Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 20. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
A «Variété» című tanulmánykötetéhez írt néhány bevezető sorban azt mondja Valéry, hogy az ebben a kötetben összefoglalt írások egyikét se írta önként, hanem csupán megbízásokat teljesített és legtöbbször még az írások terjedelme is előre meg volt állapítva. Az idegen témával szemben elvállalt pillanatnyi szolidaritás minden egyes esetben szokatlan gondolatok, váratlan és meglepetésszerűen új szellemi tájképek közé sodorta, ahonnét szükségképen vissza kellett mindig tapogatódznia saját magához, meg kellett találnia mindig a saját gondolatával való kontinuitást. Ez a mozdulat építi meg ennek a «Varietas»-nak az egységét.
Ennek a rövid kis előszónak szerintünk a Valéry-probléma egész komplexumára kiterjedő jelentősége van. A képzelet csekély erőfeszítésével szinte kulcsát találjuk meg benne annak a csillogó rejtélynek, ami a Valéry-oeuvre és Valéry mint jelenség az irodalmi közvélemény szemében.
Alig múlt húszéves, amikor először lépett a nyilvánosság elé, de már ezek az első írások is - néhány tanulmány néhány vers - kifejezőképességének érett teljességéről tettek tanuságot. Aztán hirtelen elhallgatott, hogy élete delén épen ilyen váratlanul újra megszólaljon. Terjedelemre nézve szinte példátlanul kevés produkció juttatta el a közelmultban a francia akadémia tagjai közé. De még ennek a maroknyi oeuvre-nek is csak egy része van rendes könyvárusi forgalomban. Valéry nem gondoskodik elfogyott munkáinak új kiadásáról, nem hajhássza a népszerűséget. Talán mert tudja, hogy hiába is próbálkoznék evvel, vagy talán hiányzik is belőle az a természetes és nagyon emberi. kívánság, hogy a hangját szélesebb rétegek is meghallják. És talán organikusan hiányzik belőle az a képesség, hogy egyszerűen és naiv teljességgel azonosodjék a saját mondanivalójával, hogy leépítse a téma és az író közötti distanciát, ami agitatórius erőt és a pillanatnál maradandóbb érvényességet tud adni a szónak. «L'enthousiasme n'est pas un état d'âme d'écrivain», mondja Valéry és ez a gőgös mondat természetes egyszerűséggel hangzik el az ő száján, mint valami naplóba írt vallomás. Ez az a Valéry-mondat, amit mindenki tud és mindenki idéz és ami a legtöbb megbotránkozást és a legtöbb tiszteletet ébresztette vele szemben.
Számunkra Paul Valéry mindinkább azt a szellemi magatartást jelenti, amelynek egészen pregnáns kifejeződése az a rövid kis előszó, amiről az előbb szóltunk. Semmivel sem lehetek azonos, csak sajátmagammal. Minden téma idegen és csak arra jó, hogy megkeressem benne saját magamat, hogy kidobáljak belőle mindent, ami nem én vagyok, - minden téma csak kerülőút saját magamhoz. «Bennünk van a mozgási iránya minden gondolatunknak. A saját szubsztanciánkkal képzelünk el és formálunk meg egy követ, egy növényt, egy mozdulatot, egy
Minden téma csak kerülőút saját magunkhoz. De hát mi ez a «saját magunk»? Nem az a sokrétű és soklehetőségű színes és változatos, hol felbomló és hol megszilárduló valóságdarab, aminek tartamunk bármely pillanatában érezzük és éljük magunkat. Amit látunk és megfigyelünk magunkban, az már nem mi vagyunk többé, az már elidegenedett tőlünk és
A léleknek erre a magatartására kétségtelenül igen erős alkati hajlandósága van Paul Valéry-nek és véleményünk szerint ez a motívum vihet el minket a legközelebb az egész Valéry-problémához. A kérdés az: lehet-e ez a magatartás produktív a művészet területén? A húsz esztendeig tartó rejtelmes hallgatás, az egész Valéry-oeuvre feltünő soványsága eléggé világos feleletet ad erre a kérdésre.
De aki nem fél a banalitástól, így is megkérdezhetné ezt: meglehet-e a költő anélkül, hogy szeressen és gyűlöljön, anélkül, hogy a valósággal való érintkezése erős érzelmi affektusokat váltson ki belőle, amelyek úri önkénnyel hierarchiát építenek a világ dolgai köré? Születhetik-e műalkotás anélkül, hogy a művész elkeveredjék a megformálandó anyagával belső impulzusból, naiv és teljes odaadással?
Valéry mégis művész, ha mi fel is tettük ezt a kérdést és ha nemmel is felelünk rá. Egyike a szó legnagyobb élő művészeinek. A legelvontabb gondolatot is fáradtság nélkül tudja láthatóvá tenni, nagy vonalakba összefogott és világító erejű képeket tud felidézni a szemeink elé, a mondatai csengő gráciával építik meg a mondanivalóját, amit maradék nélkül és a virtuóz könnyedségével tud kifejezni. A kifejezésnek tökéletes mestere ő, amilyen aligha akad még egy a mai Európában.
De mi következik ebből? Nem következhetik egyéb, mint az, hogy úgy látszik, Valéry is talált valami megformálandót, ami meglelkesítette, aminek az anyagával elkeveredhetett, hogy úgy látszik ő is rátévedt valami olyan területre, amelyen megrekedt vagy meglassúdott intellektusának heves és testetlen önmaga-felé-igyekezése.
Ugyanabban a «Note»-ban, amiből már az előbb is idéztünk, így ír Valéry a Leonardo-tanulmány keletkezéséről: «Noha huszonhárom éves voltam csak akkor, a feladat roppant zavarba ejtett. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy sokkal kevésbbé ismerem Leonardo-t, mint amennyire bámulom. Benne láttam a főszereplőjét annak az
Valéry ábrándja és hite egészen fiatal kora óta a léleknek ez a centrális attitűdje, amely egy személyben teszi lehetségessé a tudóst és a művészt és azonos mozdulattá a megismerést és a művészetet. Egész oeuvre-je ennek a nagyszerű ábrándnak az élesztése és apológiája. A szóval-formálás egészen csodálatraméltó és ritka képességei hadakoznak benne avval az intellektuális magatartással, amely teljes következetességében feltétlenül terméketlenséget jelent a művészet területén. Mert a művészet a lélek termékeny elkeveredése a testtel. Az intellektus pedig mindig a maga megtisztulását, a maga teljes megtestetlenedését akarja. Művészet nem lehetséges ugyan a tudat világossága nélkül, de még kevésbbé lehetséges a tudat primátusa alatt.
Valéry-ben erős organikus hajlandóság van arra, hogy a tudat primátusát követelje az emberi tevékenység összes területein. De Valéry művész és így állandóan összeütközésbe kell kerülnie sajátmagával. Az emberi tudat küzdelme a saját primátusáért az az