Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 21. szám
Ez a terjedelmes kötet egyike a legérdekesebb és legtanulságosabb emlékiratoknak mindazok közül, melyek a háború óta nálunk napvilágot láttak. Kristóffy József, a Fejérváry-kormány egykori belügyminisztere, az első, aki Magyarországon az általános titkos választói jogot kormányprogrammá tette, Ferenc Ferdinánd trónörökös magyar tanácsosa, emelt fővel lép a história ítélőszéke elé s mint akinek nincs titkolnivalója, dokumentumok hosszú sorát közölve föllebbenti a fátylat politikai működésének arról a részéről is, mely eddig csak igen kevés számú beavatottak előtt volt ismeretes. Különös világ tárul föl: egy magyar államférfiú, ki egészen más szempontból nézi Magyarország utolsó félszázadának történelmi eseményeit, mint ahogy azokat látni szinte pártkülönbség nélkül megszoktuk s aki a maga következetesen keresztülvitt világszemléletének minden konzekvenciáját levonja politikai működésében, nem törődve azzal, ha visszatetszést kelt is, ha szembekerül is honfitársaival, halad a maga útján, mert azt tartja, hogy ez vezet hazájának igazán javára. Mikor még a fórumon állott, sok támadás érte jobbról és balról egyaránt, ma már elfogulatlanul szólhatunk könyvéről. Hiszen már a 6000 év előtti szumír époszban megmondotta Gilgamis királynak a varázsló, hogy aki a Halottak-országába akar leszállani, az mindenekelőtt vetkezze le a gyűlöletet, meg a szeretetet; s a korszak, melyről Kristóffy memoárjai szólanak, ma már valóban Halottak-országa: nemcsak a szereplő személyek nagyrésze költözött el, de meghaltak az intézmények, maga az osztrák-magyar monarchia is, az akkori politika nagy kérdései pedig, megannyi ádáz küzdelem tárgyai egykor: ma már történelmi problémákká halványultak.
A könyvben egymást váltják történelmi visszapillantások és Kristóffy József politikai tevékenységének leírása. Hogy az utóbbiak kulcsát megleljük, igyekezzünk előbb behatolni Kristóffy történeti felfogásába, melyből cselekedetei szervesen következnek. Szerinte Magyarországnak a XIX. században, a nemzeti eszme előretörésének századában két problémája volt: idegen nemzetből származott az uralkodója és idegen nemzetiségű volt az ország lakosságának csaknem fele. A megoldás módját Széchenyi, minden magyar problémák legnagyobb meglátója adja meg: fogjon össze a magyar királyával s királya másik országával, ez biztosítja helyzetünket kifelé, idegen ajkú polgártársaival pedig egyezzék meg s ne akarja őket erővel magyarrá tenni, ez biztosítja országunk belső nyugalmát. Ám Széchenyi szava kiáltó szó a pusztaságban, a nemzetet magával ragadja Kossuth idealizmusa s 48/49-ben szembe kerül uralkodójával s az ország másik felével, a nemzetiségekkel. A kard ellenünk döntött s a katasztrófa felnyitotta a szemeket: a magyar faj gyenge arra, hogy a két problémát a maga erejéből, hatalmi eszközökkel a maga javára oldja meg. Ezt maga Kossuth is belátta: az 50-es években elérkezik a Dunai Konföderáció gondolatához, amelynek alaptétele, hogy miután nemzetiségeinktől nem szabadulhatunk, egyezzünk ki velök s reájok támaszkodva szakadjunk el az uralkodóháztól és Ausztriától. Ám a nemzet nem akart többé harcot s inkább Deákkal tartott, ki Széchenyi eszméinek megfelelőleg a megegyezést hirdette s mindkét irányban létre is hozta: 67-ben a dinasztiával, 68-ban a nemzetiségekkel (1868, 44. tc.). De ez az irányzat nem tart sokáig: Tisza Kálmán a fúzió után, hogy közjogi elveinek szegreakasztását a közvéleménnyel feledtesse, felfüggesztette a nemzetiségi törvényt s ezzel újra megszakította azt a már szépen megindult fejlődést, mely