Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 20. szám

RÉDEY MÁRIA: A HOLD
(Egy filozopter lázálmaiból)

Motto: Und nun ist nichts an ihm,
Und er ist nackt, wie ein Heiliger.

Rilke

Történik egy konflisban - Fiú 23 éves - Leány 19 éves - Kocsis

Leány: Mért nem beszél?

Fiú (zavartan): Oly szép az est... Jó hallgatni.

Leány: Már ott is hallgatott. Ott is szép volt az est, a sok unalmas, érdektelen ember között?

Fiú (megilletődve): Nem voltak unalmasak. Nem unalmas a mező, melynek sokszínű virága van.

Leány (kacérul nevet): Ha én férfi volnék, nem törődnék a mezőivel, hanem csak e g y virágot látnék.

Fiú (nem felel).

Leány: ...De Berciéknek sikerült ez az estélyük, ugy-e?

Fiú: Azt hiszem. Sokan voltak. Nagy kavarodás. Mindenki csak a maga jólérzéséről beszélhetne. De ki győzné őket mind megkérdezni?

Leány (kacérul belehajol a fiú arcába): Én megkérdezem. Jól érezte magát!?
 
Fiú: ...Jól.

(Szünet.)

Leány (csúfondárosan nevet).

Fiú: Mit nevet? Nem áltatom magam, hogy zavarból teszi. Én még soha nőt nem hoztam zavarba.

Leány: Igazán? S ezt ilyen őszintén és minden szégyenkezés nélkül bevallja? (Hízelkedve.) Pedig én szeretném magát zavarba hozni... (Hirtelen.) Mondja, szép voltam ma?

Fiú: Szép.

Leány (csúfondárosan): Szép, szép!... Mintha ezt is csak erőltetve mondaná. Az ember ilyenkor valami egészen mást mond... valami szépet, huszárosat. De mit ért maga ahhoz?

Fiú: Valóban nem értek. (Halkan.) Szebb volt, mint kellett volna.

Leány: Ó, az nern lehetséges. (Fölélénkülve.) Tudja, hogy magától függött ma az én egész szépségem? Különös érzés lehet ez a férfiaknak... valami diadalmas érzés, ha tudják, hogy minden azon múlik, mennyit tudnak nekünk mondani. Szavak nélkül. Igen. Ez gyújtja fel a mi szépségünket. Hogy olyanok leszünk tőle, mint egy illuminált karácsonyfa; sok finom édességgel és szikrázó fénnyel teli. (Mély szemrehányással.) Ó, tudtam volna én ma sokkal szebb is lenni. És szerettem volna!...

Fiú (ijedt zavartan, nem akarja elérteni): Lehet, hogy a karácsonyfát is a gyermek nagy álmodó szeme és az ő nagy, áhítatos vágya gyujtja fel. A vágy csodákat művel.

Leány: Magát érdekli a karácsonyfa? Mert engem nem.

Fiú: Csudálom. Hiszen olyan gyerek! Szeret játszani és a játékait megtépázni.

Leány: Talán magának panaszkodott egy ilyen játék?

Fiú: Nem panaszkodott. De néha hallottam sóhajtani egy szerény ólomkatonát.

Leány: Szegény katona! (Nevet.) Mondja, ólom-Napoleon, nem érzi néha, hogy most tűzbe kellene jönni és egy nagy csatát megnyerni? (Kihívóan néz a szemébe.) Vagy az ólom sohasem olvad? (Kényeskedve.) De most ne feleljen, mert álmos vagyok.

Fiú (megnyugtatóan): Mindjárt otthon leszünk.

Leány: Plöm. (Halkan nevet.) (Szünet.)

Leány (halkan, majdnem titokzatosan): Mondja: akarja, hogy nagyon megtiszteljem?

Fiú: Akarom.

Leány: Akkor ígérje meg, hogy most nem mozdul, nem szól, de még csak nem is gondolkodik, amíg meg nem engedem. Megígéri?

Fiú: Meg.

Leány (fejét a fiú vállára hajtja, meleg suttogással): Ilyen nagy megtiszteltetés még soha férfit nem ért.

