Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 21. szám
Egyedül a főhadnagy volt még ott a társaságból, de már ő is felcsatolta kardját, aztán magára rángatta hosszú kabátját, melynek két szárnya székekbe, asztalokba verődve lebegett utána és egy poharat is ledöntött, amint sietve igyekezett a többiek után.
Az ezredes kint állt a kocsmaajtó előtt és gyors, türelmetlen szippantásokkal villant meg a sötétben cigarettájának parazsa. Észak felől hideg szél nyomult fel, bús orgonahangokkal búgtak össze az akácfák koronái, a hold alá tömött felhő-titánok száguldottak és hegyekké tolódtak össze, az országúton szétzilált sorokban lábrakelt a por, meg a szemét, mint futásnak eredt hadsereg, a fekete ég aljából néma villámlások cikáztak egyre élesebben, a lovak toporzékolva ágaskodni kezdtek és szakadásig feszült a gyeplő a kocsis kezében.
A kocsmaajtót belökte egy fiatal hadnagy.
- Siess már Frici, az ezredes úr türelmetlen.
- Jó, jó, hiszen látod, megyek már.
De ebben a pillanatban felemelkedett a pap.
Eddig ott ült a hosszú asztal végén, ahol egyedül hagyták, mint egy rom felett, melyen kiürült poharak dültek el szanaszét, a piros terítő bortócsáin karcsú butéliák, zöld szódás üvegek hemperegtek, a tányérokon megalvadt zsírban ételmaradékok, meg fekete hamu, szivar- és cigarettavégekkel keverve. És amint felállt, bizonytalanul, elbotolva a székben, az ajtó kitárt szárnyának esett s az nagy robajjal becsapódott mögötte. Széles állkapcsát mereven előretolta, vérbeborult szemeit ráemelte a főhadnagyra, ajkai vergődve remegtek s kitátott szájában össze-vissza kalimpált a nyelve.
Du-du-du!... Nem oda... hohó!... Nem oda Buda! Nnnem lehet! Aztán egy széles mozdulatot kanyarintott le, szinte meglegyintve a főhadnagy arcát, felső törzse előrebillent a megmerevített derék felett, majd jobbra-balra ingott és visszazuhant az ajtóra.
- Zzz-zupp! - mondotta mosolyogva és kissé kiöltve a nyelvét Valami igen tetszhetett neki, mert jóízűen felnevetett.
A főhadnagy szemébe húzta sapkáját és semmi kedve sem volt nevetni. A homlokán véres felkiáltójelként egy hosszú sebhely gyulladt ki.
- Öreg úr, ne vicceljünk! - mondotta és a kilincs felé nyúlt.
A sarokban kerek asztalok körül parasztemberek ültek, pintes üvegek mellett és valamennyien az ajtó felé néztek A söntés előtt állott a kocsmáros és terjedelmes hasán összefonta a kezeit.
A pap rádőlt a főhadnagy karjára és könyörgő szemekkel nézett rá.
- Főhadnagy úr! Az Istenért csak ezt ne! Ides kis komám!
Borostás, izzadt arca a főhadnagyéhoz dörgölődzött, aki undorodva húzódott hátra és bosszúsan, tanácstalanul nézett a hadnagyra.
A kerek asztalnál valaki megszólalt.
- Nehéz lesz bírni ezzel, míg tele nem szítta magát. A fődig.
- Akkó lehull maj, mint a pióca.
A parasztok összenevettek. Ők ismerték már.
A főhadnagy arca kivörösödött a haragtól, mert az ezredesre gondolt; aki odakünn már türelmetlenkedik. És indulatosan megragadta a pap karját.
- Ejh, mit, - papom! Már elég volt a tréfából.
De a pap odakuporodott az ajtófélfához és vigyorogva nézett a főhadnagyra.
- Hadd csak, majd az ablakon - indítványozta a hadnagy és felnyitotta a kurta, kis ablak szárnyát.
