Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 21. szám
Akkoriban különben sűrű vendégjárástól volt hangos a házunk. Nagy murik, szüretek, keresztelők estek. Maga rokonságunk is kiterjedt volt, azonkívül a bányaüzemektől verkesek, erdővédek jöttek hozzánk és mittudomkik. Nagylóznai Pokol Elek, a későbbi országoshírű aranyember, akkoriból igért egy valódi huszárkardot nekem, amit sohasem kaptam meg. De hoztak játékokat, eleven őzikét, kis, kereken járó zúzdát, faragott fokost a részesek, bányászok. Egyáltalán csupa kedves, kényeztető, gyöngéd kép maradt számomra életemnek ebből az idejéből. Többek közt egy gyermektelen erdő-és bányanábob örökbe akart fogadni, annyira belémszeretett.
A városból különösen a katolikus legényegyletből a papok látogatták házunkat. A vallás nagy szerepet játszott családi életünkben, de nem a bigottság módján.
Szüleim szintén kölcsönbe járták a vendégségeket. Természetesen anyám kevesebbet. Ő, ha már saját mulatságáról volt szó, néha gitárját vette elő és otthon tartott nővérkéimmel hangversenyeket.
Apám a házi cécókon, vagy hivatalos munkáin kivül akkoriban alig volt otthon. Nem élt valami takarékos, mértékletes életet bizonyára. Hétszámra volt oda a bányaüzemeknél, azokban az eldugott hegyi falukban. Ott is egymást érték a dorbézolások, kártyázások, vadászatok. Azonkívül apám a szoknyától sem idegenkedett. Ez sem volt sokszor olcsó mulatság. A házunknál egy nagyon szép, fiatal cselédünkkel valami pénzzel elsimított gyermekelhajtási herce-hurca is volt. Meg más készenkapott szerelmi ügyeket sem vetett meg apám. A bányaüzemeknél pedig egyenesen afféle basa volt. Tudok egy öcsémről, akire törvényes és színleges apja előtt és az egész falu előtt büszke volt anyja, hogy a “Domnu Direktor" fia. Én egyszer később láttam őt, amint az ökrei előtt magasra felbökő szekérrudat fogta a meredek hegyi úton. Jobbképűbb gyerek volt nálam. Megállapítottam, amint alázatosan megsüvegelt.
A városban apám rendes tanyája sokáig az úgynevezett Körösi-kaszinó volt. Körösi bácsi anyám nénjének volt a férje. Ő is magántársulati bányaigazgató volt, mint apám. Az irodájában estéről-estére folyt az ásványvizes bor és verték a kártyát, mindenféle hasonszőrű urak a városból. Sőt megfordultak nála olyan emberek is, akik pár év mulva az ausztráliai gyémántmezőkön folytatták életüket. Egy Barthelemy nevű francia, egy másik Jean Gurbe nevű francia, akinek bátorságát még apám is csodául említette, amint egyszer a megáradt hegyipatakon áthajszolta bricskáját, hogy valami városbeli mulatságba menjen. Ilyenféle kalandhős, szerencsevadász, hivatalnok és más polgáremberekből verődött össze ez a társaság.
Az italozás természetesen lelke volt minden összejövetelnek s kétségkívül kikerülhetetlen volt, hogy apám, aki korábban teljesen tartózkodott tőle, bele ne sodródjék. Apámnak pedig, furcsa, izgágaságra, pesszimizmusra hajló és vadsággal, túlérzékenységgel, meg érzelmességgel kevert véralkatánál fogva méreg volt a szesz.
Ezekkel az italozásokkal rakta le alapját apám minden erkölcsi és anyagi romlásának. Mert aztán nemsokára elkövetkezett az ideje, hogy a társaságban való mulatás helyett áttért az igazi, a magában való ivásra.
