Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 20. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Kárpáti Aurél: FORGÓSZÉL
Körös Andor regénye - Genius-kiadás

A forgószél, amely Körös Andor regényének figuráit ágról-szakadt falevelek módjára ejti, röpíti, sodorja és táncoltatja körbe ötödfélszáz oldalon, a világháború végső viharzásából süvít elő. Minden irónia nélkül: szörnyű szél, ha meg nem áll. Még témának is veszedelmes. Sőt, annak tán leginkább. Nemcsak mert légőrvénye tele van egy elbukott politika felkavart szemetével, hanem főkép mert ez a forradalmakban és ellenforradalmakban tölcsérező forgószél - máig sem ült el. Ha ijesztő tempójából veszített is, a benne repülő por még mindig szemünkbe vág. Vakít és elvakít, szinte lehetetlenné téve a tisztánlátást, a lezajlott események objektív mérlegelését. Ehhez járul, hogy ami ebben a kavargásban politikum, azt ma csupán elítélni lehet, nem megítélni.

Ilyen körülmények között lehet-e regényíró tollára venni a históriailag tisztázatlan, pragmatikusan ki nem vizsgált félmultat? Azt a hozzánk túlságosan közel eső, meglehetően bonyolult korszakot, amelynek zavartalan áttekintéséhez ma még hiányzik az időbeli distance, elfogulatlan kritikájához pedig a szükséges lehiggadás, de különösen a vélemény-nyilvánítás teljes szabadsága. Nem érez-e a regényíró bizonyos kellemetlen, szorongó feszélyezettséget. mindeme korlátozások miatt, még akkor is, ha - mint a jelen esetben - nézete a történtekről meg is egyezik a «hivatalos» politika felfogásával? Nem tetszik-e megszólalása és ítéletmondása így kissé - lovagiatlannak? S végül: nem fenyegeti-e az a veszély, hogy «történelminek» szánt háttér-aláfestésébe akarva-akaratlan pamfletszínek keverednek?

Hagyjuk a kényes kérdéseket. És hagyjuk velük együtt a politikát is, amely legtöbbször csak bajt csinál. Kivált az irodalomban. Sőt, ne keressük most a Forgószélben még a szigorú «epikai hitelt» se. Függetlenítsük magunkat a históriai tényekből, mint ahogy a szerző is függetlenítette vagy legalább nem túlságosan befolyásoltatta magát általuk, szembeötlő «költői szabadsággal» vegyítve az októberi forradalom eseményei közé jóval későbbi keletű, hamisítatlan bolseviki motívumokat. Tekintsünk el a minduntalan ellentmondó emlékezés megőrzött anyagától s nézzük, vajjon elvonatkoztatva a valóságtól, önmagában - mint művészi, írói, költői munka - él-e ez a regény? Van-e eleven embereket éltető atmoszférája, történéseket irányító, benső törvényszerűsége, illuzió-keltő ereje s olyan zárt konstrukciója, amely divergens részeit szerves egységbe köti? Mert ezen fordul meg minden.

A Forgószél két hőssel, kettős cselekvénnyel indul. Egyik hőse Csongor János budapesti lakos, szobrászművész, tartalékos főhadnagy, nős, egy gyermek apja, keresztyén, idealista és pacifista, aki részint arról az obligát «bibliai kompozicióról» álmodik, amely ezeket a «papir-szobrászokat» már az első oldaltól kezdve gyanussá teszi, részint valami «nagy felszabadulást» vár, a keserves frontszolgálat börtöne után. Csongor János lábbadozó sebesült s 1918 őszén Pöstyénbe utazik, utó-kurára. Feleségét és gyermekét Budapesten hagyja, legjobb barátja, Botos György klinikai tanársegéd felügyelete alatt. Botos vegetáriánus, azonkívül szerelmes Csongornéba. Őbele viszont Csongor vénkisasszony-nővére, Irma szerelmes. A szobrász ugyan szereti a feleségét, de már únja is kissé s az ígérkező forradalomtól éppen azt a «nagy felszabadulást» reméli - persze öntudatlanul -, amely kivezeti ebből a «rabságból», új szerelmi szenzációk korlátlan lehetőségei felé. A pöstyéni vonaton megismerkedik egy fehérbőrű, szőke, nagytestű szláv özveggyel, bizonyos Csaczaynéval, akit «ideálnak» néz, de aki voltaképpen szabályszerű démon, mert csakhamar kiderül, hogy...

