Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 20. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Megtudtam véletlen, hogy az Athenaeum kiadja Karinthy Frigyes összegyűjtött munkáit, amelyből egyelőre tíz kötet jön.
Ilyenkor afféle összefoglaló nagyismétlést szokás tartani azokból a kritikákból, amik annak idején sorban méltatták a megjelent munkákat. Föltétlen érdekes dolognak tartom ezt, de a jelen sorokkal inkább afféle közkeletű, gyakorlatias szempontokból szeretném mérlegre tenni itten Karinthynak, a magyar és speciálisan budapesti írónak munkásságát, semmint úgynevezett belső analizálásukra vállalkoznék.
Karinthy Frigyes munkásságának általános méltatásával könnyen és röviden készen volnék. Én nem tudok nála nagyobb élő magyar irót.
Értékelésem módjának mindjárt urát is adom s azt hiszem, nehéz vele vitába szállni. Van egy fajta értékmegállapítás, ami egészen más, mint az átlagos, a napi elismerés, sőt más, mint az utódoké is. Ez az értékmegállapítás a legjobbak elismerése, a legkülönbek, a kiválogatottak értése. Olyan ez, mint a titkos fémjelzés. Az inspiráló Cyránók itt bizony föltétlen magasságban állanak az általánosan nagyrabecsült Moliére-ek fölött. A műhelytársak, a pályatársak respektusát, amely ennek az értékmegállapításnak legrendesebb tünete, nem lehet megszerezni sem akadémiai tagsággal, sem a hazafiak, vagy más testületek, vagy akár egy egész nemzet babérkoszorújával sem. A mesterségbeliek tudják és ha nem tudják, érzik, ki a főcsahos köztük.
Amiért ez a titkos fémjelzés kijár, nagyon egyszerű szó: eredetiségnek hívják.
Ez a fogalom azonban nagyon elkoptatott, különösen ebben a vonatkozásban. Aztán nagyon sokszor jelölnek vele olyasmit is, amit én itt nem szívesen értenék alatta. Azért igyekszem mindjárt nagyon naivul megmagyarázni, mit jelképez nekem egy írónál ez a szó, hogy
Sok írást elolvasok, amit nagyszerűnek találók, de nem lelek benne kettőt. Először, hogy az az érzésem jöjjön: ejnye, amit itt ez leír, homályosan bennem is élt, sőt gondoltam rá, hogy meg kellene rögzíteni, de most már itt van, késő.
Mitagadás, ez bizony nem kellemes érzés. De azután jön a második, valami ellenállhatatlan ösztönzés arra, hogy hiszen az életben még ezer és ezer csodálatos, különös dolog van, csak neki kell dűlni a kibogozásának. Nagyszerű, érdemes dolog írni, érdemes élni.
Noshát, én csak azt az írást tartom
Mármost lehetséges, hogy nagyon nagy írók vannak e nélkül a két jellemvonás nélkül is. Szerény megállapításomban azonban a Karinthy-fajták a legnagyobbak. Nem a népszerűsítő nagyok, hanem a teremtő nagyok, az első szó kimondói, a géniuszok.
Ebben a pillanatban, amint ezt itten leírom, úgy rémlik hogy már valaki ugyanitt a Nyugatban megfogalmazta ezt a dolgot ilyenfélekép Ady Endréről, ahol őt
*
Szóval a fentileg értelmezett eredetiség volna az értékelési sémám. De úgy tetszik nekem, hogy ez az elgondolásban látszólag oly egyszerű ügy, roppant kényes és bonyolult és legtöbbször elburkolt és elhallgatott ügy a gyakorlatban. Mert amióta művészet és irodalom van, bizonyos, hogy e körül az ügy körül estek a legkegyetlenebb igaztalanságok.
Ez a bizonyos eredetiség az, amely paradoxul, a művészeteknek leginkább elkallódható és széthurcolható Csáki-szalmája, annak ellenére, hogy a legbecsesebbje, úgyszólván éltető ereje.
Hiszen a világ legelcsépeltebb frázisa, hogy az igazi nagy emberek bére legtöbb esetben mellőztetés, ha nem rosszabb. És vicceket gyártanak a tehetség átkáról, mint amely a boldogulás akadálya.
Nem feszegetem és nem taglalom most ennek okait. Csak annyiban érintettem, amennyiben ide vonatkozik.
Úgy van különben, mintha értelmetlen is volna itten hangsúlyozni ezt, Karinthy Frigyesről írván. Hiszen őt éppen a szerencsés nagyok közé lehet számítani, aki semmit sem engedett, meg nem alkudott, mégis egyre illőbben éri meg sikereit. Ő az a szerencsés, akit meghallgatnak s nem kell alkalmazkodnia, hozzá alkalmazkodtak már.
De a dolog mégis úgy áll, hogy nagyon kevesen múlt az, hogy ő is azok sorsára kerüljön, akik haszontalan szórják el a magukkal hozott magvakat, nem akadnak jó talajra, vagy inkább úgy, hogy nem ő, hanem mások aratják le a vetését.
Unalomig tudja mindenki, hogy nem a legértékesebb, a komolyszavú, sajátos Karinthy volt, aki először magára figyeltette a nagy nyilvánosságot, hanem a humorista. És aztán lopózott bele, szinte észrevétlen, az elmékbe és szivekbe nagyonis súlyos mondanivalókkal, hogy most már semmi se kösse meg a tollat szorító kezét. Valósággal úgy volt, akár az orvos adja be édes burokban a keserű, de gyógyító orvosságot.