Fiú (nem szól, csak a szíve dobogása hallik s a melle száll föl és alá, mint egy ijedt, nagy madár.) (Szünet.)

Leány: Olyan itt... olyan furcsa most... Eszembe jut az apály és a dagály. Mintha egyszerre minden vérhullám kiömlenék... aztán megint... mintha az utolsó csöppig visszahúzódnék, szinte a halálba... Jó volna most meghalni?

Fiú (nagyon küzd magával, nem tud felelni.)

Leány (felüti a fejét, hízelkedve): Jó volna?

Fiú (rekedten): Nem tudom.

Leány (nevet): A maga templomában félreverték a harangot. Baj van?

Fiú: Igen, baj. Mert van valaki a templomban, aki nagyon imádkozik (reszkető hangon)... és egy másik valaki... egy istenkáromló, aki nevet rajta.

Leány (halkan kacag): Nem nevet. Látja... most elmondom: az előbb álmos voltam. S azt gondoltam: Miért ne tehetném a fejemet egy kicsit a maga vállára? Más férfival ezt nem lehet. De magával, - ó. Maga olyan finom, drága, szelíd kis fiú... (Nevet.) Hát ez volt az a nagy megtiszteltetés, hogy rá mertem tenni a fejemet a vállára. (Felüti a fejét és kihívóan néz az arcába)... Mért nem szól?

Fiú (izgatottam): Mit szóljak?

Leány: Hát persze, mit is szólna?...

(Szünet.)

Leány: Már a fasorban vagyunk. Mindjárt otthon leszek. Pedig a hold olyan, mintha örökké tudna ránk sütni... s én is úgy érzem, ... Ugy-e, maga szereti a holdat? (Alattomos szelídséggel.) Az is olyan csöndes, mint maga. (Nevet.)

Fiú (sértődötten): Igen, én is olyan vagyok, mint a hold.

Kocsis: Én meg csak hajtom, hajtom a lovakat s azt se tudom már, hová tetszik az uraságnak. Ilka-utca 12?

Fiú: Igen, oda. (A lányhoz.) Vagy szeretett volna még kocsikázni? Szólhatok ...

Leány: Ó, dehogy. (Mulattatva.) Mesélek valamit. Ha én konflisban ülök mindig süt a hold és mindig egész különösen vidám dolgok történnek. Egyszer például... Münchenben... azt kérdezte tőlem egy fiú: «wollen wir uns küssen?»

Fiú: És? Ugy-e, nem?

Leány: Mit és? Persze, hogy n e m. Lehet ezt kérdezni?

Fiú: Csak azért?! (Ingerülten.) Már értem... ezt az ember megteszi, de nem szól. S ezt most a kocsizás miatt mondta el, ugy-e?

Leány (nevet): Csak eszembe jutott.

Fiú: Persze, mert én is olyan ostoba, szelíd tökfilkó vagyok, mint az előbb mondta s mint az a müncheni kamasz. Ugy-e?

Leány (nevet): Nem szóltam semmit.

Fiú: Nem, nem szólt. Csak nevet és eszébe jutnak dolgok, melyek arcomba kergetik a vért. Milyen egyszerű lett volna odaszólni a kocsisnak...

Leány (ingerlő kihívással néz rá).

Fiú: S aztán... belevágtatni a felelőtlen éjbe. Csak a hold mosolygott volna felettünk, mint egy jó öreg lelkész, aki örvendez. Vagy nem, nem úgy. Hisz nem jó az, aki felelőtlen. Nem lelkész... csak egy öreg, cinikus fráter, vén kéjenc, aki telt arccal vigyorog a mások bukásán.

Leány: Bukásán?

Fiú (nagy indulatban): Ez kellett volna magának? Ez az, amit tőlem várt? Amit tűznek, mámornak, szenvedélynek nevez éretlen gyermekeszével, ugy-e? (Nagyon meleg szenvedéllyel.) S amiért a halálba kerget a nevetésével. De esküszöm, inkább meghalok...

Leány (impertinensen): Maga?

Fiú: Nem, nem én. Persze, hogy nem. Hisz én csak egy hüllő vagyok, igaza van. Nem is hüllő, hanem bot. Még annál is rosszabb, mert... még a bot is kivirágzik...