hivatva volt jó hazafiakká tenni az ország idegen ajkú fiait is. Mivel a kormány az uralkodó bizalmát élvezte, a nemzetiségek intelligenciája másutt, külföldi, önálló állami létet élő fajrokonainál keresett (és talált is) - egyelőre csak kulturális - támogatást. Ez az egyik útja a lejtőnek, melyre Magyarország a háború végén jutott. A másik útja: a 48-as mentalitás, a Kossuth-ideologia térfoglalása a magyarságnál. A kiegyezéssel szemben áll a függetlenségi gondolat s a magyarság egyre nagyobb tömegeit vonja bűvkörébe, elszakítva őket Széchenyi, Deák, Eötvös reálpolitikai gondolkodásától. Hiába ülnek 67-es politikusok a kultuszminiszteri székben: az iskolákban nagyobb, lelkesebb ünnep a nem is hivatalos március 15, mint a koronázás június 8-i évfordulója s az október 6-i gyászünnepen titkon, tudat alatt, az uralkodó ellen forrnak az ifjú lelkek. A szabadságharc és Kossuth kultusza hódít tért mindenfelé, sem iskola, sem sajtó nem mer szembeszállni vele, hogy megmondja: 48/49 a legnagyobb nemzeti katasztrófa volt, melybe a nemzetet részint az ausztriai kormány kétszínű viselkedése, részint a szerencsétlen külviszonyok, részint Kossuth temperamentuma vitte belé, de a nemzet minden áldozatkészsége és hősiessége dacára katasztrófává lőn, nemcsak azért, mert a háború elveszett, hanem főleg azon következménye által, hogy a nemzet és királya között több mint félszázad évre bevágta a kölcsönös bizalom, megértés és teljes lelki harmónia útját. Az egész közéletet áthatotta lassan az a felfogás, hogy a 67 voltaképen jogfeladás volt, mellyel szemben szükséges «a nemzeti jelleg erősebb kidomborítása», «a dualizmus fejlesztése». Ezt még 67-es politikusok is hirdették, (Apponyi, ifj. Andrássy) s nem vették észre, hogy az engedmények, a «nemzeti vívmányok» politikája egyenlő a 67-es alaptörvény megingatásával s így végső eredményben a 48-as politika malmára hajtja a vizet, a függetlenségi politika végcélja pedig szükségszerűleg nem lehet más, mint a gazdasági különváláson és a nemzeti hadseregen át először az elszakadás Ausztriától (perszonális unió), azután az elszakadás az uralkodóháztól. (Norvég példa!) Ámde ez, már Széchenyi proféciája szerint - kinek eszméit Kristóffy korszerű módosítással magáévá teszi -, maga után vonja Magyarország pusztulását, mert az országban lakó nemzetiségek erre szintén elszakadnak Magyarországtól, mely egyedül, kis ország létére, nem állhat meg szomszédaival szemben. Magyarország üdve tehát abban van, hogy részese egy erős birodalomnak; Magyarország javát szolgálja minden, ami a monarchiát érősíti, Magyarországnak árt, aki a monarchiát gyengíti, s Magyarországnak legszentebb érdeke fentartani a monarchia egységét és nagyhatalmi állását. - Ez Kristóffy történetfilozófiája és politikai hitvallása, midőn a közélet terére lép s ez irányítja minden politikai cselekedetében; mint büszkén mondja, ő az egyetlen magyar politikus volt a kiegyezés óta, aki nem speciális magyar, hanem őszinte dinasztikus és monarchikus politikát csinált. (749. l.)
Valljuk meg, ilyen keményen, ilyen következetesen hirdetni ezeket az eszméket a háború előtt nem igen hallottuk, de ha hallottuk is, nem túlságos rokonszenvet ébresztettek bennünk. Ám az események arra intenek, hogy e tekintetben régebbi fölfogásunk revizióra szorul. Azt pedig senki se mondja, hogy Kristóffy is csak a monarchia felbomlása után jutott erre a véleményre: 1909 nov. 10-én írja: «Előttem az a fő, hogy a monarchia fennállásának értékes biztosítékai csorbát semmi körülmények közt se szenvedjenek. Mert ez hazám érdeke is.» (643. l. hasonlókép még 684. l. és 749. l.)
