Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 20. szám · / · ESZMECSERE · / · TÓTH ALADÁR: ÚJ MAGYAR SZELLEM ÉS A HALÁLFIAI

ADORJÁN ANDOR: AZ ISTENNŐ RÓZSÁI

Páris, okt. 1.

Élt hajdan Thessaliában egy Lucius nevű igen önhitt fiatalember, aki mindent a maga kedve szerint akart látni, tudni és ebben annyira konok volt, hogy még a varázsszereket se úgy alkalmazta, ahogyan a hivatásos bűbájosok tanították, hanem mindenkor a saját szeszélye szerint. Meg is bűnhődött érte, kegyetlenül. Egyszer hibásan kente be magát valami csuda-balzsammal, mire szamárrá változott és még csak hosszú évek szenvedései árán lett ujra emberré, amikor, szerencséjére és a véletlen jóvoltából, vagy talán, mert a szamarat jobban szolgálja az ösztöne, mint az embert a makacssága, egy istennő kezéből talált abrakul megenni egy rózsabokrétát.

Közel kétezer esztendős ez a költői história, de ami kis tanulság van benne, bizonyára helytálló ma is.

*

...A Vanzetti és Sacco kivégeztetését követő izgalmas napokban a német sajtó és a javíthatatlanul nyomdokában járó bécsi és budapesti, megdöbbentő túlzásokkal, amilyenekre csak a nekihevült káröröm képes, ujságolta, micsoda forradalmi jelenetekben robbant ki Párisban a francia kommunisták bosszúért lihegő haragja. Aki e tudósításokat olvasta, ha csak kicsit is lúdbőrző természet, könnyen elhülhetett belé. Petrolőr tömegek felhőztek el a képzelete előtt, amint felgyujtják négy sarkán a várost; vérszomjas sans-culotteokat látott, amint nyárssal és dárdákkal rohannak meg kastélyokat és palotákat, arisztokratákat koncolnak, polgárokat húznak lámpavasra, pontosan a Carnavalet-múzeumban szunnyadozó chromók és egykori metszetek ábrázolásai szerint.

Legmeglepőbb pedig az volt e tudósításokban, milyen hajszálnyira egyeztek a most másfél év előtt megjelentekkel. Igen, akkor is valami ideges remegés borzongatta meg ezt az állandó trepidációban élő városóriást; akkor is zúgott a méltatlankodás kórusa, - és ennyi már elég is volt hozzá, hogy a német hírszolgálat sürűjében elrejtett hangerősítők e morajt sokszorosan felnövelve, mint a népindulat orkánját zúgják Európa keletje felé, a népek fülébe. Tartalomban, a kísérő jelenségek leírásában, az incidensek kidomborításában ezek a mostani tudósítások annyira egybevágtak a másfél év előttiekkel, hogy kétség se férhetett hozzá: Ézsau hangja mögött, ha keressük, megint csak Jákob karját tapintjuk ki. Most is a mob felülkerekedését hiresztelték; megint azt, hogy a párisi rendőrség tehetetlen volt a tömeggel szemben; hogy a kormány nem merészelt katonaságot kivezényelni az utcára, mert a csapatok megbízhatatlanok a kommunistákkal szemben; hogy a tüntetők az idegenek ellen fordultak, (ez is már szokványszerüen hozzátartozik az ujságzsargonhoz: a boxerlázadás óta hagyomány, hogy minden zavargás elsősorban az idegeneket kezdi ki) és, mint másfél év előtt, most is ugyanaz a végakkord: az idegenek hanyatt-homlok menekülnek Párisból, kivált az amerikaiak, mivel, állítólag, a fehér izzásig hevült ellenük a hangulat.

Minderre aztán, alig három héttel utóbb, mostanában, csattanóan jött meg a felelet. Úton, útfélen a francia fővárosban diadalíveket építettek Welcome felírással rajta, fénytranszparensekkel, az amerikaiakéval ölelkező francia nemzeti színekkel, és naponta új meg új amerikai csapatok özönlöttek ide, az American Legion szeptember végén Párisban elkövetkező kongresszusára, melyre nem kevesebb, mint harmincezer résztvevő érkezett át az Egyesült Államokból. A világháború amerikai katonái látogattak vissza Franciaországba, megtekinteni az egykori csatatereket, elzarándokolni bajtársi sírokhoz, átélni ujra a szenvedések legendáját és közben melegen tüntetni az amerikai-francia barátság mellett. Harmincezer ember, egy egész népvándorlás kerekedett így fel és jött az Óceánon át, de most nem holmi katonai parancs kényszere alatt, mint akkor, a rettenet éveiben, hanem önként, kiki a maga költségén, mert az érzése akarta így, ellenállhatatlanul. Micsoda erőteljes válasz azoknak, akik alig két hét előtt az amerikaiak párisi futásáról kürtöltek koholt híreket a világba.