Ennek tünetei a következők voltak. Mindig megmaradt időszakos ivónak. A józan évadjai alatt semmi szeszhez nem nyúlt. Ilyenkor mindig kissé hallgatag és kissé ideges volt. Egyáltalán nem volt kedélyes, inkább gúnyra, durvaságra hajló, jókedvében is. De valami nagyon behízelgő volt személyében és egyszerű, értelmes, póztalan modorában. Hamar indulatba jött és hamar megindult könnyekig. De éppen ilyen végletekben csapongó lélekkel, nagyon ritkán merte átadni magát bármi hangulatának s másoktól sem szívelte a kedélykitöréseket.
Ha aztán rájött az italos hava, akkor az őrjöngéstől a hülyeségig minden érzésváltozaton végigment. Beleakadt mindenbe és mindenkibe. Beszélt, beszélt, beszélt folyvást. Azaz inkább ordított, káromkodott, reprodukálhatatlan kitételekkel. Leginkább persze szegény anyámat szidta. Felhánytorgatta családja régi vétkeit, amiről anyám szegény nem tehetett. Zúzott, kikergetett mindenkit a házból. Dühöngött, míg el nem érkezett addig az állapotig, amikor már csak henteregni és hebegni bírt.
Ivott mindent, hihetetlen mennyiségben. De leginkább bundapálinkát. Enni alig evett, ha részeg volt. Ellenben rettentően dohányzott a szivartól a bagóig minden módon.
Egyszerre csak aztán abbanhagyta ezt a tivornyát. Képtelenül gyorsan kijózanodott. Józanná lett egy mosdástól is, kivált, ha valami dolga volt. Akkor aztán szánt-bánt, beismert mindent, szégyenkezett és pár óra mulva feledve volt az egész csúf ricsaj. Nem szerette, ha más emlékeztette részeg galádságaira. Ez nem is igen történt meg. Egyáltalán egész környezete úgy tekintette őt, mintha két ember volna, a részeg és a józan ember, akiknek egymáshoz semmi köze.
Nos egyelőre ezek a házi dorbézolások csak szórványosak voltak. A házunk anyagi jóléte mégis lassanként ezek által csorbult, ahogy közben apám összetűzött kenyéradóival, elhanyagolta társadalmi összeköttetéseit s pénzforrásait, amik mellett könnyen, csaknem munka nélkül, gazdag ember lehetett volna. De mintha készakarva a romlást kereste volna.
A családja pedig szaporodott és egyre több kiadást emésztett fel a gyermekei neveltetése. A legnagyobbik nővérem Szidike zárdában tanult. A másik kettő is. Málcsi, akiből nemsokára Edvina nővér lett a Vincés apácáknál, és Ilonka néném. Anyámnak fürdőznie kellett, mert betegeskedett. A kezdődő anyagi zavarokhoz pedig némileg hozzájárult, hogy akkoriban esett le az ezüst ára, az alaszkai, vagy mittudom miféle Eldorádók felfedezésével. Először a lovak, a bricska került ki istállónkból. Aztán egyik tehén is. A földbérlet utána. A havasi erdőkön makkoló disznókondát eladta apám. És így tovább.
Mindezt a csúszást én magam még persze nem igen éreztem meg. szűkölködésről egyelőre szó sem volt. A kis úrfika maradtam még sokáig.
*
Kronológiát nem tudnék készíteni pontosan erről az időről. Körülbelül az első gimnáziumi osztállyal határolom el. Bár itt-ott átnyúlik oda is egy-egy fázisa.
A szomszédbeli gyermekek társaságát nem nagyon kívánatosnak tartották szüleim, de egyesektől nem tiltottak el azért.