Kristóffy politikai pályája voltaképpen akkor kezdődik, mikor 1896-ban a Bánffy-féle választások alkalmával országgyűlési képviselő lesz, a szabadelvű párt programjával. Azelőtt a megyei, később az állami közigazgatásnál szolgált, majd végül Csanád megye főjegyzője lett. A parlamentben a szabadelvű párt Tisza-csoportjához tartozik, egyideig Tisza István gróf bizalmas híve, de már ekkor más húrokat penget a nemzetiségi kérdésben, mint pártja. Széll Kálmán idején föl is szólal s az 1868: 44. tc. végrehajtását sürgeti, de éppen úgy egyedül marad a soviniszta parlamentben, mint régebben a függetlenségi Mocsáry Lajos. Ez az a kor, melyben optimista módra magyar imperializmusban reménykedtünk s Rákosi Jenő 30 millió magyarra gondolt a közeljövőben, mikor a statisztika még csak 10 millió körül járt.
Ezután a parlament elé kerülnek a katonai javaslatok s egyidejűleg megindul a parlamenti küzdelem a magyar vezényszóért. A törvények (1715. VIII. tc., 1867. XII. tc.) ebben a kérdésben a korona jogát fentartják, ám viszont az az álláspont is érthető, hogy a nemzeti élet teljességéhez hozzátartozik a nemzet nyelvének érvényesülése a hadseregben is. Az uralkodó nem akart engedményt tenni, a hadsereg harcképességét féltette a magyar vezényszótól, hogy mily alapos okkal, kiderült a háborúban, ahol a honvédség magyar vezényszó mellett mindvégig bőven ontotta vérét a monarchia olasz végeinek védelmében, míg az egységes hadsereg 28-ik gyalogezrede, (a prágai háziezred) az egységes vezényleti nyelv mellett már 1915 telén levitézlett a Kárpátokban! - A parlamenti harc folyik a Khuen-kormányon, chlopy-i hadiparancson, Tisza István miniszterelnökségén, a 9-es bizottság javaslatán s az ugrai levélen át a házszabályrevizióig, november 18-ig s az ezt követő december 13-ig; azután jő az 1905 januári választás, melyen a szabadelvű párt vereséget szenved a szövetkezett függetlenségi, alkotmány-; új- és néppárttól. Kristóffy, ki ekkor már szatmári főispán, nemzeti szerencsétlenségnek látja ezt, de nem csodálkozhatik rajta: hiszen ő maga mondja a szabadelvű pártról: «Nem voltak reformeszméi és törekvései, nem ismerte fel a széles néprétegek gazdasági életfeltételeit, nem vetett komoly figyelmet a nép igazi érdekeire s ebből szinte kikerülhetetlenül következett az, hogy az ítélet híján szűkölködő tömeg az általános elégedetlenség által kergetve, a közjogi ellenzék karjaiba rohant.»
Miután a koalició egyelőre nem tudott kormányképes programot adni, (nem kapcsolhatta ki követeléseiből a magyar vezényszót, melyért a választáson többséget nyert), a király átmenetileg ideiglenes kormányt nevez ki Fejérváryval az élén s ennek belügyminisztere lesz Kristóffy. Noha a kormány kimondottan átmeneti jellegű s célja csak a kibontakozás elősegítése volt oly irányban, hogy a koalició vegye át a kormányt a katonai kérdés kikapcsolásával, mégis a «darabontokat» az ország közfelháborodása fogadta, a képviselőház többsége pedig bizalmatlanságot szavazva a kormánynak, proklamálta a «nemzeti ellenállást» a kormánnyal szemben, melyet alkotmány- és törvényellenesnek tekintett. Ez érthető, az azonban már kevésbé, hogy Tisza vezérlete alatt a szabadelvű párt (még mindig kb. 155 képviselő) szintén az átmeneti kormány ellen fordult, holott látnivaló volt, hogy ez az utolsó kísérlet a 67-es