Hogy azonban ama «forradalmi» jelenetekről is essék itt néhány szó és főleg azokról, akik olyán kiszínezetten, meghamisítottan vitték sajtójukon keresztül a hírét a közönségük felé!... A párisi lapok berlini tudósítói persze azon frissiben visszatelefonálták lapjaiknak, mi jelent meg a berlini sajtóban a párisi eseményekről. Már ezek az első közlések is merőben komikusan hatottak. Hát még amikor két nappal utóbb a boulevardokon olvasta az ember a berlini és egyéb német lapok túlzásait. Minden egyes itt bezúzott ablak odaát, ő náluk, mint egy-egy bevett Bastille volt elkönyvelve. A boulevard Sebastopol-on történt üzletkifosztás leírásából pedig egyenest arra lehetett volna következtetni, hogy Párisban intézményesen törölték el a magántulajdont. Kacagva kellett olvassa ezeket a groteszk túlzásokat, aki magukat a tüntetőket látta, javarészt 16-17 éves sihedereket, ifjonti apacs-jelölteket és most, a berlini lapok tudósításaiban, mint a «párisi munkásság zömével» találkozott velük ujra. Megjegyzendő, hogy e kiskorú tüntetőket a derék párisi rendőrök annyira nem vették komolyan, hogy nem fegyvert, de még csak gumibotot se használtak ellenük, egyedül a sporthoz és nevezetesen footballhoz szokott lábukat, amennyiben egy-egy jól irányzott rugással - the right man on the right place - térítették józanabb belátásra e tévelygő ifjakat... A német lapok barrikádokról, egy felkorbácsolt, fellázadt Párisról írtak. Ebből kétségtelenül senki nem látott semmit. Ellenben a bezúzott ablakok harmadnapra mind újakkal voltak kicserélve; az üzletek előtt épen úgy szabadjára volt kirakva megint az utcára a sokminden portéka, mint máskor szokás; a különbség csak annyi volt, hogy ezután, ha a Clichy-téren vagy a környékén az ilyen 16-17 éves suhancok egy rendőrt pillantottak meg, ijedten és egy reflex-mozdulattal, védően, a hátuk alá kapták a kezüket; vagy, ami még megnyugtatóbb volt nekik: leültek a legközelebbi padra.

*

Felvetődik azonban a kérdés, és tulajdonképen ez volna e sorok lényege, miért hogy valahányszor Párisban csak kicsit is lobot vet a tömeg haragja, a német sajtó és nyomában a miénk, tüstént oly túlzottan, annyira nevetséges, annyira rosszindulatú hiresztelésekkel megduzzasztva adja azt tovább a világnak? Nincsen egyetlen valamirevaló német ujság, amelyiknek itt túdósítója ne lenne, sőt legtöbbjének nem is egy, de kettő-három; egyik, aki a napi anyagot telefonálja át a lapjának és még másik kettő az események színesebb megírására, irodalmi és művészeti események figyelésére. Ezek a német kollégák többnyire roppant kedves, derék emberek, a magánéletükben felettébb korrektek, sőt ráadásul a legtöbbje már nem is mai gyerek, aki ne lenne tisztában a szavak pontos jelentésével és értékével, vagy pedig aki, ifjonti könnyelműséggel, pusztán a szenzáció kedvéért a szavahihetőségét akarná kockáztatni. Igen komoly, sőt fontoskodó hirlapíró-hivatalnokok ezek az urak; ha a madarak közt nem is solymok, de a smokok közt mindenesetre vezér-smokok. Legtöbbje már a haja javát is elhullatta, ami, általában, inkább a megállapodott, megfontolt természetre vall, szemben a bozontos üstökű egyének robbanékony liraiságával. Fájdalom azonban, a német hírlapírók legtiszteletreméltóbb erényei, a pontosságuk, a meggondoltságuk egyszerre semmivé lesz és a legbizarabb túlzásoknak ad helyet abban a percben, amikor e valójában mindig kavargó, forrongó, izgatott, mert eleven Párisban a tömegindulat egy megmozdulásával találják szemben magukat. A bogár lesz ilyen kába a fénytől, a fenevad dühödik meg így a hússzagra, a kleptomániás asszony szédül meg így az áruházak selyemzuhatagában, ahogyan ilyenkor ezeket a német kollégákat egyszerre és menthetetlenül elhagyja az ítélőképességük és a józanságuk.