Hanem itt némi szünetet kell tartani, a parallel futó másik cselekvény hősének előnyomulása miatt. Ez a hős Hübsch Adolf, fogoly katona, civilben hivatalnok, szintén budapesti lakos, nőtlen, ízig-vérig materialista, mindenre elszánt kalandor és talán mondanom se kell: zsidó. Karriérje pontosan egyidőben indul Csongor János erkölcsi süllyedésével. Ugyanaznap délben, amikor Csongor Pöstyénbe készül, Hübsch Adolf megszökik a katonai fogházból, öccse lakásán ulánus-tiszti uniformist ölt, átváltozik Alfons von Herder főhadnaggyá s negyedóra multán már a pöstyéni vonat rokkant tisztjeit dirigálja, mint «felsőbb helyről» kiküldött katonai «megbizott». Így és itt kerül össze Csongorral, valamint a szép szőke özveggyel. Ám Csaczayné körül nem nagy szerencséje van. Az ibolyaszemű démon áhítattal hallgatja Csongor főhadnagy spirituális udvarlását s ügyet sem vet a tolakodó ulánusra, aki ezért galád bosszút forral. Pöstyénbe érkezve, a helyzet így alakul: Hübsch-Herder, a titokzatos kiküldött már teljhatalmu fürdőparancsnok, Csongor fülig szerelmes a «nagy felszabadulás» dúsmellű szimbolumába, Csaczayné pedig a freudi «gátló-komplexumokkal» vesződő szobrászba. A boldog szerelmesek azonban - Isten tudja miért - egyelőre szűziesen megtartóztatják magukat. Szabad nászukhoz megvárják a forradalom kitörését, amikor is a szálló terraszán, süvítő golyók és robbanó kézigránátok pokoli zenéje mellett omlanak egymás karjába. Hajnalban itt talál rájuk Hübsch-Herder, aki a forradalom első pillanatában átváltozott Horvát Aladárrá és a katonatanács elnökévé s miután már előbb sürgönyileg felrendelte Pöstyénbe Csongornét, most az ájultan fekvő szerelmespárt ördögi kacajjal mutatja be neki. Ez aztán a bosszú, hah! De a java még csak alább következik. Hübsch-Herder-Horvát az ájult szépasszonyt egy csendőr segítségével titokban autóra rakja s zsebében a pöstyéni gazdag polgároktól védőrség céljaira kicsalt százhatvanezer koronával, megszökik Budapest felé. A csendőrt, akivel a pénzt megfelezte, útközben lelövi. A még mindig ájult özvegyet pedig, ott, az autóban... De meg kell hagyni: ezt a kényes jelenetet a szerző rendkívül diszkréten kezeli. Inkább érezteti, mint leírja. Nos, másnap Horvát Aladár már pesti városparancsnok, Csaczayné viszont politikai kém, «azsan provokatőr» lesz «Médi» néven. Ime, a forradalom mindent és mindenkit átalakító ereje! Hanem mi történik közben Csongorékkal? A beteg szobrászt felesége, Botos és Irma pár nappal később visszahozza a fővárosba, egy részeg, duhaj katonákkal zsúfolásig tömött vonaton, hajmeresztő kalandok közepette. A katonák erőszakot követnek el a «polgári» nőkön, lelövöldözik a vonat tetején kuporgó utasokat, a megbecstelenített asszonyok örjöngve ugranak ki a vaggonokból stb., s Csongornét is csupán Botos találékonysága menti meg a fenevadak éhes vágyától. Mint kitünő pszichológus ezt a kínálkozó pillanatot használja fel titkolt szerelme bevallására, a beléje szerelmes Irma jelenlétében. (Mégis, minden túlzása és lélektani abszurditása mellett, ebben a zolai «utirajzban» van sok drámai láttató-erő, fojtott hév és lendület.) Pesten aztán Csongor hónapokig nyomja a betegágyat s mikor jobban Lesz, szerelme - úgy látszik - teljesen kihült felesége iránt, egyre csak az eltünt szép özvegy után sóvárog. Az asszony közeledését ridegen visszautasítja. Egy éjszaka nem bírja ki tovább otthon, megszökik és kószálni indul a forradalmi főváros elhagyott uccáin. Kifosztják, levetkőztetik, majd rendőrök viszik be félőrülten az Astoriába, egyenesen Hübsch-Herder-Horvát városparancsnok elé, aki nagylelküen ráadja drága bundáját és hazaküldi. Hamarosan megtudja azt is: mi lett Csaczaynéból, mire végkép kiábrándul a «nagy felszabadulásból», az egész forradalomból s ellenforradalmi összeköttetéseket keres. Közben elkövetkezik a kommün. Horvát Aladár visszavedlik Hübsch Adolffá s mint a terrorfiuk parancsnoka, agyonlöveti a saját édes öccsét. Ezalatt a vegetáriánus tanársegéd összeköltözik az érte epedő Irmával, beleszeret és nőül veszi. Végül a nejéhez bünbánóan megtérő Csongornak még egy gyermeke születik, ami tökéletesen helyrebillenti kizökkent lelki egyensúlyát s már csupán a bibliai kompozíció rögeszméje kísérti a viharos multból, de az is megtisztulva, kialakultan, a közeli megvalósulás stádiumában. Hogy a Forgószél többi áldozata hol, merre végzi, arról talán egy másik félezer oldalas regény lesz hivatva tájékoztatni a kiváncsi olvasót...