alap védelmére. Tulajdonképpen Tiszáék ezen magatartása vágta el az útját a megegyezésnek legalább a függetlenségi párt mérsékeltebb részével (Kossuth, Eötvös Károly); ha a 67-es Tisza is bizalmatlan a Fejérváry-kormánnyal szemben, akkor csak ők sem állhatnak szóba vele. A Fejérváry-kormányt később is az tette akció-képtelenné, hogy Tisza és vele a régi szabadelvűpárti szervezetek nem támogatták s így nem lehetett reménye arra, hogy új választáson vehesse fel a küzdelmet még egyszer a 67-ért a 48-cal szemben. Tisza ezen visszahúzódása szörnyen megbosszulta magát, az 1906-i választáson a szabadelvű párt, mint életképtelen társaság, még csak jelöltet sem állított s megsemmisült, átadván ellenzék nélkül a parlamentet a koaliciónak. A kibontakozás nem haladt, a Fejérváry-kormány ismételten lemondott, de ezt a király nem fogadta el. Parlament és ország ellenségesen állott szemben a kormánnyal, mely párt nélkül képviselte az uralkodó akaratát roppant nehézségek között. Ily viszonyok mellett alakult ki Kristóffyban, ki a kabinet vezető szelleme volt, az a gondolat, hogy a magyar vezényszó jelszava ellen egy nagyobb átütő erejű jelszót szegez: az általános titkos választói jog jelszavát s ezzel pártjára állítja a nem választók, a jogtalanok tömegeit kik, noha szavazatuk nem volt, de az 1905-ös választást mégis eldöntötték tömegsúlyukkal. Ezeket a szegény embereket saját nyomorúságuk érzete hajtotta az ellenzék felé s Kristóffy helyes érzékkel fölismerte, hogy nem szabad a közjogi radikalizmus táborát gyarapítani a gazdasági radikalizmus híveivel, mert az forradalomra vezet. (555. l.) Az ország nyomorúságáról fogalmat nyujt, hogy évente 100-120.000 emberünk vándorolt ekkor Amerikába. Ha az intelligens munkásságnak s a parasztság tömegeinek megfelelő képviselete lesz a parlamentben, akkor nem közjogi viták a magyar vezényszóról, hanem a mindennapi kenyér kérdései fogják foglalkoztatni a képviselőházat s egyrészt megszünik a kiélezett helyzet a korona és a nemzet között, másrészt megvalósul Széchenyi programja: a magyar medence új erői frissítik föl a magyar állam vérkeringését. Mert a magyar megyei nemességre már nem lehet számítani: ennek az osztálynak liberális 48-i és 67-i tradiciói veszendőbe mentek, üres soviniszta ideológiába fulladtak, amint a nemesség az ő megyei elsőségét veszélyeztetve látja a feltörekvő polgári, nemzetiségi és zsidó intelligenciától. (164. l.) Széchenyi hármas alaptétele: szoros kapcsolat Ausztriával, nemzetiségek egyenjogúsítása s a magyar parasztságnak politikai és gazdasági felszabadítása s kulturális felemelése. (377. l.) Ezek az elvek realizálandók a koalicióval szemben két célkitüzésben: I. A hadsereg kiépítéséhez és modern felszereléséhez vezető alkotmányos út szabaddá tétele. II. A mindinkább erősbödő s forradalmi tüneteket mutató tömegfeszültségek levezetése s az elhanyagolt népérdekek felkarolása. Eszköz mind a kettőre: az általános titkos választói jog. (364. l.) A nemzetnek nincs mit félni ettől: a pontos statisztika mutatja, hogy a magyar választók számarányát ez még emeli; az uralkodóháznak is érdeke, mert akik most jogot nyernek, époly hálával fognak tekinteni a koronára, mint a felszabadult jobbágyok 48-ban Kossuthra. Éppen ezért kell a reformot felülről megcsinálni s nem engedni át az ellenzéknek.
