Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 20. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

François Gachot: A VELENCEI SZERETŐK
Maurras könyve

Azok közt az írók között, akik a mult század vége óta George Sand és Musset nyomait keresgették Velencében, senki se mélyítette úgy el, mint Maurras e két híres szerető viaskodását, - azzal, hogy az egészet mintegy önmagában is végigélte, hogy levonja belőle az egész romantika tanulságát.

Könyve, amely nemrégiben új kiadásban jelent meg, valóságos szellemi zarándok-út. Azonban a zarándokot nem annyira a dráma színhelye érdekelte, mint inkább azok az egyenetlen s patetikus hullámvonalak, amelyeket a szeretők fájdalmai, hazugságai s halálukat is túlélő harcai hagytak maguk után. E tekintetben Maurras helye a Barrčs-ével ellenkező póluson van. Ez utóbbi káprázatos, de túlfeszült rajongására, amely a velencei drámát valami betegesen szenzuális ködbe fullasztotta, Maurras a tények pontos rendbeszedésével és hű feltámasztásával válaszol. Nincs nála semmi hanyag leírás, semmi színes pszichológia; nem érezni, érteni akar. E szerelem felidézésében főleg a romantika vonzza: lényegét és fontosságát a két író nagyságában s századukat példázó egyéniségében látja, amiből aztán a romantika egész erkölcstanát levezeti. Alapjában nem is Musset vagy George Sand érdekli s nem követi azoknak a literátoroknak a példáját, akik oly szívósan kapaszkodnak e két szerelmes hibáiba vagy bűneibe. Maurras sokkal tovább megy s Musset-n és George Sand-on túl, a romantikus szerelemnek eredendő bűnét ostorozza. Mint pártatlan ítélkező, épp úgy látja s kimutatja George Sand apró csalfaságait, mint a naiv s egyben perverz Musset szenvedélyes kilengéseit; azonban elemzései során nem az asszony, hanem az érzelem kultusza felett, s nem a férfi, hanem a szenvedés fétisizmusa s a byronizmus felett tör pálcát. Talán sehol sem oly igaz, oly eleven és oly meggyőző, mint amikor szétszedi e szerelem kegyetlen mechanizmusát s rámutat benn az irodalom kerítő és szétválasztó szerepére. A baj okát s eredetét a romantika megmérgezett forrásában, a régi rendet megdöntő teóriákban látja. George Sand-t Rousseau-imádata s humanitárius elméletei, Musset-t meg, voltaire-i elméssége ellenére, a szenvedély istenítése tette áldozattá, önmaguk s a romantika áldozataivá; s így járt utánuk mindenki, aki a puszta szerelemben egész életelvet vélt feltalálni.

És végül, mint monarchista, aki a romantikával együtt a forradalom felett is ítélkezik és az irodalmin kívül erkölcsi és politikai szempontokat is mérlegel, Maurras könyvének végcélzata nem George Sand és nem Musset, hanem egész századuk és szenvedélyük légköre ellen foglal állást.