Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 20. szám · / · SZINI GYULA : JÓKAI
Amikor az ember hozzáfog olyan feladathoz, amely nemcsak csábító, hanem veszedelmesen nehéz, kell hogy számot vessen magával, mintahogy az alpesi utazó is szemügyre veszi azt a mélységet, amely Fölött életét kockáztatja valamely különösen szép és vonzó havasi gyopár kedvéért.
Jókai Mór életét úgy megírni, ahogy az ember szeretné és ahogy az olvasó is óhajtaná, egyike a legnehezebb feladatoknak, amelyekre toll vállalkozhatik. Jókai korszakalkotó géniusza, mint a magyar föld óriási, lenyügöző, délibábosan káprázatos szellemi jelensége, már arányaival is megijeszti a szerény tanítványt, aki hódolattal közeledik feléje.
Legyen szabad magamat tanítványának neveznem - mintahogy tanítványa neki minden magyar prózaíró -, de különösen tanítványának érzem magam én, mert már legelső, jóformán gyermekkori kísérleteimben ösztönszerűen az
Minden spanyolban van valami Don Quijoteból, minden angolban valami a Dickens Pickwickjéből és minden magyarban valami a Jókai regényhőseiből. Húsz éves korunk ideálizmusát Jókaiból merítjük. Mint aféle koránérett gyermek Jókai mellett megismerkedtem olyan írókkal és gondolkodókkal is, akiket pesszimistáknak mondanak és már korán föltárták előttem a salamoni bölcseséget: minden hiábavaló! És mégis mikor egyáltalán tollat fogtam kezembe, Jókai világos, derüs, jóságjos életnézete ejtett hatalmába: a méh a mézédes virágra száll és nem a mérges bürökre. Életem első prózai kísérlete tehát Jókai jegyében született meg és akaratom ellenére édesatyámnak, aki maga is író volt, kezébe került. Apám észrevette az utánzatot és így ítélt:
- Sajnos, te is Jókait utánzod, ami zabolátlan fantáziára és a valósággal való nemtörődömségre mutat. Jókainál az emberek például négylovas hintón érkeznek meg aztán egyszerre csak hírehamva sincs se lónak, se hintónak, Jókai tudniillik megfeledkezett róluk.
Én magamban tiltakoztam ez ellen az ítélet ellen, mintahogy a fiak mindig tiltakoznak apáik ítélete ellen. De a saját életemnek ezeket a részleteit nem szerénytelenségből vagy túlzott egotizmusból mondom el, hanem azért, mert alkalmat nyujt arra, hogy egy lappangó balítélet és téves értékelés ellen már most fölemeljem tiltakozó szavamat.
Amennyire a húszéves magyar rajong Jókaiért, a felnőtt férfi többé-kevésbé magáévá teszi Gyulai Pál ítéletét, amely - ha híven tolmácsolom - körülbelül az, hogy Jókaiban nagy a fantázia, de igen gyönge lábon áll a logika, a lélektan, az ember és az élet ismerete.
Mondják ugyan róla, hogy «a nagy mesemondó», de ebben is aláértékelés van: azt akarják mondani, hogy Jókai a mesefantáziának alárendelte a valóságot, amellyel önkényesen bánt el, aszerint, ahogy a mese fordulatossága vagy erkölcsi tendenciája megkívánta. Kritikusai szerint tehát a legnagyobb erényei igen nagy gyöngeségekkel vegyülnek el.
Érdekes, hogy ezt a kettősséget - tündöklő erényekhez képest annál inkább feltünő gyöngeséget - átviszik Jókai életére is. Mikszáth Kálmán hatalmas Jókai-életrajzán - amely természetesen gondolatokkal termékenyítette meg ezt a mi írásunkat is - vezérfonálként vonul át az a gondolat, hogy Jókai akaratszegény ember volt, mint az édesapja, és hogy a drága jószívének forrósága nemcsak akaratát olvasztotta meg, hanem az életről és emberekről való helyes ítéletét is. Mikszáth közel van ahhoz a felfogáshoz, hogy Jókai egész életén át az az ember volt, akit becsaptak, orránál fogva vezettek, jóságával visszaéltek. A zseniális palóc nagy ravaszul akart így rátapintani Jókai híres gyöngeségére.