Kollárék, a gépészék, balsó szomszédunk gyermekhadával nem sokat volt mit kezdenem. Közülök a fiú nagyobb volt sokkal nálam. A többi csupa lány volt. Azért is nem nagyon vállaltam őket, mert kissé aggályosak voltak. Azért cicét, bábozást, főzőcskét eljátszottam velük is, kivált mikor a kis Margitka húgom cseperedett. Úgyszintén egy kis Láng Lajos nevű fiúval, a következő szomszédból. Ez egy kis vérbajos, nagyon szelid fiúcska volt. Kicsikét undorodtam tőle. De ezért elpajtáskodtam vele s szívesen játszottam vele szemben az adakozó úrfit, vagy afféle kis zsarnokot.
Túl rajtuk egy darabig rokonunk, Wilhelmék laktak egy szép, kertes házban. A kis húgom keresztanyja volt az asszony, a bányamester özvegye. Egy kis lánya volt, Margitka nevű szintén, akiből apáca lett később.
Sokat nevettek rajta, hogy mikor egyszer azt kérdezték tőlem: szeretem-e Margitkát? hát nem tudom, mi motozkálhatott gyermek töksimben, hogy ezt feleltem:
- Szeretem, szeretem, de el nem veszem!
A házukba aztán egy Láresz nevű német kapitány költözött, gyermektelen feleségével. Ezek kedves, úri népek voltak. Az öreg kapitány, kakaószín házikabátjában reggelenkint a kert lugasában vendégül látta a torony verebeit. Odaszálltak vállára, fejére. A tányérjából kapkodták ki reggelije morzsáit. Felesége sokszor hívott be cukorsütemény-lakomára.
A jobboldali szomszédékkal, Róznerékkel sokáig haragot tartottak szüleim. Legalábbis anyám nem szerette sokáig őket s mindenkép tiltott velem egykorú fiuktól, Pistától. Más neve nem volt nálunk, mint Hurkás Pista. Csak rosszat tanulhatok tőle, - mondatták. - Azok durva és kegyetlen emberek!
Persze nekem ez az intelem és tilalom nem volt készpénz. Mi ketten Pistával mihamar megkötöttük titkon a békét és barátságot. Mintha éreztem volna, hogy ha már ragadnia kell reám valaminek, semmikép sem árt egy kis merés szóban és tettben, túlzottan is aggályosnak, kíméleteskedőnek, képmutatónak induló gyermekjellemem számára. Másként pedig ocsmányságokra példát a házunkban is megleltem apám részegeskedései alkalmával, ha akartam.
Ami a kegyetlenséget illeti, tényleg az jelenik meg előttem első képnek Pistával való ismerkedésünk kezdetén, hogy a hátsó udvarunk keritésének egyik oszlopán trónolok, Pista a homokjárdán egy pár cserebogarat sütöget gyertyavéggel. A látvány engem éppannyira vonz és gyönyörködtet, mint elborzaszt. Aztán magam is beállok a cserebogár-inkvizicióba.
Egyébként tényleg inkább hajlottam a kíméletességre az állat- és rovarvilággal szemben. Főmulatságom volt ugyan, hogy összefogdostam gyufaskatulyába a keritésünkön szaladgáló óriási hangyákat. De nem tételeztem fel, hogy rosszul érzik magukat, ha szórakozom velük. Öldöklést és kínzásokat csak a kocsiszínünk rengeteg sok keresztespók-családjával követtem el, meg a legyekkel a szobában. Macskát, kutyát, madarat, békát, gyíkot inkább becézgettem, ahogy oktattak otthon hasznosságukra és kedvességükre.
Általában azért minden csínnyel úgy állt a dolog, hogy ha kissé húzódoztam is tőle, azért kóstolóul megtettem. Mesterekre pedig nem volt nagy szükségem. Például a szomszéd Pista esetében úgy volt, hogy ha szüleim azt mondták: ettől a hentesfióktól tanulok minden rosszat, - viszont a henteséknél az volt a vélemény, hogy Pista sok minden gazságot nem követett volna el, ha az a sovány tolvaj nem biztatja. A sovány tolvaj én voltam. És körülbelül itt volt az igazság.