Ferenc József hozzájárult a tervezethez, s így a választójog korkormányprogram lett. De Tisza ellene fordult s így a szabadelvű párt támogatása nélkül már eleve lehetetlenné vált ezen az alapon új választás előkészítése. A «nemzeti ellenállás» a vármegyékben kiélesedett, a kormány úgyszólván csak a szociáldemokrata párt jóindulatára számíthatott. A teljes felborulás küszöbén Kristóffy energikus politikát kezd: karhatalommal feloszlattatja a képviselőházat és megszünteti a megyék állami dotációját. Ez hat, a megyék egymás után szerelnek le. Kristóffy már a választójog oktrojálására gondol, bár ettől a király húzódik, de ekkor Méray-Horváth Károly közvetítésével létrejött a paktum, melynek Kristóffy készségesen föláldozta saját személyét, hogy a király és nemzet között az egyetértést létrehozza, s a választójogi javaslat sorsát biztosítsa.
Mint bukott belügyminiszter veszi Ferenc Ferdinánd felszólítását, hogy jelentkezzék nála kihallgatáson, s ettől fogva a jövendő uralkodó magyar tanácsosa lesz. A tömérdek tendenciózus álhír és felelőtlen hazudozás után, amely egyes emlékiratokban s főleg a napisajtóban napvilágot látott, jól esik végül aktaszerű bizonyítékát látni Ferenc Ferdinánd magyar politikai terveinek. Kristóffy becsületesen közzéteszi a dokumentumokat, nem törődve azzal, hogy azok tartalma nem igen teszi őt népszerűvé Magyarországon. Ferenc Ferdinándot, «a nagy trónörököst», mint a Habsburg-ház leggeniálisabb tagját, mint valóságos új II. Józsefet mutatja be, ki hivatva van a monarchia új fénykorát megteremteni. Azonban ez csak egyként érhető el: «minden népfajnak és néptörzsnek valamelyes áldozatot kell hoznia függetlenségéből azért a biztonságért és gazdasági jólétért, melyet neki a monarchia egységesen szervezett katonai ereje és külpolitikai poziciója nyujt.» (452. l.) Egy kérdéshez nem enged nyúlni a trónörökös: a hadsereghez. (53. l.) Ennek egységét megbontani nem szabad. Ezenkívül azonban minden nemzet és népfaj szabad fejlődést nyerhet, melyet a történelmi jogon fennálló államok független állami, az önállóságra kevésbé megérett kisebb népfajok pedig kezdetleges önkormányzati formák között valósíthatnak meg. E tervek végső kikristályosodása: a monarchia föderatív átalakítása, trializmus az önálló Csehországgal, s a délszláv területek egyesítése a katholikus Horvátország vezetésével,
Kemény beszéd ez, ki hallgathatja? Mégis, mielőtt hazaárulást kiáltanánk, gondoljuk meg, nem lett volna-e boldogabb jövője hazánknak: önálló ország egy hatalmas birodalom hatalmas hadereje árnyékában, - mint így, megcsonkítva, hadsereg nélkül, ellenséges szomszédok közé ékelve? Más kérdés, sikerült volna-e e terveket megvalósítani Ferenc Ferdinándnak, nem jutott volna-e ő is II. József császár sorsára terveivel együtt, annál is inkább, mert igazi idealista létére terveinek népszerűsítésére anyagi áldozatot hozni nem akart; mikor dinasztikus polgári párt szervezésére, egy hatalmas napilap alapítására pénzt kértek tőle, azt felelte, hogy «politikát nem pénzzel, hanem meggyőződésből kell csinálni». (456. l.)
Közben pedig a dolgok haladnak a maguk útján. A koalició nem intézi el a hadsereg létszámemelését, ellenben nem csinálja meg a választójogot sem, melyre pedig kötelezettséget vállalt. A nyomában következő munkapártban Tisza konzervatív szelleme dominál: «Ti nemzetgyilkosságot akartok», - mondja Kristtóffynak, midőn ez a választójog sürgősségét fejtegeti előtte, s azután az első adandó alkalommal a parlamentben lehetetlenné teszi ellenfelét. A hadsereg reformját Tisza megszavaztatja, de a parlamenti viszonyok az erőszak után végleg elmérgesednek, s az általános titkos választói jog eszméjéért most már Justh Gyula, majd Károlyi Mihály száll síkra: megtörtént, amit Kristóffy meg akart akadályozni: Tisza politikai hibája folytán egy táborban áll a Kossuth-lobogó alatt a közjogi és a társadalmi radikalizmus: a tömegek most már nem a királytól várják fölemelésüket, hanem a függetlenségi párttól.
