Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 21. szám · / · SZÁSZ ZOLTÁN: A HÁBORÚ UTÁNI IRODALOM SZELLEME
Nem vagyok irodalomtörténetíró, nem igyekszem tehát megállapítani, hogy mikor hangzott fel először a l'art pour l'art jelszava. Általában Theophile Gauthiernek tulajdonítják szerzőségét. “Egy szép női meztelenség látásáért és ábrázolásáért lemondok emberi és polgári jogaimról", mondta állítólag a romantika vörösmellényes előharcosa. Igaz, hogy ez veszedelmesen hasonlít a szemlélődő kéjelgés ama formájának felmagasztalásához, amit voyeurségnek neveznek, de viszont lehet benne a szépség-kultusznak minden más hátraszorító dicsőitését is látni s így már nem ellenszenves. Ilyen értelemben végig az egész tizenkilencedik századon fennragyogott ez az elv. A parnassienek, a romantikusok utódai nagyratartották, de Baudelaire is, aztán a szimbolisták, élükön Mallarméval, sőt ezek már az elefántcsonttorony kultuszává, a világtól való idegenkedő elzárkózássá túlozták a szépségnek és a művésziségnek ezt az arisztokratikus értékelését. Flaubert is lelkesedett érte, sőt Zola, aki pedig erősen szociális szellemű irodalmat produkált, legalább is pályája nagy részén szintén nem tagadta meg. Meghatározása, hogy a művészet egy zugnyi természet egy temperamentumon át nézve; legalább is összeegyeztethető vele. A német háborúelőtti modern líra vezéralakjai közül legalább is Hugo von Hoffmannsthal és Stefan George is nagyobbára l'art pour l'art-isták.
Már a háborúelőtti izmus-förgetegből, de még inkább a háborúutáni irodalom egyes berkeiből fel-felhangzott azonban a l'art pour l'art lebecsüléset. Az expresszionizmus vezéresztétikusa, Herwarth Walden még csínján nyúl hozzá. A l'art de l'art męme-et javasolta helyette. Ez az átalakítás megfelelt az expresszionizmus szellemének, mely a művészi alkotást mint valami belülről, a tudatból vagy még inkább a tudattalanból kirobbanó folyamatot fogta fel. Míg a l'art pour l'art-ista mintegy valami előtte lebegő eszmény felé tör, a l'art de l'art męme-ista egy benne preformált alkotást vetít ki magából. Igaz, hogy az előbbi is azért tör éppen e felé az ideál felé, mert az benne preformáltan él. Túlnagy különbség
Ez a mindenáron célzatosságot, szociális tendenciát és osztályérdekeken való csüggést egyedüli irodalmi céllá proklamáló álláspont nem más, mint egy megfordított elefántcsonttoronyizmus. Hogy a l'art pour l'art mint jelszó kijön-e a forgalomból avagy nem, ez meglehetősen mellékes: bizonyos, hogy mint művészeti és irodalmi teremtő elv megmarad. Épúgy szükség van reá, mint a tisztán elméleti, a természeti törvényszerűségeket és semmi mást nem kereső tudományra. Igaz, a tudományban is jönnek-mennek elméletek és hipotézisek, itt is folytonos a változás, de hogy egyszer is komoly tudósok kijelentenék, hogy a “science pure" elavult jelszó, az aligha valószinű. A James-féle pragmatizmus vagy a Vaihinger-féle “mintha bölcsészet" is csak bizonyos természeti törvények és tudományos fogalmak abszolút érvényét tagadják, azt hirdetvén róluk, hogy az emberi elmének az életfeladta feladatok megoldásához szükséges munka-hipotézisei csupán. Ez azonban csak azt jelenti, hogy nincs kozmikus és abszolút-logikai érvényességű megismerés - aminthogy semmi megismerhető abszalútum nincs -, de nem azt, hogy általános emberi érvényű tudomány, természetesen természettudomány nincs. Ez pedig bőven elég. Attól az irányzatosságtól, sőt közvetlen etikai célzatosságtól ment szépségtől, melyet a l'art pour l'art keres, se kívánunk ennél az általános emberi érvényességnél többet. Az ilyen szépség ihlete vagy preformált feszítőereje nyomán sarjadt művészet és irodalom, ha nem is tör tudatosan etikus célokra, véghatásában, ha igazi érték, mégis etikusnak bizonyul, mert szépséget és harmóniát visz a világba s az így megjavított szellemi légkörben az emberek együttműködése is könnyebben fejlődik több igazságosság, egy etikusabb társadalmi berendezkedés és életstílus felé.