*
Nemsokára aztán, ha éppen rosszat kellett tanulnom, csűstül akadtam az utcagyerekek közül a legkiválóbb mesterekre.
A terep a Zazar-falyó partja volt és annak gátjai. Majd az oláh templom tornya és környéke.
Nyaranta a Zazar partján gyült össze a környék ifjúságának a legszemenszedettebb söpredéke. Négy-öt éves gyermekektől tizenöt-tizenhat éves suhancokig oda jártak strandolni. Ugyanott fürdették a lovakat és disznókat a környékről.
Hét gát volt sorjában a parton. Legközelebb volt hozzánk az első gát. Ez volt legközelebb a pallóhoz, a víz itt volt a legmélyebb, a part itt volt a legszélesebb, a fürdöző gyerekhad itt volt mindig a legnépesebb.
A második, harmadik, negyedik és ötödik gátnál ritkán lehetett fürdeni, mert megülte az iszap. De a hatodik gát szintén frekventált hely volt. És a hatodik gáti fiatalság szövetségben, keveredésben volt mindig az első gátiakkal.
A hetedik gát ellenkező irányban állt feljebb a folyón. Ennek gyermekhada rendszerint ellenséges viszonyban állott az első és hatodik gátiakkal. Ugyancsak, a folyó tulsó partján, az úgynevezett libamezei és hostánci ifjúság is ellenség volt. Ezeknek a hada a bányász-gyerekekből verbuválódott. A legvészesebb, legvakmerőbb gyerekek a hetedik gátiak voltak, a Hóhér-utca környékéről.
Ez az ellenlábaskodás nemcsak afféle fenekedés volt, hanem ugyancsak tényleges harcokra vezetett. Sokkal veszedelmesebb volt, mint az évenként nagygyakorlatokra megjelenő katonaság vaktöltéses háborúskodása, amely bizonyára impulzust adott rá.
A Zazar medre csupa símára görgetett békakő. Ez volt a municiónk. Tömegben, rajvonalban vad csatákat vívtunk vele. Hadicselek, rajtaütések, bekeritések napirenden voltak.
Mondjuk, békén fürdőztünk a gátnál. Bekentük magunkat sárral, gomboztunk, kártyáztunk, birkóztunk, gyűl-a-rakást, csavarintót játszottunk. Egyszerre csak felhangzott a harci kiáltás:
- Jőnek a libamezeiek. Tüzelj!
Erre kicsi-nagy nekiesett a kavicsnak és támadólag, vagy védekezőleg hajigálni, vagy mint ottani tájszóval mondják, sugni kezdtük az ellenségre a követ.
Mármost ha elgondoljuk, hogy akármelyikünk olyan ügyes volt a dobálásban; hogy a verebet leszedte a fáról és száz méterre is elhajított könnyen, hát ezek a csaták, sokszor húsz-harminc lépésről, sőt közelebbről, nem voltak éppen bátorságosak. Nem egyik vitt haza befokasztott fejet, vérző, vagy kék foltokat.
Néha beleavatkozott a városi rendőrség is, annyira ment a dolog. Tilalmat vetett a fürdőzésre s hajdukat küldött ki megfékezésünkre. Persze ez a tilalom irott malaszt maradt s megesett, hogy magát a hajdut is meghajgálták közülünk a vakmerőbbek.
Azért ez az ellenségeskedés a gátak között bizonyos hallgatólagos hadiszabályok keretén belül maradt. Például kézitusára sohsem került sor. Egyes bajnokok párviadala is megmaradt a kavicsgolyó váltásánál, illő távolságból. Ugyanitt szerepelt a parittya is, a gummipuska is, amit mi guminyának neveztünk.
De például bizonyos körülmények mellett sokszor egészen félretétettek az ellenségeskedések. Ha békés szándékkal látogatókat tettünk az ellenséges gátaknál, vagy azok fiatalsága nálunk, akkor teljes érvényben volt a vendégjog. Ez rendesen olyankor történt meg, ha valamelyik fürdőhely beiszaposodott, vagy például a libamezeiek patakját takarították.