Amikor Jókai életének megírására vállalkoztam, számot kellett vetnem ezekkel az ítéletekkel, amelyeket olyan tekintélyes nevek támogatnak, mint Gyulai Pálé és Mikszáth Kálmáné. De amikor Gyulai az író gyöngeségeire, Mikszáth pedig az emberi gyöngékre mutatott rá, rá kellett jönnöm, hogy ezeknek az ítéleteknek közös forrása van. Az írói és emberi gyöngéknek, amelyeket ezek az élesszemű kutatók fölfedeztek, eredete Jókai különös jellemében van, amelyet mélyen, valóban lélektanilag, a vakmerőségig őszintén és azon túl is még senkise fürkészett ki. A dolog természeténél fogva én se vagyok abban az irígylésreméltó helyzetben, hogy a legszélsőbb határig elmehessek - a francia életrajzi irodalom vakmerő leleplezéseitől még nagyon távol vagyunk -, de amennyire az adott körülmények és keretek engedik, őszintén és leplezetlenül föl szeretném tárni Jókairól és életéről való nézeteimet. Ne féljen senki, hogy bárkinek kegyeletét vagy érzékenységét meg fogom bántani, még ha erre föl is jogosítana a feladat, amelyet vállaltam: Jókai életrajza.
Egyet azonban meg kell mondanom. Jókai úgynevezett írói és emberi gyöngéit én csak egyetlen szemüvegen át tudom nézni: azon a szemüvegen át, amellyel a lángelmék életét és műveit tekintjük. A lángelmét épp az árulja el vagy teszi fölismerhetővé, hogy életének és működésének egyes mozzanatai az élet rendes, mindennapi jelenségeit meghaladják, feltűnők, titokzatosak, kortársaik szemében érthetetlenek, az utókor számára pedig mint fejtörésre izgató rejtélyek maradnak meg.
Lombroso óta nem szokatlan dolog, hogy lángelmék és őrültek közt párhuzamot lehet vonni - szerintem csak bizonyos határig, mert a lángelme az átlag
Ez az ember mindent tudott, az élet minden öröme és szenvedése föltárult előtte, emberismerete páratlan, lélektana a legnagyobbakéra emlékeztető és tudott volna tizenhat olyan oldalt írni, amely után csak a bitófa vagy őrültek háza közt választhatott volna. De a szines viszontagságok, szenvedések, amelyek életét, elméjét alakították, átitatták, a lángész csodájaképpen mézédes, rózsaillatú mesékké változtak át, mint a legendában Szent Erzsébet rózsái. Mikszáth is észrevette ezt és föl is jegyezte.
Nézzék meg jól Jókai arcát. Sok benne a krisztusi vonás, amilyennek a középkori művészet a fájdalom istenét ábrázolta. Az ilyen arcú embert végül föl szokás feszíteni. De aki a kálvária elől a mesék tündérvilágába menekül, ahol korlátlan fejedelme az eseményeknek és fantáziája birodalmának, ott lehet tetszése szerint király vagy koldus, Krőzus vagy Krisztus és hatáskörébe nem avatkozhat belé rendőr, ügyész, még bizalmas barátja, Tisza Kálmán sem. És kereszt helyett mesékkel gazdagítja az emberiséget.