Odakünt vakító világosság lobbant fel és utána éles csattanással, hosszan morajlott a mennydörgés. Aztán lezuhant az eső, tengernyi víz, mintha az ég meghasadt boltozatából óceán zúdult volna alá. A nedves szél átázott, sáros faleveleket vagdosott be a kitárt ablakon és haragos karja feldagasztotta az asztalok piros teritőit.
- Csak hamar, hamar! - kiáltozott a hadnagy, amint kardjával csörömpölve, nagynehezen kibujt az ablak szűk nyílásán.
A pap azonban belekapaszkodott a főhadnagy kardjának markolatába.
- Legalább egy litert fizess még főhadnagy úr! - hálás leszek. Esküszöm rá! Imádkozom érted, misét mutatok be, örök búcsút adok. Mindent!... Főhadnagy úr!
- Ez a mi papunk - mormogták az asztalnál.
A főhadnagy utálattal nézte végig a papot.
- Egy literecskét - suttogta a pap.
- Hát csak adjon neki Benkő úr még eggyel, - kiáltotta a főhadnagy a kocsmáros felé, aztán dühös mozdulattal kiszabadította a kardját és kirohant az ajtón.
A kocsmáros betette az ablakot és pár pillanatig belenézett az éjszakába. Aztán megfordult, széles tüdejéből keserű sóhajtást szusszantott ki, a hosszú asztalról egy literes üveget emelt le és kövér fejét csóválva, bement a söntésbe:
A parasztok csöndesen ültek egymás mellett. Ők is az ablakon túl dühöngő vihart nézték, az asztalnak dőlve egykedvüen, a csípős pipafüstben hunyorgó szemekkel.
A pap pedig visszatántorgott a hosszú asztalhoz és leült a végén. Nekikönyökölve, két tenyerébe fektette széles állát és a parasztokra bámult. Mintha mondani is akart volna valamit, de csak legyintett a kezével és a fal felé fordult. Majd felkapott egy poharat és zörögni kezdett vele.
- Benkő úr! Benkő úr!
A kocsmáros literes üvegben eléje tette a bort.
- Hát csak igyék a plebános úr. Váljék egészségére a plebános úrnak.
A pap oldalvást visszanézett a kocsmárosra, aztán remegő kézzel megtöltött egy poharat.
- Köszönöm - mondotta komoran.
És ivott tovább. Ez a pap. Csaknem öreg ember már, lehet ötven éves. Fekete reverenda van rajta és egyedül ül a kocsmában, ahol falubeli gazdák is vannak, jobbmódú emberek az Alszegről és közülük nem egy falusi tanácstag. Hát nem veszi észre, hogy senkisem ül át hozzá, egy jó szóra? Hiszen már senki se kéri a tanácsát, ha baj van otthon az asszonnyal, vagy harag a szomszéddal, a gyerekek se csókolják meg a kezét ha végighalad a soron és vasárnap az istentiszteleten üresek a padok, szentbeszédkor egy-két öreg asszony bóbiskol csak a szószék alatt, a litánián pedig már maga felel vissza: Könyörögj érettünk.
Mintha nem is volna a papjuk.
Mondják, hogy szent ember volna a lelke mélyén, hogy korbácsütésekkel döngeti a testét és éjszakákon át a pitvarig hallatszik ki keserű sírása.
De úgy látszik már minden hiába van. Alig van a faluban gazda, akinek ne volna adósa és már holta napjáig sem tudná lemisézni a sok tartozást. Talán nagyon is érzi, hogy a sors szálai összegubancolódtak. Körülötte és mennél jobban szeretné szétfejteni, hát annál inkább. Okosabb is abbahagyni az egészet, lám itt van a bor, ameddig csak lehet, attól legalább szép, lázas dolgokat érez és mindig akad egy jóember, aki hazatámogatja. Csak ébredés ne volna, mély álomból rettentő ébredés, amikor meglátja a faragott Krisztust az imazsámoly fölött, meg a birétumot a fekete breviáriumon és a fehér selyem stólát arany kereszttel kivarrva és ne szólnának a harangok, meg az orgona és a fal mellett ne hevernének elporosodott polcokon évek óta fel sem nyitott könyvek és ne volna oly hosszú a szürkület, mire este lesz - mindig így, nap-nap után. Évek óta már. Míg egyszer majd vége lesz örökre ennek is.
