gondolkozást és szemléletet, ami nem a sajátja. A Lavinia Tarsin házasságának írója nem rosszhiszemű. Akkor sem az, amikor a nagystílű idegen élet, a szenvedélyes romantika után sóvárgó polgárnők népszerű írója; még kevésbé ebben a könyvben, aminek gerincét mégis az anyai szeretet és fájdalom alkotja. Becsületesen csinálja ő írásait, mert derék, okos és érdekeit ismerő polgárasszony és jó anya létére maga is vágyik idegen és nagystílű életet élni, valahol nagyon messze, hogy józanságába bele ne ütközhessen, regény-romantikában, ünnepi tükörben.