Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 20. szám
A püspök már három órakor fenn volt. Pálinkát ivott s kiment felverni a hadat.
Ahogy átlépett a küszöbön, elkiáltotta magát:
- Hé, magister coadjutor!
A sötétben álmosan felült egy hosszú sovány alak s kimondhatatlan nyájassággal köszönt:
- Benedicite.
- Még mindig alszol, domine, - mondta latinul, mert a coadjutor nem tudott egy szót se magyarul.
- Már régen forgatom az olvasómat, - mondta az s a püspök rögtön vértódulást kapott erre az álszent s útálatos kegyeskedésre.
- Evvel a vaskereszttel agyonverni, - mondta magyarul s átment a szobán ki a szabadba.
- Hé, fickók, - ordította el magát a tornácon - fel, fel!
Lent az udvaron nemsokára nyüzsgés, mozgás, kurjongatás volt. Ő örömmel, tele tüdővel szítta be a csípős novemberi hajnali levegőt; dér is volt a fákon; nagy orrlikai tátogva dolgoztak
Fáklyát gyujtottak a szolgák és ő deres, kemény szakállával, nagy kámzsájában sokáig nézte a nyüzsgést.
Tele volt a sötétkék ég csillagokkal. Vajjon mit hoz a magyarnak ez a nap... És a holnap... Királyválasztógyűlés Fejérváron.
Nehéz szívvel fordult vissza a szobába. Azért nehéz dolog ez, magyar embernek. Ő vállalta, hogy lovasaival és püspök személyével beszáll Komáromba. Ma még be akar érni és Ferdinándusnak lekötni a várat.
Lehet. Minden lehet. De nehéz.
Visszafordult szótalan s súlyos léptekkel cammogott a házba, hogy a papucs helyett csizmát húzzon.
- Eminenciád korán ébredt, - mondta a coadjutor.
Erre ő összeráncolta a szemöldökét. Mintha tüzes vassal szúrták volna meg. Igaz, neki ígérték az üres esztergomi prímási széket és a bíborosságot, de ahogy ez a se hús, se hal ember máris előlegezi, az olyan volt, mintha a bűn maga szólalna meg. No és az maga, hogy azzal kapta az ígéretet is, hogy ezt az embert coadjutornak kell maga mellé venni, mint a királyné emberét, őfelsége gyóntatópapját.
- Szoktam, - mondta kurtán.
- Ma én sem aludtam volna el, sőt egyáltalán semmit nem aludtam. Micsoda szív és lélek tudna aludni, mikor Magyarország ily nagy napokat él. Bizonyára ötszáz év óta, Szent István atyánk óta, nem volt ennek az országnak ily fontos napja.
- Hagyjuk Istvánt, - dörmögte a püspök, mert úgy érezte, ez a száj bekeni a nevet azzal, hogy kiejti. - Hagyjuk Szent Istvánt, coadjutor uram.
- Nem, eminenciád. A magyar urak nem akarják belátni, hogy Ferdinándus ő hercegsége egy új szent István lesz a magyariak számára.
- Hagyjuk Ferdinándust, - mondta békét erőltetve a püspök. Mióta hallotta, hogy milyen kis sárgabőrű emberke, azóta nagyon megrendült a lelkében. Egy udvari úrfi, aki apród se lehetne egy Kinizsi udvarában, ez az új szent István?
- Ó, boldog Magyarország, hogy ily nagy szerencsét ér. V. Károly császár testvéröccse, egy Ferdinándus, a magyar trónon.
A püspök köhögött.
- Nono, coadjutor uram, ültek ezen a trónon már olyanok... nem a gólya költötte őket...
- Eminenciád, ő császári felsége, a spanyol király, mintegy pártfogója és testvére a szegény Magyarországnak.
- Gyere inkább uram, egyél s igyál. Itt a paprikásszelet s itt a szesz, a sancta spiritus.
- Ily korán, eminenciád? Ájtatosság előtt?
- Nézd csak, milyen szép húsos falat!
De a coadjutor vette olvasóját s azt kezdte pergetni oly felfordított szemgolyókkal, hogy a püspöknek kifordult a szájából a falat.
- Csak a boldogságos Szent István, - kezdte újra, keresztvetés után a páter.
- Mi van már megint avval a Szent Istvánnal?
- Csak Szent István volt ilyen helyzetben, mint őfensége Ferdinánd, - mondta a coadjutor, aki megragadta az alkalmat, hogy e korai órában a józannal beszéljen. Úgyse lehet aztán a részeg főkkel egész nap szót váltani.
- Hogy-hogy?
- Csak akkor volt ez az ország ilyen vad puszta, barbár csordák lakták, lóevő pogányok, Európa szemetjei. Ime, a magyarság ma is odasüllyedt, saját erejéből még egy litánitát sem ér. Ó mely istentelen pogányság, ó, mily állati barbárság, ó, mely útálatos sötétség.
A püspök csak nézett, nézett erre az arcra, erre a sárga, hosszú sovány, beretvált lófejre s hallgatta a szavait, amelyekben, pláne latin nyelven, oly mérhetetlen lenézés és megvetés volt, hogy benne kezdett fenekestől felfordulni a józan ész. Jól van, ő szívéből útálja azt a lágymosó kásaembert, a tótot, Zápolyát, de azért vigyázzanak ezek az urak is avval a panegyrissel.