S ilyen körülmények között jő a katasztrófa: a szerajevói merénylet és a világháború. 1916 végén trónra lép IV. Károly király, ki 1912-ben megfogadta Ferenc Ferdinándnak, hogyha ő jutna trónra, végrehajtja nagybátyja politikai programmját. A háború végtelenbe nyúlik, a monarchia épülete recseg-ropog, a választójogi javaslattal taktikázás folyik, a nemzetiségi kérdés egyre jobban elmérgesedik Ausztriában úgy, mint Magyarországon, s ekkor Kristóffy József újra megjelenik memorandumaival őfelsége előtt. A gyors békét, Ausztriában a föderalizmust, Magyarországon dinasztikus érzésű népkormányt (Giesswein Sándorral élén), a választójog azonnali megadását (szükség esetén népszavazással), s a nemzetiségi törvény (1868. 44. t.-c.) végrehajtását sürgeti. Hiába. Megpróbál a királyra hatni mindenképpen, még a bécsi egyházi körök révén is: heroikus erőfeszítései eredménytelenek maradnak. A király visszadöbbent az alkotmányba mélyen belenyúló változtatásoktól, nem merte megbolygatni a dualizmust. Pedig Kristóffy ezt tanácsolta, mert szerinte egyetlen becsületes magyar politika volt:
Kristóffy politikai pályájának végére érkeztünk. Könyvét azzal tesszük le, hogy rendkívül érdekes, eszmékben és dokumentumokban gazdag munkát éltünk át, mely az elfogulatlan olvasót gondolkodásra készteti, s ez a legfőbb dícséret, mely könyvet egyáltalán érhet. Egyes részei, kivált a kor- és jellemrajzai, legkiválóbb histórikusaink írásaival vetekednek. Élete munkáját nehéz megítélnünk: céljait nem adatott elérnie. Abban mindenesetre igaza van, hogy a választójogi kérdést célszerűbb lett volna megoldani 1906-1908-ban, mint a világháború tomboló viharában engedni, hogy ez a kérdés mint egy akna robbantsa föl a társadalmat. Az is való igaz, hogy a nemzetiségi kérdést volt elég idő békésen megoldani, s akkor el lehetett volna kerülni Wilson pontjait.
Ami az eszközöket illeti: sokszor kerülnek szembe javaslatai ezeréves alkotmányunkkal, de ő (s tálán minden államférfiaink közül egyedül csak ő) nem a forma, hanem a lényeg embere. «Mert sohasem az alkotmány sérthetetlensége, hanem mindig a nemzet élete, biztonsága és jóléte a fontos.» (371. l.) «Mert előttem csak a cél volt szent, nem a pártok, emberek, formák, tradiciók.» (838. l.) Szinte Machiavelli mester intő hangját halljuk megcsendülni: «Ott, hol a honnak egész üdve forog kérdésben, nem kell tekintetbe venni sem azt, ami igazságos, sem azt, ami igazságtalan, sem azt, ami kegyes, sem azt, ami kegyetlen, sem azt, ami dícséretes, sem azt, ami gyalázatos: sőt félretéve minden más tekintetet, azon eszközt kell használni, mely a haza életét megmenti és szabadságát föntartja.» (Discorsi III. 41.) Kristóffy sokat tanult tőle, de Machiavelli nem rossz mester a történésznek és politikusnak. Nem ok nélkül ajánlotta első magyar fordítója, tisztelendő Pados János, a szabadságharc derék tábori papja, később gróf Károlyi Gábor nevelője az 1861-iki országgyűlés képviselőinek a Discorsi első magyar kiadását.
Lehet, hogy pályáján sokszor tévedett, lehet, hogy hibákat követett el Kristóffy, de van-e magyar államférfi, de csak egyszerű polgár is, aki kezét szívére tévén, azt mondhatná, hogy mindig a helyes úton járt az utolsó negyedszázad politikai útvesztőjében? Ha van, az vesse rá az első követ! Mi Kossuth Lajos szavaival veszünk búcsút tőle: «ha feje nincs is körítve a siker nimbuszának fénye által, legalább a becsületes igyekezet halovány csilláma rezeg körülötte».