Leány (csodálkozva néz rá): Csak nem?

Fiú (ismét meleg szenvedéllyel, megérintve a lány haját): De igen, ha ilyen lázbontó aranypor ömlenék el rajta... Mert megérezné annak reszketeg melegét. Olyan ez, mint a forró nap, mely elborítja s egyszerre érleli meg a kemény gyümölcsöt. A szőlővessző levelet hajt s Bacchus áll előtted, gyönyörtől ittas, ragyogó szép istenfiú. Pogány isten, akinek mindent szabad. De én nem vagyok pogány, nem vagyok Bacchus. Még csak férfi sem vagyok, ugy-e? Mert még tudok parancsolni a véremnek. Milyen megvetésre méltó, ugy-e?... Hát mit kívántál volna egy férfitól? A te «igazi férfi»-dtól, mondd? (Erősen megszorítja a kezét.) Hogy a válladba harapjon, igen?

Leány (halkan felsikolt): Jaj!

Fiú: Ebbe a parfümös, fehér válladba, melyet alattomos kacérsággal felkínáltál nekem, mikor álmosságot tetetve rám borultál?

Leány (tiltakozó mozdulatot tesz): Nem.

Fiú (fokozódó izgalomban, már egész testében reszketve): Ó, nem szerelemből. Abban még volna szépség. Hisz vágyaink nem ismerik a szemérmet...! Hanem, mert látni akartad, van-e tűz a parázs mögött, melyet óvatosan eltakar a lomha szürke hamu. Mert értelmetlen mohó kiváncsisággal gyönyörködni akartál benne, mint lövell mennyekig a világ leghatalmasabb lángoszlopa. Mert eleven láng vagyok én, ha egyszer meggyulladok és lángtengerré leszek, mely elönti és megsemmisíti az egész világot. Téged is, szerencsétlen. Téged elsősorban. Azért ne férkőzz hozzám apró játékgyufáiddal, ne piszkáld föl a parazsat, ne ingereld a szunnyadó lángot, mindenre kérlek.

Leány (kielégített hiúságtól és felcsillámló érzékiségtől lihegve): Miket beszélsz! Milyen őrülteket! Szinte végigfut rajtam... Pedig szeretem a tüzet! Akár játékból, akár komolyan, Tavaly ilyenkor, mikor a malom égett... Valóban, olyan lehet a pokol szerelme, sistergő, pattogó, véresen lihegő lángnyelvek, melyek epedve nyaldossák körül a rózsaszín eget... Gyönyörű volt. Szép és borzalmas, mint te vagy! (Hízelkedve hozzásímul.) Szeretlek!

Fiú (szemrehányón): Ó, mit keressz te a lelkem titkos szentélyében? Nem vagy te méltó még a templom küszöbére sem. Ámort akartad látni a maga mezítelen formájában? Ámort a tilalom ellenére? Bárcsak sötét maradt volna mécsvilágod. Mert a durva földi fény megvakította őt, olajod átka rácsöppent és sebeket ejtett érzékeny testén. Ó, Psyche, milyen szép vagy te és milyen mérhetetlenül könnyelmű!

Leány: Félrebeszélsz! Mi van veled?

Fiú: Semmi, semmi. Csak felkavartál bennem minden elpihent nyugalmat. Különös, hogy ti asszonyok nem bírjátok a mi nyugalmunkat. Zavarba ejt és idegessé tesz benneteket. De miért?

Leány: Ugyan menj!

Fiú: Talán, mert érzitek, hogy más a mi világunk vagy, mert a mi nyugalmunk alkonya a ti győzelmetek biztos jele? És mégis, - ha átlépünk győzelmetek diadalmas világába, nem Énünk megtépett foszlányait hozzuk-e csak nektek?

Leány: Miért?

Fiú: S ez jól van így, mert csak egyet nem bírtok elviselni -,

Leány (kíváncsian): Mit?

Fiú: Azt, ami egész.

Leány (hízelkedve símul hozzá): A szivedre gondolsz?

Fiú: Minő kacérság! Te vagy a legkacérabb nő a világon!

Leány (hizelkedve): Azt mondják, hogy te még sohasem voltál szerelmes. Igaz?