- Hajaj! - sóhajtott fel a pap.
Odakünt egyre dühöngött a vihar. Az eső hosszú sávokban csapkodta meg az ablakokat, a villám vakító lángokat gyujtott fel az éjszakában, s elsötétedve, félelmetesen döngött rá az égzengés. Már négy hete, minden áldott nap ömlött az eső, folyton az eső, a búzatáblák a földnek dőltek, s a gyümölcsöt elverte a jég. Az emberek ott gubbasztottak a házakban, vagy a kocsmákban, nézték a határtalan szürke eget, a gulyát már hetek óta nem lehetett kihajtani, a trágya összegyült a tanyák körül, minden erő, az állaté, meg az emberé, kimerülésig tespedt már a földön, csak az égi erők működtek szakadatlanul odafent.
A kerek asztalnál felsóhajtott valaki:
- Úr Isten! meddig fog ez még tartani?
A többiek is megmozdultak merev ültükben, a csizmás lábak kopogva kinyujtóztak s a csöndességből lassan kifeslett a szó.
- Ebbő még árvíz lesz.
- Miket beszél má kend? Sashegyen?
- De árad ám mán a Duna is.
- Egyre megy, eső vagy árvíz. Télire mán úgyse lesz kenyerünk. Igy se, úgy se. De az adó, maj meggyün. Azt ugyan el nem engedik. Lenyúzzák még a bőrünket is.
Czakó Péter öreg ember, megvan nyolcvan éves, de ilyen ítéletidőt még ő se látott. Valami készülődik itt a földön. Isten a tudója, hogy mi, de nem ok nélkül van ez a sok eső. A szomszéd tehene ötlábú borjat ellett, tavasszal vércseppek hullottak az égből és éjfél táján, már hetedik napja, a bakter is látta, fekete lovas nyargalász a határban. Elégedetlen az Isten a népekkel és megmutatja az ő ujját, mert a népek nem félik őt.
- E mán igaz. - Itt van az átokverte masinériája, amivel üzengetnek a világba drótok nélkül és hozta az ujság, hogy még a csillagokba is felsürgönyöznek.
- Ne mondja má?!
- De iszen magam olvastam, hogy a holdba, vagy hová az Isten nyilába. A bizonyos, hogy ördögi csinálmány az. Emiatt van az eső, istenharag.
A plébános nevetni kezdett. Poharát az asztalhoz csapkodta és úgy nevetett.
- Ostobák vagytok. Ez az elektromosság. Már mért haragudnék Isten azért, amit ő teremtett? Ő teremtette az elektromosságot, de ti nem tanultok, csak földet tudtok túrni, kapálni és aratni. Nehezek vagytok, mint az agyagos sár és jaj annak, aki közétek kerül.
A parasztok elcsendesedtek és Agyagos András gazduram se szólt, annyit se, mint a leesett mákszem, csak megpödörintette a bajszát. A plébános meg bólogatott és nevetett halkan, gúnyosan, csaknem úgy, mintha sírni szeretett volna, aztán révetegen nézett körül, nyilván azt se tudva már, hogy miről beszél és vékony ujjai felzilálták átizzadt gyér fürtjeit.
Nagysokára megszólalt valaki a fiatalok közül:
- Hát azt mondja meg akkó a plebános úr, hogy mér van ez a rengeteg eső nap-nap után?