Ha nem ismerném őket személyesen, ha nem tudnám róluk, hogy alapjában jó és igazán értékes hirlapírók, sőt hogy a legtöbbje egyenest szenvedélyes (bár reménytelen) szerelmese Franciaországnak, megérteném ezt a furcsa jelenséget és azt mondanám: leküzdhetetlen rosszindulat, egy az értelmüket elhomályosító, ellenséges elfogultság hamisítja meg a látásukat. Így azonban csak csudálkozni tudok rajt, és talán kicsit megijedni. Mert az ujságíró, rendszerint (és a hivatásában épen ez az alsóbbrendű) szinte ösztönösen azt írja, amit a közönsége vár tőle. De ha ez így van, - mint ahogy így van -, akkor tünődve kérdem magamban, mit ér minden weimari alkotmány, minden demokratikus átalakulás, minden Locarno, minden Stresemann-beszéd, ha annyi őszinte béketörekvéssel szemközt is váltig ilyen veszedelmes alszelek rengethetik, titokban, a német óceánt? Micsoda hatalmas és titokzatos vágy, kivánság és kiváncsiság gyötörheti a sok milliomnyi német olvasó lelkét, hogy ezek az itt élő német ujságírók az ambiance - Páris s a valóságok ereje - ellenére és bizonyára a saját jobb belátásuk, sőt a látásuk és a megfigyeléseik ellenére, de azzal az intuicióval, amely az idegszálaikat inkább az olvasóik millióihoz kapcsolja, semmint a köröttük érzéklődő igazságokhoz, az olvasók kedvében kivánván járni, ilyen eltorzított tudósításokat adnak?... Miért? És mit használ? Holott holnapra ugyis kiderül az igazság. Mire való volt akkor ez a mai félrevezetés? Elvégre a német természet nem az a szenvedélyes, impulzív valami, amelyikben a percek vad szenzációja lobog fel, hanem tárgyilagos, higgadt. A «sachlich» dogmája mögött miért az a hév, ez a mohó vágya a rossznak, ez a szomja a károgó kár-nak?

...Mostanában tehát az amerikai légió járt itt vendégségben. Párisban ebből az alkalomból az ünnepségek egymást követték. Nem kellett természetesen, hogy a kívül álló egyén, vagy pláne az «ex-ellenség» szíve együtt dobbanjon a párisi népével, de a szemlélő, aki látni tud a szemével és figyelni az értelmével, egy és más megérzés elől józanul el nem zárkózhatott, így például, hogy a francia pátosz és az amerikai primitivitás, a francia gesztus-imádat és az amerikaiak friss gyerekessége néhány igazán gyönyörű és csupa mély jelentőséggel teli jelenetet rögtönzött. Nagy bensőség, intenzív érzések járták át ezeket az ünnepségeket, s ezt észre nem venni, tagadni; kisebbíteni, meghamisítani, másként megfesteni, helytelen cselekvés lenne azzal a nyilvánossággal szemben, amelyet az ujságíró, mégis csak bizonyos súlyos felelősség terhével a vállán, szolgál... És mégis, mivel találkoztunk? Az amerikai légionáriusok közül néhány ezer elzarándokolt Verdunbe, ahol egy díszebéden Poincaré köszöntötte őket. A francia miniszterelnökről, erényeiről és fogyatékosságairól, bizonyára mindenkinek megvan a maga véleménye; a párisi német laptudósítók azonban, e verduni ünnepség alkalmából jónak látták azt jelenteni lapjaiknak, hogy a banket botrányba fult, mert amikor Poincaré mint díszszónok, szólásra állt fel, a légionáriusok - eszeveszetten kimenekültek a szabadba a terített asztal mellől! Talán mondani se kell, hogy ezt a nevetséges német hiresztelést aztán a magyar sajtó is átvette, azzal a jóhiszeműséggel és hűséggel, amellyel évtizedek óta a figyelő szemünket mindenben Berlin felé fordítjuk.