Fiú (durván, színte kiáltva): Nem igaz. Nem nyugszol, már látom. (Szelíden, de meleg szenvedéllyel.) Pedig kell, hogy most nyugodtak legyünk. Nagyon kérlek rá. Add a kezedet baráti hűséggel, hogy kevésbé reszkessen az enyém. (Megfogja a kezét.) Milyen hideg ez a kis kéz és milyen tüzes az enyém. Csüggedt, forró kehely egy hűvös levélen.

Leány (nevet).

Fiú: Hiába nevetsz. Mert hűs vagy te, csodálatosan hűs, mint a harmatos fű. Talán mert még nagyon reggel van nálad. De nagyon kérlek, most én kérlek rá, ne mozdulj, ne szólj semmit... egy szót se szólj... könyörgöm... egy szót se, mert félek...

Leány (mintegy megbűvölve): Mitől?...

Fiú: Ó, csend... Ne beszélj...

Leány: De mitől félsz...

Fiú (remegve a belső indulattól): Hogy nagyon ezüst a vállad és nagyon tüzes az ajkad. Már rajtam éget, anélkül, hogy hozzád értem volna.

Leány (buján nevet és hirtelen szájon csókolja): És most?

Fiú (felugrik, nagy indulattal): Mit tettél, szerencsétlen? Nem kértelek, nem könyörögtem neked, őszinte, tiszta férfiszívemmel? De te süket maradtál minden könyörgésemmel szemben... Mondd meg hát, mit akarsz velem? Bosszút? De miért? Nagy ég! Talán mert túlságosan szerettelek, vagy mert szerelmem hallgatag volt eddig? Boldog, aki nem tudja, mit éreznek a hallgatók!... Szomjú vágyad sohasem fog betelni az én rettentő kínjaimmal? Pedig nézz végig rajtam és szánakozzál, csupa seb vagyok már, csupa seb. Poklok tüze égeti a lelkem és nincs már erőm a küzdelemre.

Leány: De mért akarsz te mindig küzdeni; hisz nincs reá semmi szükség!

Fiú: Nincs rá szükség? Hah, ezt jól mondtad. De milyen jól! Igazad van. Mért kívánnék tőled lehetetlent, vagy mért kívánnám magamtól? Most már mindegy. Vége. Legyen diadal neked ős Éva-lánya. Halali! Én leteszem a fegyvert. (Vadul csókolni kezdi.) Csak azt mondd meg nekem: ki felelős most már a jövőért? Én, a levert ellenfél, vagy te, a diadalmas asszony? Te felelj az égnek, mert te akartad... Te vetted el a józan eszemet, te tetted velem a lehetetlent, hogy ne tudjak mást kívánni, mint téged, csak téged, átkozott, drága rongy te, ... ki hetykén, kacagva tetted lábadat szivemre, hogy eltipord. Milyen kimondhatatlanul és milyen végtelen szeretlek. De most már esküszöm rá - inkább halott legyek, mint hogy ne légy az enyém.

Leány: Elemér! Az istenért! Térj eszedre! Elemér! Minő gyávaság!

Fiú (lihegve): Gyávaság? Igen. Gyávaság!

Leány: Elemér, megőrültél? Mit teszel?

Fiú (erőszakosan csókolja): Hogy mit teszek? Amit te kívántál, amit parancsoltál. Megolvadtam, megvadultam, tűzbe jöttem, kigyulladtam, én ólom-Napóleon. Mit akarsz még? Hah, de még milyen nagyszerűen! Nem tetszem neked? Pedig ezt az arcomat is látni akartad egyszer. Hát itt van! Most ilyen vagyok, látod, ilyen, ilyen, ilyen!

Leány: Undok vagy, menj el!

Fiú: Undok vagyok? Undok? Felséges vagyok. Te ezt nem érted. De várjál, nemsokára mindent érteni fogsz. (Titokzatos ünnepélyességgel.) Tudod, mi ez? Tudod, mi ég most bennem? Szent tűz. Szent kábulat. A nagy őserők feltámadása ez, csodás misztérium. S mindegy is már, hogy szentnek tartlak-e, vagy...

Leány: Elemér, térj eszedre!