*
Én persze első gátinak számítottam. De ismeretségeim kiterjedtek a hatodik és a többi gátakra is.
Érdemes lesz mindjárt pár vonással megrajzolnom néhány alaknak a nacionáléját, akikkel több-kevesebb cimboraságban voltam.
Egy kis muzsikus cigányfiú volt sokáig jóbarátom: kisebb és gyöngébb volt nálam, mégis ő volt fölényben, az életismereténél fogva. Ő ezt úgy fogalmazta meg, hogy: tudod barátom, mi hangászgyerekek egészen olyanak vagyunk, mint a felnőttek, mert ugyanazt műveljük, mint a felnőttek.
Ez alatt azt értette, hogy éjszakáznak, isznak, dohányoznak. Sőt női kalandokról is tódított nekem. Mindenesetre roppant érdekes dolgokat mesélt nekem a művészélet rejtelmeiből. Ezenkivül arra is emlékszem, hogy legelőször ő kacagtatott meg egy disznó viccel. Valami tehénpalacsintáról volt szó, amit az anekdótában lekvár helyett ettek meg. Ez olyan hallatlan mulatságos volt nekem, hogy tikácsoltam és hemperegtem a kacagástól.
Rajta kívül persze egész sereg cigányfiú pajtásom volt. A neveik ilyenek voltak: Risi, Bálá, Kota Jóska, Poci Pongó, Görbe Pál, Bornyász. Olyik közülök a nyilvános házban, vagy az úgynevezett Sógoregyletben cimbalmozott. Általában arról voltak nevezetesek, hogy az inggombot is bevették a játszógombok közé, a kézelőgombbal együtt.
Tőlük sajátítottam el a kártyán a huszonegy, tűz és ferbli alapelemeit, azt hiszem előbb, mint az iskolában a számvetést.
A gombokban szörnyű fosztogatást műveltem apám és anyám öreg, sőt használatban levő ruhái közt. De legértékesebb gombok a lógatlan fülű bányász- és mentegombok voltak. Egyidőben olyan szerencsével játszottam, hogy valóságos gombnábob voltam. Aztán egyszer, egy nagy veszteség napján, valóságos furóré volt sok ideig a gátnál, hogy a veszteségen való dühömben a megmaradt félkalapnyi
A cigánynép általában a humort és vidámságot szolgáltatta a környék életébe. Rémes, reprodukálhatatlan hangú civódásokkal szaladtatták össze, kivált asszonyaik, az utcák népét nap-nap mellett. Vagy amikor maguk közt rendeztek mulatásokat.
Aztán egy Román nevű féloláh bányamunkás egyik fia örvendett közkedveltségnek köztünk. Az apja Öregbojtár volt a Betlehem-játékokban és ő tanitotta be a társaságot s nagy mókamester volt. Ettől a fiától (mert volt még vagy négy-öt) tanultam egy gyönyörű, sajátos mesét, a halálfejes házú oláhpópáról, Veres pap címen. Azonkívül egy elméletet a cigarettafüst ártalmatlanságáról. Szerinte ezt füstölögjük ki ellenkező oldalunkon, miután beslukkoltuk. Tehát nem rontja a tüdőt. Szegény fiú, úgy tudom, hektikában halt meg.
Egy Juku nevű, vékonydongájú kőművesgyerektől tanultam meg a váltogatott lábú úszást. Pucuri nevű apró, fekete, félelmes erejű és mérgű gyerek volt köztünk a legjobb hajító. Egy másikat úgy neveztek, hogy: hatvanhatodik takonygépész. Érthető volt az oka. A Szücs-fiúk nagy ácsmesterek voltak. Egyiknek egy később Bem apónak keresztelt iskolatársam lecsapta kisbaltával a lábafejét ugrándozás közben, hogy csak a bőr tartotta meg.