- Avagy Székesfejérváron holnapután királyválasztógyűlést tartanak a jó magyarok. Mely kicsiség és mely nyomorúság. Ők akarnak dönteni a birodalom sorsáról... Ő hercegi fensége Ferdinándus urunk kijelentette, hogy nem is fogadja el választás formájában a koronát, fölötte áll jogaiban, hogy csőcselék ordítása adja neki azt, ami szerződés alapján megilleti. Megbántva érezné magát, ha ő királynői felsége, Mária, az útálatos tömeg kegyét kérné. Csináljon a nép, amit akar, csupán tizenkét fővérből álljon a mi urunk, Ferdinándus egész serege: akik, mint az ország illetékes tényezői, minden külsőség nélkül jelentsék ki az ő törvényes jogát. Inkább akarja a fegyver jogán bírni jogos örökségét, mint a néplelkesedés vagy más illuzió alapján, mert így mindenkor ő szab törvényt, míg úgy állandó és kellemetlen beleavatkozást fog igényelni az ország s ebeknek a gazdát megugatni utolsó.
A püspök egyre merevebben ült. Már régen nem evett. Borzalmas gyanu kezdett benne támadni. Az a gyanu, hogy ez mind igaz. Hisz eddig is volt szó ezekről, de az csak úgy délben kezdődött, mikor már részegek voltak mindnyájan, a nádorral, a sánta Báthoryval az élükön, de most friss aggyal, alvás után, három vagy négy órakor hajnalban...
- Ő hercegsége, Ferdinándus - nevetett rossz fogaival a lófejű páter - nem a magyarok favorjától eredteti jogait: őt bátyja, a császár, V. Károly ajándékozta meg a magyar igényekkel. Őfelsége a császár megtartotta magának Németországot, Spanyolországot és gyarmatait és az olasz birodalmakat, ellenben öccsének, Ferdinándusnak engedte át a két Ausztriát, Stíriát, Karinthiát, Krajnát és Tirolt, valamint azokat az örökösödési jogokat, amelyeket Magyarország és Csehország koronájára szerzett a császári család... Mily nevetséges tehát e barbár magyarok ugrálása. Mintha a vadaskert vadjai mondanák: nekünk nem kell az új tulajdonos. Válasszuk királlyá a tulkot. De azonban jön az új tulajdonos és a vadaskertet tulkával együtt birtokba veszi.
- Hazudsz, - ordított fel a püspök és markába kapta a vaskeresztet az asztalon.
A páter rémülten esett hátra s a sötétben, az egy szál gyertya világánál várta a halált.
A püspök azonban megtántorodott, egyet fordult és végigzuhant a padlón.
A páter csak sokára mert mozdulni. De mikor látta a főpap hullaszerű fektét, fölkelt s intézkedett, hogy ő eminenciáját ágyába fektessék.
Mikor a püspök felébredt, reggeli világosság volt s a szeme tágra nyílt, mikor látta, hogy lábánál három, fejénél három fehérsüveges kispap térdel s középen a páter.
- Mit akartok? - hörögte.
Senki sem felelt, mintha némák volnának, csak az ajkak mozogtak.
A püspök rájött, hogy ezek a haldoklását imádkozzák el.
- Uhh, - tört ki belőle - takarodjatok. Nem halok meg... Meg akartok ölni?... Takarodjatok...
Újra visszaesett, elgyengült; érezte, hogy nyál szivárog a szakállára.
- Apage, menjetek, úgyse halok meg.
A páter alázatos édeskésen szólt:
- Eminenciád...
- Nyergeljetek... Komáromba...
- Meggyónni, megáldozni, eminenciád...
- Nyeregbe... - csikorgatta a fogát a püspök.
Hallotta, hogy a páter a gyónás formuláját duruzsolja. Fellángolt, a szeme.
- Komáromba... és onnan Székesfejérvárra...
A páter megnémult. Ő hörgött és nevetett magában.
- Ego te absolvo, - hallotta a páter szavát.
Erre újra összeszedte magát és iszonyú erővel felkönyökölt.
- Ne gyóntass kutya, ne oldozz eb... Takarodjatok a pokolba sátánok, úgyse halok meg... Majd adok én... nektek... vadaskertet... a ti meretrix királynétoknak... és taknyos herceg úrfitoknak... Uhh...
A páter hangosan kezdte az éneket és a kispapok kórusban kísérték.
A püspök magánkívül volt, a szeme véres, a szája tajtékos.
- Vivát Szapolyai... - hörögte.
A papi kórus teljes erővel énekelt.
- Takarodjatok a fenébe... a bestye meretrix-szel...
Megragadta a vaskeresztet, hogy agyonvágja vele a pátert, de ebben a pillanatban hanyatt esett s meghalt.
A páter azonnal jelentkezett Mária királynőnél.
- Ő eminenciája meggyónt, megáldozott, kegyelemben elbocsátott és felséged nevével ajkán kilehelte nemes lelkét.