Fiú: Mert olyan szenvedély ez, amilyen nem volt még ezen a földön és nem is lesz többé soha. Olyan szerelem ez, amilyet nem hívtál, de azért itt van, - hivatlanul. Ez nem símogat, ez a szerelem, tudd meg, ez a szerelem nem játszik, ez nem pörköl, ez a szerelem, ez sikolyokkal teli, mert ez a szerelem fáj, ez sajog, ez éget, ez mardos, elpusztít és tönkretesz.

Leány: Elemér! Félek tőled!

Fiú: Mert tudd meg, hogy ebben a szerelemben benne éget a pokolbeli gyülölet minden lángja. Az a láng, mely nélkül nincs is igazi szerelem. És én így szeretlek. Én megverlek, megsebezlek, megkorbácsollak a szerelmemmel, lerágom, letépem, leszaggatom rólad a húst, és megfullasztlak a csókjaimmal, mert én úgy tudok csak szeretni, hogy agyonszeretlek.

Leány: Elemér, te elvesztetted az eszed!

Fiú (mohón csókolja): Még csak most jött meg!

Leány: Ha el nem eresztesz rögtön... (Hirtelen kinyitja a kocsiajtót és úgy tesz, mintha ki akarna ugrani. Elemér ijedt mozdulattal megragadja és visszaszorítja a párnák közé.) (Szünet.)

Fiú (nagy könnycseppek hullanak a szeméből): Valóban megőrültem... Még bajod eshetett volna. Pedig nincs okod tőlem félni... (Kérlelő, szelíd, szerelmes hangon.) Ne hagyj el, kérlek. Ugy-e nem teszed, én kis fehér pillém, szép kicsi fényességem, ugy-e nem? Nézd, könnyek folynak végig az arcomon. Ez a szivárvány az égen. Békét jelent, mennyei, nagy békét. Nem érzed, milyen szép, nagy csöndesség van körülöttünk? Nem érzed, milyen szép csöndesen szeretlek? Mert szent vagy te az asszonyok között, kis rebbenő, fehér Madonnám. Nézd, nyugodt vagyok, mint a hold, mely nesztelen suhan a csöndes, éji úton. Miért is akarnál engem elhagyni?

Le á n y: Igen, most jó vagy. Most nem bántasz. De mért akartál engem megverni?

Fiú (ijedten): Hogy vernélek! Isten ments! Hiszen szeretlek! Hadd csókoljam meg a ruhád szegélyét, tiszteletteljes nyugalmam jeléül. (Alázattal megteszi.) És nézd, megcsókolom a kezedet... pedig te tudod, hogy aki kezet csókol, már nem akar semmit.

Leány (halkan nevet): Igazán? De hogy megváltoztál! Milyen különös!...

Fiú (meleg szenvedéllyel): Nem különös. Természetes és magától következő, mint zene az éjben. Hallod a vérünk halk zenéjét? E g y ritmus fonja be őket. A mi szerelmünk csöndes ritmusa.

Leány (halkan nevet).

Fiú: Megint nevetsz. De jó, hogy nevetsz. Ó, hogy szeretlek!

Leány: És igazán nem akarsz bántani?

Fiú: Hogy bántanálak. Áldani akarlak téged, megáldani a szerelmemmel, de nem bántani. Mert nem szeret igazán, aki gyötör; és nem szeret mélyen, aki gyűlöl.

Leány: Az előbb mást mondtál.

Fiú (nem is hallja): Mert mi más a gyűlölet, mint magatehetetlen védekezés? Kis lelkek törpe aggódása, kufárkodás az érzelmekkel. Mintha az igazi érzelmet mérni lehetne, hosszúság vagy súly szerint, mint egy véges tárgyat. Hisz a szerelem végtelen és örök. Ugyebár?

Leány (nem felel).

Fiú: Csudálatos, hogy senki sem akar jobban szeretni a másiknál. Miért van ez? Miért nem akarja mindenki a legnagyobbat...? Csak gyönge félelem ez, amit büszkeségnek neveznek. Igen, félelem, hogy elvesznek a szerelemben. Pedig a szerelemben elveszni nem lehet. Nem tudod, hogy a szerelem erőssé teszi az embert és széppé? Én megnövekedtem tőle és naggyá lettem, mint az Isten, megbocsátó és jósággal teli. Ugy-e érzed, hogy te is megváltoztál?