Mindebből nyilvánvaló, hogy a szerző azt kívánta megmutatni: mikép fordította ki a forradalom forgószele önmagukból az embereket s mikép sodorta őket feneketlen mélységek fölé. A nagy és izgató metamorfozisból azonban semmit sem kaptunk. A Forgószél figurái ugyan elég sűrűn cserélnek nevet, ruhát, célt, szerelmet és ideált, sőt máról-holnapra egészen «más» emberekké válnak, de éppen azt nem látjuk: hogyan? A szerző beéri az átvedlés külső jelenségeinek regisztrálásával, holott mi a belső változásra, a lelki fejlődésre lennének kíváncsiak, mert hiszen - ez maga a téma. Enélkül a Forgószél nem élő embereket, hanem kócbábukat forgat, azokat is inkább az író szeszélye szerint. Már pedig kit érdekel egy par excellence pszichológiai regény, amelyből éppen a pszichológia hiányzik? A többi hiba e mellett szinte csekélység. Az élettelen papiros-dialógus, az unalmas és lapos meditáció, a folytonos inverzió, időben és szerkezetben, az események és helyzetek valószinűtlenségig duzzasztása, kellemetlenül «romantikus» felfokozása, mint megbocsájtható lenne, ha a regény alakjai valóban élnének, fejlődnének s nem a mese fordulatait vigyázva váltanának lelki-fehérneműt, sokszor huszonnégyóránkint. No persze, c'est la révolution. Ezt azonban az író csak gondolta, de elfelejtette megírni.

És mégis, a Forgószél, kiáltó tökéletlenségei ellenére sem tehetségtelen író erőfeszítése. Első regény, fiatalember kiforratlan és egyenetlen munkája; de lépten-nyomon akadnak részletei, amelyek komoly kvalitásra vallanak. Egy-egy helyzete, önmagában, jószemű és biztoskezű détail-rajzolóról tanúskodik. Némely fejezete messze fölölmulja az egészet. A vonatablak négyszögében elugró alkonyi tájék, az őszi erdő, a forradalom éjszakájának tumultuózus képe, az utazás, a hálószoba sötétben lejátszódó, hangtalan drámája: mindmegannyi gyöngyszem a szörnyű kavicstengerben.

Körös Andornak van írói fantáziája, kifejezőképessége és szuggeráló ereje, csak bánni nem tud még vele. Fiatalságának heve: maga a kritikátlanul áradó szertelenség, fegyelmezetlen mohóság. Meg kell tanulnia, hogy nem lehet mindent egy mondatba zsúfolni. S talán nem is érdemes - mindent. Mégha ez a mondat mingyárt négy és félszáz oldalra terjed is.