A plébános meredten nézett a kérdezőre, a homlokán ráncok nyomúltak fel s kezének széles gesztusával lesodorta a poharat.
- Slussz! - mondotta nehezen. - Én n-n-em vagyok sem káptalan, sem püspök, én lehettem volna, ha akartam volna, püspök. - Aztán büszkén nézett szét, majd megismételte megint: - Püspök - és fulladozva nevetett utána.
Agyagos András szétvetette a lábait és mindkét kezét a nadrágzsebekbe süllyesztette. Még mindig nem szólt, de már latolgatott valamit magában.
A többiek összesúgtak:
- Ez a mi papunk. - Hát ezér veri az Isten a Sashegyet.
De Agyagos András rájuk emelet tekintetét, mire mind elhallgattak. Ő maga pedig felállt és a plébános elé lépett. Szép szál, sűrű, fekete fürtű, koránderesedő ember volt. Nem több negyvenöt évesnél. Az első gazda a faluban, külsőre is az első férfi.
- Egészségére, plébános úr! - szólt kemény hangsúlyú, mély hangon és kevélyen kinyújtott karral a plébános felé emelte poharát.
A plébános is mondott valamit, akadozva, érthetetlenül és már alig emelte fel a fejét, amint pohara remegve odacsördült Agyagos András poharához. Az italt fenékig kiitták mindaketten.
- E nem az igazi - mondotta Agyagos András és kényelmes mozdulattal széket húzott maga alá. - Benkő szomszéd, a javából aggyék ide! Azt az öreg sashegyit, ha mondom, a pince mélyéből, a való a falú papjának, meg nekem is, ha ilyen tisztesség ér, hogy vele ihatom.
Nem italos ember Agyagos András, de ha iszik, legyen az az ital a javából. És most ugyancsak sűrűn poharaz, egyiket a másik után, homlokán már kifeszülnek az erek, a plébános is alig nyitja már a szemét, de azért csak isznak, egyre mégis.
- No még egy pohárral. Egyet a községér, egyet a hazáér, az anyjukér is egyet. Viruljon az ides.
És mint a fuldokló, a hullámokkal küszködve, még egyszer napfényre dugja a fejét, úgy emeli fel lenyeklett fejét a plébános is, az asztalok fölött terjengő füstfelhőkből, véres tekintetét bizonytalanul hurcolva végig az elhatárolhatatlan vonalakban összefolyt, körberingó tárgyakon.
- Pü-pü-spök... - mondja akadozó nyelve, aztán értelmetlen hangok gurguláznak a torkán, feje, ólmosszürkévé változott arccal a mellére roskad, karjai ernyedten lehullanak és vértelen ajkai közül böffenve szivárog ki a visszaömlő bor és a nyál.
Agyagos András pedig csak méregeti, egy kissé meg is taszintja a papot, mire az fejestől az asztalra nyeklik.
- E mán elkészült - állapítja meg valaki és halkan, kárörömmel összeröhögnek.
Csak Agyagos András marad komoly, kegyetlenül, halálosan, mint a hóhér, aki végzi a dolgát.
- Gyuri, foggy be! - parancsol kurtán.
- Vihar van, gazduram.
- Azt mondom, foggy be!
És a kemény beszédre felemelkedik egy nyurga legény. Fadgyas Gyuri, a sógor és első béres Agyagos András portáján. Egy szót se szól többet, hanem végighalad a kocsmán, kivörösödve, meg kissé zökkenve is az italozástól és kilép a zuhogó esőbe. Csak odakünt káromkodik egy nagyot magában.
A többiek tünődve nézik: mi készül itten? Az egyik meg is kérdi:
- Mi lesz hát, gazduram?
De Anyagos András nem felel, hanem csavarja, pödörgeti a bajszát, aztán még egy pohárral felönt magába, végigtörli nedves száját, majd izmos törzsét a söntés felé fordítja és hátraint a kocsmárosnak:
- Számoljunk, szomszéd.
