Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 21. szám · / · SZÁSZ ZOLTÁN: A HÁBORÚ UTÁNI IRODALOM SZELLEME

SZÁSZ ZOLTÁN: A HÁBORÚ UTÁNI IRODALOM SZELLEME
Az időérzés túlsúlya és a formaellenesség

Még néhány vázlatosan idevetett megjegyzésben igyekszem jellemezni a háborúutáni irodalmi szellem néhány mélyebb hajlamosságát. Nemcsak a tehnika vitte bele a gyorsaság vágyát és kedvelését a szellemi életbe, de egy más, sajátosan lelki élmény is: az elpazarolt évek, a lekésettség tudata, mely egész generációkat eltöltött. A háborús évek katonáéknál s nyugdíj szempontjából duplán számítódnak, a szellem embereinél félévnek, sőt még kevesebbnek s egy ki nem töltött, fel nem használt életszak lyukszerű élményévé összegeződnek. Ez természetesen a háborúutáni emberekben az elvesztett idő, az elpazarolt energiák pótlásának vágyát, a lázas tevékenység, a sietős alkotás hajlamát ébreszti fel. Hogy aztán ez kiérlelt művekre, maradandó értékű termelésre vezet-e, az más kérdés. De van ennek a kornak épen a sietéssel összefüggőleg egy más, talán még mélyebb gyökerű sajátsága: az idő kategóriájának különös fokú átérzése. Ez különben szintén háborúelőtti örökség. Már Bergson filozófiája rámutatott az idő és pedig az átélt idő, a tartam nagy jelentőségére. Most aztán, amikor a közlekedés hallatlan fejlettsége kicsivé tette a térnek számunkra testileg bejárható területét, a földet - Rien que la terre a neve Paul Morand egy könyvének - e hely szűke érzésétől elkedvetlenítve mintegy az idő örvényeibe és távlataiba vetetté magát a lélek. Bele a tartamba, a lélek titokzatos mélységeibe, de a mérhető, naptári időbe, a történelembe vagy akár a geológiai és rasszképződési korszakok végtelen távlataiba is. Az idő e túlhangsúlyozása különben egy vénülési jelenség is és abból az érzésből fakad, hogy már kevés idő van hátra, ami egybehangzik azzal a már jelzett, a mai fiatal emberekben és élő érzéssel, hogy a háború sok időt rabolt el mindenki életéből. Baudelaire, a most emelkedő, Verlaine-t elhomályosító Baudelaire egy borongó strófája is megérezteti ezt: “A l'enfant amoreux des cartes et d'éstampes - L'univers est égal, a son vaste appétit - Ah, comme le monde est grande á la clarté de lampes - Aux yeux du souvenir comme le monde est petit."

Túlnagy jelentőséget persze az időkategória e mai hangsúlyozottságának nem tulajdonítok. Mert hiszen tisztán időben gondolkodni úgy se lehet; ahogy az idő múlását a nap vagy az óramutató helyváltoztatásán mérjük le, úgy minden időképzet szükségszerűleg térképzetekre utal. Igaz, ez csak a megmért időre vonatkozik s nem az átéltre s ez az, amit hajszol ez az á la recherche du temps perdu élő nemzedék...

Egy másik, kor és némileg kórtünet a formaellenesség, mely folytonos formabontásokra sarkal. Spengler egyik tétele a szobrászi, speciális, formakedvelő antik kúltura szembehelyezése a zenei, időhangsúlyú, formabontó fausti kultúrával. Ez is egy olyan tendencia, mely visszavezethető háborúelőtti impulzusokra, nevezetesen a Spengler által oly méltatlanul támadott Bergsonra. Ez a támadás annál visszataszítóbb, mert Bergson kohójában kovácsolt fegyverekkel történt. Hiszen Bergson a legnagyobb formabontó, az esprit géometrique s így az antik szellemnek is legridegebb lefokozója. Csakhogy Bergson megmaradt nagy bölcsen az ismeretelméleti kritikánál. S nem ereszkedett olyan merész művelődéstörténeti értékítéletekbe, mint Spengler. A formaellenességben legtovább - eltekintve a mindenben és elvben legtovább menő dadaistáktól - az expreszionisták mentek. A külvilág ábrázolását, az élet utánzását, főleg a festészetben, annyira megvetették, hogy egyes expresszionista képek tiszta szín- és világítási árnyalatok hullámjátékai. Közeledés a zenéhez ez, amely szintén csak kivételes esetekben fejez ki külvilági jelenségeket és fogalmi tartalmakat s inkább csak a lélek belső hullámzásának megérzékeltetője. S érdekes, hogy Ostwald, a nagy természettudós, aki színtudományával a festészetet a zene hatásszinvonalára véli emelhetni, ezzel a felfedezésével mintegy alátámasztotta a festői expresszionizmust. Igaz, hogy ez se használt neki. A festészet, egyelőre legalább, nem alakulhat át tiszta fény- és színzenévé.

Ez a húzódozás a külvilág ábrázolásától, sőt a gondolkodás által ellenőrizhető lelki tartalmak kifejezésétől, sőt egyáltalában minden fogalmi tartalomtól és logikai összefüggéstől is, jellemzi a mai lírai költészet bizonyos megnyilatkozásait is. A szó, nem mint egy bizonyos közmegállapodás-adta jelentőség hordozója, még csak nem is mint bizonytalan képzettársulások felidézője jelentkezik itt, hanem mint önálló valóság, mint rügy a fán vagy pattanás az arcon vagy ilyesvalami...! Ez a vers nem is igényli, hogy az értelem azzal a reménnyel közeledjék feléje, hogy tartalmának jelentékeny részét kiszippanthassa. A szó itt csak vezetékanyaga valami alig definiált áramlásnak, mely Brémond abbé szerint hasonlít ahhoz a misztikus vezetékrendszerhez, melyen az imádkozó hívő istennel közlekedik. Mint minden ilyen irodalmi és művészi kísérletezéssel, ezzel a lírával szemben is azt mondom, hogy: van benne, illetve lehet benne valami. Az emberi nyelvet sok mindenre lehet használni, nemcsak fogalmak közvetítésére. Ha a boszorkányoknak volt egy egyszereggye, melyben a kétszerkettő öt vagy esetleg még több volt, mért ne legyen a költőknek egy nyelve, melynek szótára csak, egy álarcgyüjtemény? Zsidó rabbik szokták mondani, hogy jó ha a hívő megérti a héber imát, de ha nem érti, az talán még jobb. Mint látható, a legmodernebb líra, mintegy észrevétlenül abbék, rabbik és boszorkányok bűvkörébe tolja az embert. Hogy az isten vagy az ördög közelébe, azt persze esetről-esetre, azaz költeményről-költeményre kell eldönteni.

Ez a döntés a legtöbb esetben végtelenül lesujtónak bizonyulna az ilyen expresszionista vagy akár konstruktívista versre nézve. De végre is, akadhat néhány köztük, amely oly mértékben, amily mértékben megcáfolja ezeket az elveket, jó is lehet. Az az impresszióm különben, hogy ez a formabontási féktelenség, az irodalomban legalább is, kezd lanyhulni. Jellemző, hogy Paul Valéry, akinek kultuszában a francia Akadémia s a párisi előörs-költők egyesülnek, igen szigoruan hagyományos külső formájú, rímgazdag strófákban írta legjellemzőbb s leghatásosabb költeményeit.