Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 20. szám · / · MISSIK ENDRE: ÍRNI
Unom már mindigegy arcomat.
Akinek mások látnak: mindig a bánat
bús tükreiben csillogni, mikor nem is úgy van,
mindig a fanyar vonalakat, mikor hiszek is,
a józan mérsékletet, az értő mosolyt akkor is,
mikor minden korlát elájult
és minden egy csoda csodálatos
vakító színeivel cseng belém -
unom már mindigegy arcomat,
a messzinéző, kigyógyult és fölényes,
a higgadt bölcset, az ostoba álmodozót
akinek mások látnak -
ó, még te sem ismersz, megállj csak, egyszer
fölkaplak kacagó karjaimba
hopp, földoblak és elkaplak, mint egy gyereket,
összevissza fogok darálni mindent,
összekuszálom bús selyemhajad
és okos és komoly szemeidre őrült
csókokkal, kótyagosan és részegen
végigtáncolok veled a déli uccán
de úgy; de úgy, hogy -
hogy könnyesen, hogy boldogan és ijedten
hiába tiltakozol majd és hiába
sikoltasz durva karjaimban: eresszen!
bolond, őrült, bolond, bolond...