Az első gáti nagyobb suhancok közül Lupuc Gyula vergődött országos hírre. Szép erős legény volt. Agyoncsapta őt egy kerítésoszloppal egy Glogyán nevű társa. Nem nagy részvét kísérte, mert nagy verekedő volt és kínozta, zsarolta öreg, koldusasszony anyját.
Gitta nevű bérkocsislegénynek a testvérei szabott árú nők voltak. Ezeken strigóskodott. Egyszer Lupuccal, előttünk, gyerekek előtt olyan fogadást tettek és hajtottak végre, amelynek leírása nem bír el nyomdafestéket.
A hatodik gáti hadseregből említésre méltó Kis Virág nevű fiú. Egy jómódú csizmadia gyermeke volt. Olyan alakú koponyája volt, mint egy lopótök. A legnagyobb és legvéresebb szájú verekedő volt. Társa, Pukkom, szintén olyan fenegyerek, arról volt híres köztünk, hogy egy nála idősebb, kifejlett úri kislány szeretője volt.
Ez a gát javarészt jobbszőrű kézművesek és kishivatalnokok gyermekeiből népesült be. Muzsik Zolti, a kincstári karmester fia, az aranypróbamester két fia, a Kaucz-fiúk, Bógye Luki, egy nyugdíjas jegyző fia és Kurtay Ernő, aki először hozta a Nyugathoz kéziratomat, és még sok más ilyen gyerek, mint szövetséges alakulat többé-kevésbé jópajtásom volt ott.
A Hóhér-utcából való fiúkkal csak igen csínyján pajtáskodtam. A legvadabb, legvérengzőbb fickók ezek közt voltak. Egy Plop nevű kis göb hírhedett volt az erejéről. Az ökörhajtsár és kisgazda Román-fiúk szőke, hatalmas suhancok voltak, akiknek mindenki félt a tréfázó markától is. Engem is megbuktattak és megitattak egyszer a Zazar nem ámbrától sűrű levében. A Bence fiúk egy fazakas gyermekei voltak, akikkel jóbarátságban voltam ebből a kompániából.
Különben mondhatom, nem tudok ottan semmi különbségről magam és a legutolsó utcagyerkőc közt. Nem is akartam, hogy másnál fogva is respektust szerezzek magamnak, mint személyi kiválóságaim révén. Egész nyáron mezitláb, valamiféle vászonsapkában, ingben és kurta nadrágban jártam. Jó cimbora voltam. Részt vettem minden csínyben. Legföllebb a kapzsiság, vagy a durvább tréfák nem voltak beilleszthetőek kedélyembe. Ügyességben, erőben akármelyik egykorú fiúval felvettem a versenyt, sőt legtöbbjét túlhaladtam. Mindig nyavalyásabbnak tartottak szikár, nyurga alakomnál fogva, mint amilyen voltam. Kocódást, verekedést nem igen kerestem. Inkább afféle blöffel intéztem el a magam védelmét. Nem is igen tudok rá példát, hogy megrakott volna valamelyik gyerekpajtásom. Egyetlenegy komoly hajcibálásra és fülhúzgálásra emlékszem, amit egy nálam évekkel idősebb, vérszomjas bádogosinastól szenvedtem el. Ez ellen tehetetlen voltam. De úgy tetszett, az ipse sem merte illően kitölteni rajtam a püfölhetnékjét. Mert tényleg volt valami jól rejtett ádázság bennem, amit magam is féltem szabadjára engedni, hogy vak és veszett vadállattá leszek.
Abból a vegyes gyermektársaságból később persze a legkülönfélébb rendű és rangú emberek lettek. Én azonban soha egyikkel sem, bármi sorsba került, nem tagadtam meg a régi, úgynevezett
(Folyt. köv.)