Kezeskednék róla, hogy most, amikor összegyűjtött munkáit adják ki, nagyon sok olyan olvasójuk lesz, akik értelmetlen állnak meg a kedvenc szerző egy-egy, sőtbizonyára legjava dolgai előtt és alighanem a humorista halandzsájának fogják azokat tartani.
Hogy megjegyezzem, Karinthy tényleg kedvel, különben acélos tisztaságú stílusával, bizonyos tartalombeli misztifikációt. De ott, ahol ezzel él, majdnem kénytelen vele, mert oly szubtilisak megérzékeltetnivalói, hogy szétfoszlanának, nem bírnák el a kategórikus imperatívust az előadásban.
És ha már itt tartunk, hadd tegyek még nehány megjegyzést munkáinak benső jellemzésére. Erre, mint mondtam, nem vállalkoztam itt. De félek, hogy előbb a humorista Karinthy iránt bizonyos kicsinylést éreztethetek, mikor a másikfajta íróval állítottam szembe. És ez igaztalan volna. Mert bár a humorista, sokszor a műfaj kényszeréből, átlépegeti a túlszigorúan vett irodalom határait, viszont szerény véleményem szerint, ott a legnagyobb, ahol ugyanez a humorista Karinthy a mélyenjáró gondolkodóval és elbeszélővel társul.
Szóljak kereken. Szerény nézetem szerint Karinthynak nem a társadalmi problémákat, metafizikai rejtelmeket feszegető dolgai a legtökéletesebbek, legeredetibbek, hanem azok az apró karcolatai, novellái, krokijai, amikkel az emberi lélek mindennapos, sőt sokszor felszínes rezdüléseit, de szintúgy gyötrelmes és borzongató válságait szurkálja fel tolla hegyére. Az ötlet, a furcsaság nagymestere Karinthy elsősorban és mindenek felett s nem a hangulat, vagy éppenséggel az úgynevezett emberi karakterek az erőssége. Úgy tetszik, mintha hosszabb lélekzetű dolgai is ilyen elnyújtott krokik volnának, amiknek ötlete úgy nőtt nagyra, mint a mesebeli szegény halász palackjából a füstgomoly.
De mindezt kétségkívül nagyobbszabású tanulmány teszi majd tárgyává.
*
Magam visszatérve szempontomhoz, ahhoz a bizonyos
Tulajdonképpen úgy van, hogy bármennyire is brillirozunk mostanság a művészetünkkel a nagyvilágban, távolról sem az igazival, a legértékesebbel brillirozunk. Távolról sem úgy, mint ahogy a kis norvég vagy dán irodalom, a termése legjavával. Az oka ennek sok más, nem egészen a művészet szentsége jegyében dolgozó ügyön kívül mégis csak az, hogy mintha még nagyonis úr volna kultúránkon annak a kiskorúságnak az érzése, hogy semmi nagyszerűt, becseset, újat nem merünk magunkénak vallani, dédelgetni, amíg kifelé nem kacsintunk példák, vagy éppenséggel buzdítás után, Pedighát a világsiker nem mindig áll az igazi érték mellé és a tömeg hangos tapsán kívül vannak csöndes bólogatások, amik többet érnek annál mindenképpen. És nekem sokszor jön pirulhatnékom egy-egy nagy magyar sikeren, aminél el kell képzelnem, hogy a legjobbak odakünn is fanyalogva vonogathatják rá a szájukat, ha ugyan nem mosolyognak rajta.
Hát ez pedig tisztán azon múlik, hogy merjük magunkénak vallani ami valóban sajátos,
Hogy ez éppen Karinthy Frigyessel szemben foglalkoztat, érthető, mert gondolom speciálisan az ő esete, hogy lemarad méltatlanabbak mellett kifelé.
De mit mondhatok erre? Egy egyszerű példát. Úgy tudom Karinthy, több ízben nyilvánosan is, írásban is tanuságot tett olyasmiről, hogy például H. G. Wells-t afféle mesterének, talán mintaképének érzi. Már pedig tisztelet-becsület ennek a különben jeles írónak, akit jó nehány millió ember forgat a hazájában és egyebütt. De ha elgondolom, hogy H. G. Wells az igazi értékmérővel, a qualitáséval mérve bizony kevesebb, mint túlszerény nagyrabecsülője, Karinthy hát akkor ime kifejeztem mindent e körül a dolog körül. Hiszen ő maga is beleesik honfitársai hibájába.
Wells, kevesebb qualitással angol siker, tehát világsiker, ha véletlen magyar író volna, nagyon jó, ha eljut a középszerűségig. Ez nem túlzás. Hanem az igazságos és helyes beállítás.
Szóval, ha rendjén be akarnám fejezni ezt a
büszke vagyok a magyar névnek a világ előtt is becsületet szerzett művészek ötven százalékára, viszont a maradó ötven százalékot még idebenn is restelleném. Ám ha van valaki ma, akit föntartás nélkül, mint nagyszerű, sajátos magyar írót bármikor meg mernék mutatni mindenütt, minden kultúrában az embereknek, az Karinthy Frigyes.