Németországban magában, vajjon a már Tacitus által említett furor germanicus talál-e kielégülést az ilyen meghamisított vagy felfujt álhírekben? És mi történik, amikor harmadnapra a német olvasó mégis csak megtudja, hogy felültették, félrevezették? A csalódásán való sajnálkozása kisebb lesz-e ilyenkor, mint volt az eredendő és mindjárt teljesen kiélt, pillanatnyi öröme: amikor az álhírt kapta, értelmileg felfogta, magához assziminálta, mivel akkor még igaznak hitte?... A német lélek szeret a filozófikus hajlandóságával, a tárgyilagos és oknyomozó természetével hízelegni magának, holott e tulajdonságoknál még sokkal fokozottabb mértékben sajátja az a könnyűség, amellyel a vágyait összetéveszti a valóságokkal és már elért tényeknek veszi, ami pedig csak mint remény és illuzió él benne. Szinte a misztikusban gyökerező tulajdonsága ez a németeknek, szemben a latinok pozitívizmusával és kételyével. A német belékapaszkodik vágyai tárgyába, még ha merőben illuzorikus is az, sőt a vágyát legtöbbször többre becsüli a meglévő valóságnál. Bizonyos lelki kapzsiság ez, amelyet ő maga, mivel a vágyának tárgya csak reménybeli, könnyen és szívesen az idealizmussal téveszt össze. A lafontaine-i példázatban a kutya elereszti a fogai között tartott csontot, hogy a patakban visszatükröződő árnyképét is megkaparintsa.

A világháború magja és főleg annyi dezilluziója, annyi kényszerű, végzetszerű csalódása, annyi tragikus tévedése és hibája, ami talán mind ebből a német tulajdonságból csírázott ki! A béke erős és szolíd Németországát feláldozták a győztes Németország chimerája kedvéért. A belga semlegesség megsértése; az angol semlegességről való naiv ábrándozás; a tengeralattjárók háborúja; az Amerika harcképtelenségéről elterjedt tévhit Lenin, Trotzki és a többi bolsevik-vezér Svájcból Oroszországba való elszállítása, leplombált kocsikban, Németországon keresztül; az Oroszországra a Kerenszki-Miljukov napokban rászabadított bolsevizmus; a bresztlitovszki és a bukaresti béke sorozatos és irtóztató tévedései: mind, mind, sokféle tükröződésben, egy és ugyanaz a jelenség: a vágyak összetévesztése a valóságokkal, fanatikusan és vakul. De hát a világ, a magunk filozófiai megvilágításában, nem olyan-e, amilyennek látjuk és amilyennek láttatni akarjuk? Die Welt als Wille und Vorstellung. Egy német babona ez: csak vágyódni kell valami után, nagyon vágyódni, a bennünk lakó minden misztikus erők megfeszítésével, és utána a jó öreg német isten majd úgy is fordítja az események sodrát, ahogyan azt az ujságjainkban, a hadikommünikéinkben, a tudósításainkban, a külpolitikai horoskopjainkban és a lelkünkben, a vágyaink schizofreniás világában a számára előírtuk... Gott mit uns!

És amikor Páris alatt vagy felett csak megmozdul valami, ők már előre a katasztrófák robaját akarják kihallani belőle. Amikor itt csak szikrák pattannak ki, mint valami állandó lendületben lévő elektromos gépből, ők már egy fellobbanó lángtengert látnak. A megható és nyugtalanító pedig ebben az, hogy mindez nemcsak elképzelés a részükről, de látják is, valóban, csakugyan látják: vizuális benyomásuk van róla, mint látomásáról a vizionáriusnak. Így látták és ábrázolták ők meg előre, érmek és reliefek alakjában, hogy a császár, Vilhelmus Germanicus, hogyan vonul be Párisba az Arc de Triomphe alatt, mialatt a háttérben egy pomerániai gránátos az Eiffel-tornyot döntögeti, talán hogy jóllakottan majd a fogát piszkálja a hegyével.

*

A magyar sajtónak, amelynek annyi kiváló, nagyszerűen felkészült munkása van, rá kellene eszmélnie, mennyire árt vele önmagának és a legfontosabb nemzeti érdekeinknek, amikor ily teljesen a német hírszolgálat járószalagján vezetteti magát. A német sajtó torzításai megmagyarázhatók a német lélekkel; megmagyarázhatók talán azzal is, hogy Németország és a németség elvégre elég erős akár még egynéhány tragikus világpolitikai tévedést megbírni, de mi, a mai szegény és kicsi Magyarország? Miért teremtenénk újabb ellenségeket magunknak? Miért provokáljuk magunkkal szemben még a bizalmatlanságot? Miért igazodunk mindig és mindenben a berlini ujságjelentések szerint? Holott, épen a politikában, nincs veszedelmesebb tévedés, mint a vágyainkat a valóságokkal téveszteni össze. Aki mindent a maga kedve, a saját szájaíze szerint akar ízelni és tudni, könnyen úgy jár, mint amaz ókori regényhős, a thessaliai Lucius... Csak istennő nincs mindig a közelében, akinek csudatévő kezéből majd kiehesse a megváltó rózsabokrétát.