A sarokban ülők se szólnak már, csak a fejüket csóválják.
- Kár ezért ázni, Agyagos uram - mondja a kocsmáros. - El lehetne az reggelig itt is, amott a lócán. Volt ez így már máskor is. Agyagos András felemeli a fejét és gúnyos, kegyetlen mosoly húzódik el a száján.
- De nem úgy van ám az. Nagyobb úr ez annál. Nem hallották kentek? Lehetett volna püspök...
A parasztok összenevetnek.
- Hát vigye akkó a várba, koma uram - vélekedik az öreg Czakó.
Agyagos András feláll és kihúzza magát. Széles arcát haragosan elönti a vér.
- Viszem is.
Aztán előkeríti a kalapját, mélyen a szemébe húzza és eligazgatja kurta zekéjét:
- Igazában oda viszi?
Agyagos András csak visszanéz a kérdezőre, aztán rándít egyet s vállán, majd mégis erőt vesz magán és dölyfösen veti hátra:
- Oda hát!
Az ajtón már belép Fadgyas Gyuri, kalapjáról csurog a víz, a ruhája is csuromig ázott, ahogy ott megáll.
- Béfogtam, gazdurarn.
Agyagos András kurtán rábiccent és két izmos karjával felnyalábolja a papot.
- Taszintsd ki az ajtót! - kiált Gyurira.
És rohan a kitárt ajtón, ölében a pappal, az udvarra. Viszi, mint a könnyű pelyhet, a kocsiig, ott bevágja hátul a saroglyába és irgalomból egy pokrócot dob föléje. Aztán felkapaszkodik a bakra a lovak közé csördít, s Gyuri úgy ugrik fel utána a robogó kocsira. Az égből levág a villám, a lovak ágaskodva megtorpannak, aztán még néhány ütés átázott testükön és vad vágtában nekiiramodnak a zivataros éjszakának.
A parasztok a kitárt ajtóban, meg az eresz alatt álldogálnak, csöndesen bámészkodva utánuk és már messze jár Agyagos András szekere mire szólni mernek.
- Hű! a teremtésit! Ebbő még baj lesz!
- Ne féltse kend Agyagos Andrást - mondja a másik - tudja ő mit tesz.
- Hászen az ő lelke rajta.
Aztán visszaszivárganak a kocsmába, az ajtó is becsukódik, a vihar elnyeli az ivó zaját, s a falu végébe odavágott csárda kivilágított ablakai sárga kis kockákat festenek az éjszakába.
Agyagos Andrással pedig tovairamodtak a lovak az egyenes országúton. A himbálódzó lámpa fényében komoran bukkantak fel, jobbról-balról, földbevert óriások: sudár jegenyék. Az átgázolt tócsákból az arcokig csapott fel a víz, a hepe-hupás, agyagos talajon nagyokat zökkent a szekér, hol meg beragadt a feneketlen sárba. Az eső szakadatlanul zuhogott, s a lovak ágaskodva fordultak árkoknak a cikázó villámlás fényétől és az égzengés robajától megriadva. Aztán sajgó ostorcsapások alatt keményen szorított zablákkal, a kíntól néha már felhorkanva, megvadult táltosokként száguldottak a város felé.
Agyagos András a távolba nézett, a sötét égalja felé, ahol a föld szinén az eső sűrű fátyolán fényfelhők ragyogtak keresztül. Ez már a város volt, sápadt, vékony fénysáv a messziben, bíborpiros lobbanásokkal a végtelenség fekete hátterének síkján. Hallgattak mindaketten. Fönn a bakon. Fadgyas Gyuri lehajtotta a fejét és elbóbiskolt, míg a kalapjának tetején összegyűlt víz kiömlött és az orrára csurgott. Ilyenkor ijedten kihúzódott s balkezével a föld felé rázta kalapját. Aztán aludt tovább.