Megadatott nekem, hogy a mese fejedelmét még életében láthattam, szót is válthattam vele. Ujságírópályám legeleje összeesik az ő életének végső szakával. Láttam őt a Pilvax-kávéházban, amely akkor még nemcsak régi helyén, hanem történelmileg híres eredeti helyiségében volt meg. Emléktáblát lepleztek le - vajjon hová lett a márciusi eseményeknek ez a márvány emlékjele? - és Jókai Petőfiről emlékezett meg. Beszédét természetesen előre megírta és kezében tartotta. A kezdő ujságíró mohóságával léptem hozzá a szónoklat után és elkértem tőle a fogalmazványt. Az első pillanatban meghökkenve nézett rám, aztán olyan arccal, amely semmiféle kérésnek nem tud ellentállni, átadta nekem kéziratát. Nem tartozik szorosan ide, de meg kell említenem, hogy Jókainak valószinűleg utóbb eszébe jutott, hogy a beszédet saját lapjának igérte és megbízott másokat, hogy a kéziratot visszacsalják tőlem, ő maga ilyen kegyetlenségre nem volt képes.
Ezzel az alkalommal szemtől szembe állhattam vele, megcsodálhattam mesebelien jóságos kék szemét, amelyről mindenki, aki ismerte, mint valami egészen rendkívüli jelenségről emlékezik meg, hallhattam töretlen fényű, fiatalosan csengő, érces, dallamos baritonját - lehunyt szemmel azt hihette volna az ember, hogy egy húszéves ifjút hall - és láthattam «hajlott» korában is szálegyenes, karcsu termetét, amelyre a díszmagyar oly természetességgel feszült, ahogy csak született királyok tudnak viselni méltóságukhoz illő díszruhát.
Oh, sajnos, nemsokára sokkal szomorúbb «riportot» kellett róla írnom, amikor napokon át való haldoklását lestem, de erről más helyütt fogok megemlékezni.
Az élő Jókai ugyanazt a hatást keltette az emberben, mint amely írásaiból árad: végtelen, rendkívül jóság, amely nem gyöngeség, hanem egy lángelme elhatározott és szívből fakadó attitűdje. Igazán fejedelem volt és fejedelmileg ontotta például ajánló leveleit, boldog-boldogtalannak, úgyhogy a Jókai pártfogó sorai, minthogy nagyon szaporán érkeztek a hatalmon lévő urakhoz, erős valuta-ingadozásoknak voltak alávetve, hogy ne kelljen magyarán megmondanom: kutyába se vették őket. De ez már a fejedelmek sorsa: jóakaratuk megtörik a lakájhad gonoszságán.
Jókai viselte tehát a híresség és szellemi fejedelemség keresztjét, de úgy viselte, hogy nem volt ember, aki benső tisztelettel, hódolattal ne közeledett volna feléje. Nem akarom megrágalmazni országunkat azzal, hogy az igazán nagy emberek itt életükben kevesebb tiszteletben részesülnek, mint másutt, de annyi bizonyos, hogy Jókai túlnőtt ennek az országnak a keretein, lángelméje meghódolásra késztetett külföldi fejedelmeket és a nyakas, gőgös Magyarország is kénytelen volt letérdelni a hódolók közé. Mint testté vált legenda hordozta földi porhüvelyét kortársai. közt és már akkor érezte mindenki, hogy Jókai a legmaradóbb értékek közé tartozik, amelyeket Magyarország az emberiségnek adott.
Hiszem, tudom és vallom, hogy Jókai Mór világirodalmi viszonylatban is a legnagyobb elbeszélők közé tartozik. Nem sorozható csak úgy egyszerüen Walter Scott, Hugo Victor és általában a romantikus iskola követői közé. Valami egészen rendkívüli jelenség és ha nem magyar nyelven ír, a széppróza világtörténetében sokkal előkelőbb helyet kapott volna. Regényeinek fordításában a dolog természeténél fogva mindig elsikkad valami, ami a magyar nyelv természeti kincseiben rejlik és amit semmi más nyelvre nem lehet lefordítani. Zsenijének legfinomabb árnyalatai tehát csak a mi számunkra nyilvánvalók, mert magyar az anyanyelvünk: illik is tehát, hogy lángelméjének legbuzgóbb szószólói legyünk.