Leány: Én?

Fiú: Igen, ó, jól látom én. Mert most már mindent tudok. Megváltoztál és szeretsz engem. Megtisztultál és megnövekedtél te is.

Leány (halkan nevet).

Fiú: Hogy is lehetne máskép? Hiszen most megtudtad, hogy szeretlek és hogy szenvedtem érted, amit eddig nem tudtál. Hisz nem mondtam soha. De most tudod, most: igen. Ugy-e? Megtelt a levegő feszültséggel, megnyilt az ég fönséges komorsággal, mennydörgött, villámlott és kicsapott belőle egy láng: az én égő lelkem. Tudod-e, mit jelent az, ha a lélek kivetődik idegen földre s ott áll árva érzékenységében, riadtan és szenvedésekkel teli? Mert fáj neki minden fény és minden hang és minden rezzenet. Halálát várja ilyenkor, mert meghal a lélek, ha elhagyja égi hajlokát. Aki egyszer lát ilyet, szentté lesz, mégha utcalány lett volna is, mert tisztító tűzön megy keresztül... Csudálatos szép ez az éj. Mintha zenét hallanék s angyalok szárnyai szelnék halkan a leget.

Leány: Milyen szép vagy így. És szelíd, mint a hold.

Fiú: Keresd meg a szememben egy méla sugarát.

Leány (mintegy észbe kap): Igen. A hold... Látom a szemedben... Ezüst fényben úszik. Ó, most már értem.

Fiú (örörnteljes elragadtatással): Szívem ragyogó gyöngye, ugy-e hogy megértesz! Minő boldogság!

Leány (élénken): Igen, már olyan sokszor hallottam róla... hogy a hold...

Fiú: Hadd a holdat! Beszélj boldogságról, szerelemről. A m i szerelmünkről és a m i boldogságunkról. (Megcsókolja.) Csókolj meg te is!

Leány (megcsókolja): Igen, de hiszen te beszéltél a holdról. És ez olyan érdekes... Hogy ez úgy hat reád... Egészen megváltoztál.

Fiú: Én... a holdtól! (Észbe kap és iszonyúan kacag.) Ó, hát persze, hogy megváltoztam!... S én azt hittem, hogy te... Micsoda hiú és dőre gondolat... Szent isten, mennyire elmaradtál tőlem. Vagy tán el sem indultunk együtt? Ó, hogy el tudnak némelyek maradni!...

Leány (sértődötten a fiú kacajától): Szavakat mondasz, amiket nem értek.

Fiú (könnyű hangba átcsapva, de nagyon izgatott): Igen, szavak, szavak... De ez nem is fontos. Az a fontos, hogy szeress.

Leány (nevet).

Fiú: Milyen ledérnek hallom most megint a kacagásod. De ez jól áll neked. Kiléptem ismét bűvkörödből. De szép vagy így. Ugy ragyog a fogad, mint egy drága ékszer. Jó volna, ha mindig csak nevetnél... Azt mondtad, mulatságos dolgok jutnak az eszedbe, ha konflisban ülsz és süt a hold. Mesélj hát valami mulatságosat, valami müncheni tréfát. Jó megint hallgatni .

Leány: Nem tudok mesélni. Most különben is rajtad a sor. Hiszen olyan szépen belejöttél... Pedig először hogy hallgattál, (nevet) amíg egy kicsit föl nem húztalak, ugy-e? (Élénken.) Olyan vagy, mint az én babám, tudod? az én francia babám, melyet egyszer karácsonyra kaptam...

Fiú: Ne mondd! És az milyen volt?

Leány: Meg kellett nyomni a gyomrát... s aztán azt mondta: «Papa!» A derekán egy szalagra is fel volt írva: «Je dis papa et me déshabille.» Jé, - és te is hogy levetköződtél!

Fiú: Igen, én is. (Felhördül és kiugrik a kocsiból.)

Leány: Kocsis, kocsis, álljon meg!

Kocsis: A Krisztusát neki!