A pap néha felnyögött a saroglyában és keservesen sóhajtozott. Úgylátszik rosszul volt.
Lassan a városba értek. A kövezett úton szikrázva pattogtak a lovak patái. Az utcák üresek voltak. Egy-egy kapualjból csodálkozva nézett utánuk sötét kapucnija alól a rendőr és álmosan legyintett a kezével; csak vágtassanak. Keresztüldübörögtek vashidakon, s egyszerre ott állott előttük a folyó mentén a víz medrébe süllyedő, komor bástyafalak fölött: a püspökvár. Ormótlan formái megterebélyesedve merültek el a sötétségben s egy pillanatra élesen rajzolódtak ki a lecsapó villámlás fényében.
Agyagos András kemény markának egy rántására zihálva álltak meg a meghajszolt paripák a kapu előtt.
Gyuri sietve leugrott.
- Nézd meg, él-e még? - szólt Agyagos András és ostorával a saroglya felé bökött. Aztán maga is leszállt s szeretettel megveregette lovainak nedves szügyét. Azok szomorúan néztek vissza rá.
- Szegény csikók.
- Még lehő - jelentette Gyuri a lőcsbe kapaszkodva. - Hanem e mindent kiadott magából. Egy mocsok az egész ember.
- Antul jobb - vetette oda Agyagos András és gondosan pokrócot terített a lovakra.
- Mégis lehet-e ez gazduram? - tünődött Gyuri. - A püspök urunk elejbé állni: ilyen lucskosan, éjjel?
- Hát még mit? Nem azér hoztalak, hogy vélekedj.
Gyuri ijedten elhallgatott. Agyagos András a csengőt kereste.
- Hun a nyavalába van ez a csöngő? - s mivel nem találta, kemény
- Zörgess te is! - ripakodott Gyurira.
És éjszaka, az esőtől felvert csöndben, visszhangozva zúdult két parasztököl a kapú fájára.
Odabönt a palotában kéklángú lámpa bágyadt fénye hullott a hálószobára, ahol magasra vetett ágyán, szinte ülve, álmatlanul, nyitott szemekkel pihent a püspök. Vékony kezeit összekulcsolta a takaró fölött és földigomló brokát-függönyök között az ablakokra nézett. Okos, keskeny arcára a tudás mély ráncait véste az idő, mely őszre festette homlokára hulló lágy haját s a szájszéleken két barázdát húzott jobbról-balról, aszkéták, szentek arcának két örök vonalát.
A püspök ajkai szigoruan símultak össze a hajlott orr alatt, magas homloka fehérebb volt a hónál és megtört-fényű kék szemei testi fáradságot és lelki békét fejeztek ki. Néha fuldokló köhögés rázta meg percekig és ilyenkor sápadt arcát sötétlilán elborította a vér, egyik keze hevesen szorult a mellére, a másik remegve emelte szájához a vizespoharat. Aztán mély sóhajjal visszadőlt a párnákra és lehúnyva átkönnyesedett szemeit, álmot próbált keresni meggyötört testének.
De ma álmatlannál is álmatlanabb volt az éjszakája. A bástyafalak alatt zuhogva hömpölygött a sötét folyó vize, szakadatlanul ömlött az eső és villámlások kartácsütései korbácsolták a földet. Mintha az Apokalipszis szörnyű jóslatai következnének be. De ha még nem is érkezett el a végítélet napja, s ha ez a vad, mindent elpusztító idő csak a természeti törvények szigorú összefüggése is, mégis nem mementó-e arról, hogy az elemek karján örökös földi bizonytalanságban élünk, s ami bizonyosság van, az csak a földön túl lehet?