Ajánlom esztétikusaink és kritikusaink figyelmébe, hogy jobban mélyedjenek el Jókai írásainak ismeretébe és példaképpen fölemlítem, hogy Balzac «Chabert ezredes»-ében az ügyvédi iroda leírása összehasonlító alapul kínálkozik arra, hogy a «Kárpáthy Zoltán» magyar ügyvédi irodájával vessük össze. Balzac lángelméje iránt való minden hódolatom mellett meg kell állapítanom, hogy a magyar levegőjű ügyvédi irodának és Bogozy fráterének leírásában több az élethűség, nagyobb a zseniális jókedv, levegősebb a levegő, mintegy több az oroszlánköröm, mint Balzac hasonló tárgyú leírásában. Ez csak egy példa, de kínálkozik számtalan, úgyhogy az ember nehezen érti meg Gyulai Pál elfogultságát, szinte azt mondhatnám, vakságát. Itt valami személyi, ismeretlen körülmény játszhatott közre, amely megtévesztette Gyulai mindig hideg, tárgyilagos és mélyen átgondolt ítélkezését. Olyan nézőpontból nézte Jókait, amelyből nem szabad nézni. A realista, vagy lélektani regény szemüvegén át Jókai arca eltorzul. A lángelme joga, hogy olyan üvegen át nézzék, amelyet ő maga szokott használni. Az Ezeregyéj, ha a természettudományi pedantéria nagyítóüvegén át nézzük: agyrém,
Oly üde és vadvirágillatú minden szava, mint öreg parasztdajkánk elandalító, mosolygó regélése és úgy érezzük, hogy ama régi regősök, igricek lelke támadt föl benne, aki a magyar alföld barnaképű, különös mindig kissé ázsiai lelkű embereit könnyes vagy kacagtató történeteikkel megrikatták, megnevettették, megvigasztalták. Azoknak a névtelen lángelméknek szavát elnyelte az idő néhány töredékesen megmaradt emlék kivételével, amelyeket a nép élőszóval őrzött meg, de a mi Jókaink hatalmas alkotása meg van írva és megmarad az idők végéig.
Jókai erősen orientális: mesélő szavában, képekben dúslakodó bölcseségében, anekdótákban kicsengő humorában szinte ezeregyéji, mintha igazolná, hogy a magyarság ősi kultúrája a Tigris és Eufrát medencéjéből ered. Páratlan jelenség az európai irodalomban, egyedülálló és magyar. Európának köszönheti műveltségét, tudását, humanista eszméit, de mintegy titkos, ösztönszerű szálakkal Ázsia ősibb, régibb talajában gyökerezik. Fantáziám számára mi sem könnyebb, mint hogy Jókait jelképesen úgy képzeljem el, hogy turbánnal fején, meselátó szemével ott ül Bagdad piacán virágokkal és álomjelekkel ékes szőnyegen. Próbáljuk ezt megcsinálni bármelyik más európai elbeszélővel: a hasonlat mindig sántítani fog. Ebben látom Jókai eredetiségét, amely Gyulai és Mikszáth éles szemét is valamelyest elkerülte, hiszen úgyszólván hibájául róják föl azt, ami voltaképp erénye, originalitása, zsenije.
A nagy mesemondó életének elmondására vállalkozom, kissé a Zauberlehrling ijedelmével, A nagy regélőről próbálok mesélni, kissé az ő hangján, a tőle tanult fogásokkal. Regényes életrajzot akarok adni, de törekvésemet átfűti az a tudat, hogy az igazság ellen nem szabad vétenem: a lángelme legkisebb megnyilvánulása is megköveteli tőlünk az emberileg lehető legnagyobb szabatosságot, pontosságot, igazmondást.
(Folyt. köv.)