Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 21. szám · / · SZÁSZ ZOLTÁN: A HÁBORÚ UTÁNI IRODALOM SZELLEME
Általánosan elismert felfogás, hogy a 19. század első fele a romantika és a spiritualizmus, második fele pedig a realizmus és a naturalizmus kora volt. Ez persze csak annyiban igaz, amennyiben az ilyen iskolás osztályozások megállanak; mert hiszen ha igaz is, hogy a mult század első fele folyamán a filozófiában a spiritualista Hegel, az irodalomban a nagy angol, német és francia romantikusok domináltak, de azért ugyanekkor már jelentkezett Auguste Comte, a pozitívista filozófus s teljes lendülettel kibontakoztak Stendhal és Balsac, a realista regény egyház-atyái. Irodalmi iskolák és irányzatok rendesen nem éles elhatároltságban sorakoznak egymás után, hanem egymás mellett, s minden ellentétességük, sőt ellenségességük ellenére egymásból kinőve, sőt egymással összefonódva jelentkeznek s az, amely után egy korszakot elneveznek, rendesen nem az egyetlen, legfeljebb a domináló. Ilyen megszorítással, tehát csak nagyjában véve a dolgokat, lehet mondani, hogy a múlt század közepe táján valóban jelentős éghajlatváltozás állott be s a romantika uralmát felváltotta a realizmus, a naturalizmus és a scientizmus, a Flaubert, a Goncourt-ok, Zola s Taine és Renan korszaka.
De hirtelenebb változás volt az, mely a nyolcvanas évek végén a realista s főleg a naturalista irányzat ellankadásában s megint egy spirituálisabb, bensőségesebb hullám feldagadásában nyilvánult meg. A hidegnek és mereveknek hirdetett parnasszistákat felváltotta a szimbolizmus, a Zola-féle külsőségességre hajló naturalizmust Anatole France irónikus szkepticizmusa s Paul Bourget pszichológizmusa. A líra, a regény s, Maeterlinckkel, a dráma légiesebb, bár egyben gerinctelenebb és szeszélyesebb is lett. A filozófiában lassabban alakult ki a fordulat. Itt egészen a század végéig tartott a Spencer-Taine-Renan-féle scientizmus, a természettudomány szuggesztiójának hatása. Taine és Renan voltak e korszakban. a francia irodalomnak, a kontinens vezető irodalmának iker-pápái. France, Bourget, még Barrčs is szellemi gyermekeik voltak. Jött azonban a változás Bergson filozófiájával. Bergson, bár első művei a múlt század végén jelentek meg, igazi jelentőségére csak az 1927-ben megjelent
Ez a hatás azonban jórészt negatív volt, inkább felszabadító, gátakat szakító, mint irányító és megtermékenyítő. Bergsonnak ugyanis van metafizikája és pszihológiája, töredékekben esztétikát is nyujtott, de se a szociológiához, se az etikához nem nyúlt. S így nem is szállított az irodalom számára olyan pozitív alkotási szempontokat vagy pláne elveket és tételeket, mint a scientizmus az átöröklés elvével, melyre Zola nagy regényciklusát felépítette s főleg Taine az ő miliö-tanával, mellyel annyi írót, például Barrčst is, oly hatalmasan befolyásolt. Bergson filózófiája felszabadította az írókat az értelem és a tudomány bűvölete alól s hagyta, hogy kiki keresse az életben a maga inspirációját és témáját. Nagy tett volt a Bergsoné. De számos túlzás is fakadt fellépése nyomán. Némileg az ő hatásának tudható be, hogy már a háború előtt egymástól jelentősen eltérő, olykor radikálisan egyoldalú iskolák támadtak, melyek már akkor is meglehetősen zavarossá tették az irodalom szellemét. A szimbolizmus feloszlása után jött az unanimizmus, aztán a futurizmus, sőt megjelent már akkor az expreszszionizmus is. S már itt, ezekben az iskolákban készülődött valami, ami a légies, a világtól szívesen elvonatkozó szimbolizmussal s főleg Bergson egyes tulzóinak antiillektualizmusával szemben valami szociális, reális, pozitívista irodalmi szellem kialakulása felé mutatott.
Ezeknek a francia szellemi életben végbement klímaváltozásoknak megfelelő fordulatok kimutathatók a többi európai irodalmakban is. Persze ezek a franciával nem pontosan egyidőben jelentkeztek. A német irodalomnak Stefan Georget, Hugo von Hoffmannsthalt s Rainer Maria Rilkét magasra emelő hulláma egy elkésett parnasszizmus volt, amely átment a szimbolizmusba. A magyar lírának az a stílusváltozása, mely Ady főleg kései lírai termésében csúcsosodik ki, szintén rokon a szimbolizmussal. Ady első feltünést keltő verseiben engem legalább Baudelaire-re emlékeztet, aztán inkább Verlaine-nel tűnik rokonnak. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ez a hatás tudatosan átérzett volt; lehetséges, hogy teljesen autonóm, belső fejlődés hozta létre költészetében ezt az átalakulást. A magyar irodalomban különben nem lehet a stílusbeli és érzésmódbeli korszakváltozásokat oly messzire visszamenőleg kimutatni, mint a nyugati irodalmakban, de a legutóbbi húsz-harminc évben már itt is kimutathatók az ilyen éghajlatváltozások. A kis nemzetek irodalma mindig tökéletlenebbül mutatja a nagy szellemi átalakulásokat, mint a nagy nemzetek szellemi élete.
Csak azért rendeztem ezt a sommás irodalomtörténeti visszapillantást, hogy nehány példán jelezzem, mik voltak és milyen természetüek voltak azok a jelentősebb fordulatok, melyeket ma már elismerten új szellemi korszakokat teremtő változásoknak tartunk. Vajjon a háborúelőtti irodalom szellemét választja-e el ilyen természetű különbség a háborúutánitól? Mert bár lezajlott közben egy világháború, azért nagyon is lehetséges, hogy a háborúutáni irodalom jobban hasonlít a háborúelőttihez, mint ez a bergsonizmus előtti irodalomhoz. S lehetséges az is, hogy az, amiben a háborúutáni irodalom elüt a háborúelőttitől, jórészt hanyatlási jelenségek halmaza vagy vajúdási zűrzavar s az új szellemi korszak még csak ezután fog kibontakozni. Lehetséges, hogy ezek a háborúutáni idők csak egy interregnum jellegével bírnak s az új irányító sugallatok csak ezután fognak kibontakozni. Bizonyos, hogy a ma vezető írók: Shaw, Wells, Romain Rolland, Gide, Valéry, Claudel, Hauptmann Gerhardt, Thomas és Heinrich Mann, az alig meghaltak közül Anatole France és Marcel Proust kivétel nélkül háborúelőtti írók. Pirandello, Spengler vagy Kayserling ugyan tipikus háborúutáni hírnevek, de viszont, hogy tartósan vezető szellemek maradnak-e, az még kétes.