- Sodomai ez a világ - töprengett tovább a püspök - démoni kedvvel szaggatnak fel ősi törvényeket, zaklatott kíváncsisággal hajszlódnak új megismerések után, aztán megbomlott lélekkel merülnek el a rohamuk határán zajló örvényekben. Gyilkosságok vérfürdői, öngyilkosságok haláltánca! Már az élet értéke sem érték az emberek előtt, mert minden hitük földi hit és minden félelmük földi félelem. Hát az Istentől már nem fél senki? Hiszen a papjait sem becsülik. Itt van ez az írásos instancia is, amit a sashegyiek küldtek be hozzá. Csupa rágalom és felfuvalkodottság. Lehetetlen, hogy az az ember olyan volna. Jól emlékszik rá a szemináriumból. Ragyogó ész, szent lelkesedés, csak igen, mintha most is maga előtt látná, ott a padban, melanchólikus fájdalommal, kételyes látással. Csakugyan, miért is nem vitte többre? Node az lehetetlen, amit ezek a sashegyiek írtak össze róla. Oh, sohasem volt nagyobb hivatása az ecclesia militans-nak, mint ma. Szembeszállni az alvilág hatalmával. Hiszen olyan egyszerű a szeretet vallása és olyan igaz.
De egyszerre felfigyelt a püspök. Felült és szempillái idegesen remegni kezdtek, sűrű szemöldökei összehúzódtak, amint valami neszre figyelt. Mi ez? Lentről vad dörömbölés hallatszott. Szünet nélkül. De hiszen a vár kapuját döngetik! Mi ez? Vékony keze a csengő után nyúlt és az ezüstnyelv élesen csendült meg, amint hevesen megrázta.
- Mi ez? - kérdezte az inastól, aki ijedt, álmos arccal futott be és tenyerével borzas haját simítgatta.
Az inas csodálkozva nézett a püspökre.
- Nem hallod?
De most már ő is hallotta. Az ablakhoz ment és félrevonta a függönyt.
- A kaput döngetik, méltóságos uram. Valami szekeres emberek:
- Szekeres emberek? Nem értem. - Aztán felült az ágyban és megint rázni kezdte a fullasztó köhögés. Az inas a püspök szájához emelte a vizespoharat.
- Menj le fiam és nézd meg, mit akarnak!
Amikor az inas kiment, a püspök magára vette reverendáját és az ablakhoz állt. Hát csakugyan szekeres emberek. Már ott van a portás is velük és heves, haragos disputa hallatszik.
- Hát mit gondolnak kendtek? Ilyenkor éjszaka fel lehet menni a püspök úrhoz? Hát csárda ez?
Agyagos András széles mellét odafeszítette a portás elé.
- Megtisztőjjük alázatosan a püspök urat, mondja meg neki, beszénünk kell vele.
- Most?
- Most.
- Nem lehet - felelte a portás és belökte a kaput.
De Agyagos András a küszöb mögé rakta csizmás lábát.
- Pedig beszéni köll vele.
Már az inas is leért a kapuba és lihegve kérdezte:
- Az Istenért, mit akarnak emberek? Felzavarták a püspök urat is. Ő küldött le, hogy mit akarnak?
Agyagos András szelidebbre fogta a hangját.
- Mondja meg az ifiúr a méltóságos püspök úrnak, ne vegye tűlünk zokon, de beszéni szeretnénk vele. A sashegyi eklézsiáról van szó. Kétezer hívő lélek üdvösségéről.
Fent az emeleten kinyílt egy ablak és kemény, parancsoló hang szólt le:
- Jöjjenek fel!
- A püspök úr - mondotta elszörnyülködve a portás.
Agyagos András leemelte a kalapját és hajadonfőtt nézett fel az ablakra. De az már becsukódott.
- Hát most csak jöjjenek sietve - intett neki az inas. - Erre.
Agyagos András belépett a kapun.
- Hozd utánam - szólt hátra Gyurinak, a saroglya felé bökve hüvelykével.
Aztán sáros, átázott csizmáival felfelé lépkedett a lépcső piros szőnyegén. Nem félt, idegenül sem érezte magát a lépcsőház márványoszlopai között. Először volt ott, de úgy ment, olyan kevély méltósággal, mint egy király.
Fadgyas Gyuri rázta, költögette a papot, s mivel sehogysem tudott életet verni belé, hát két hóna alatt átnyalábolva úgy húzta ki, mint a krumplizsákot.
- Hát még mi nem jön elő ebből a saroglyából? - rivallt Gyurira a portás.
- Nézze csak meg jobban - mondta Gyuri jelentősen.
A portás belenézett a pap arcába és elszörnyülködve csapta össze a kezét.
- Szent Isten!
Fadgyas Gyuri pedig vonszolta fel a papot, akinek lábai kopogva verődtek a lépeső éleihez, amint lefelé csüngött Gyuri hátán. Már nyitogatta a szemeit, ébredezni kezdett.
A portásnak megesett a szíve és elkapta a pap lelógó lábát.
- Várjon, hiszen ez is ember.
Így értek a püspöki lakosztály aranyozott fehér ajtaja elé.
Agyagos András már bent állt az első teremben, amelyet körbefutó állványokon mennyezetig borítottak be sűrű aranyozásu bőrkötéses könyvek. Jobblábát pihenjállásban, katonásan előrerakta. Nem nézelődött, bús magyar fejét komolyan lehajtotta és várt.
Egyszerre szétnyílt a szembenlévő ajtó két szárnya és belépett a püspök. Lassan jött Agyagos András felé és egészen előtte megállt.
- Te akartál beszélni velem, fiam? - kérdezte a püspök szelíden.
Agyagos András bérmálása óta nem állt püspök előtt. Kemény szíve megdobbant zekéje alatt, aztán letérdelt és úgy csókolta meg a püspök kezét.
- Kelj fel, fiam és mondd meg, mit kívánsz tőlem? Ilyen késő éjjel.
Agyagos András felállt és megköszörülte a torkát. De e pillanatban felpattant az ajtó és karjai közt a pappal, szinte bezuhant rajta Fadgyas Gyuri.
A püspök megdöbbenve visszalépett. Egy pillanatra Agyagos Andrásban is elállt a lélekzet, aztán kiegyenesítette magát. Jobbkezével lassan a papra mutatott és nagyon csöndesen ennyit mondott csak:
- Itt a mi sashegyi plebánosunk, méltóságos püspök uram.
A plébános pedig bárgyún, mosolygó arccal nézett szét a könyvek között.
- Könyvek. - Úgy örülök a könyveknek. Én minden könyvet ismerek.
- Tegyék le! - kiáltott fulladozva, feldúltan a püspök.
Aztán hosszan a két parasztember szemébe nézett.
- És ti menjetek haza, ti sashegyiek. Szálljatok magatokba és imádkozzatok.
Aztán sarkon fordult és becsukódott utána az ajtó. Hajnalodott már, s a hálószoba kék lámpásának bágyadt lángját elnyelte a szürke reggel. Szétterülő fénye megsimogatta a püspök ezüstös fejét, amint az imazsámolyon térdelt, összekulcsolt kezeire borulva.
- Atyám! - imádkozott a püspök - hívő lelkeket, erős harcosokat adj nekünk, hogy e megbomlott világ földjén kishitű nyájad előtt szilárdan, példaadóan álljon az ecclesia militans.
Odakünt elállt a zivatar. - Agyagos András felkapott a bakra; Fadgyas Gyuri melléje kuporodott. A lovacskák vidáman vitték őket a falu felé. Mindaketten a tisztuló határt nézték. Az arcuk nyugodt volt és kemény.
- Ha egy hétig nem esik, még aratunk - szólalt meg nagysokára Gyuri.
- Hát bizony - felelt vissza Agyagos András - igazad lehet.
S a falu felől a reggeli harang lágy szavát hozta feléjük a szél.
[+]