Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 19. szám

IGNOTUS: TURÁN

Szász Zoltán a Pester Lloydban figyelmezteti, akiket illet, hogy nem jó lesz a turáni megokolású fajvédelmet folytatni, mert e saját hazájából s kebeléből származó megállapítás szerint az amerikai bevándorló hatóság a, magyart máris a coloured, a színes fajok közzé sorolta. Ami magában nem volna szégyen, miután a világ éppen most kezd rájönni, hogy a színes emberek is majd hogy nem emberek - ám az amerikai gyakorlat a színesség kategóriájához sokféle jogi, társadalmi s gazdasági hátratételeket köt, s ekkor aztán nem tréfa mintegy másodosztályú ember gyanánt állni az új világban. S ezt ugyanakkor, mikor a magyar ezer év óta először tanulja azt is, hogy mit tesz nemzetiségnek lenni, - mit tesz csak azért, mert az embernek más a fajtája vagy a nyelve vagy mindkettő, arra kényszerülnie, hogy elhallgassa, amit gondol, körülnézzen, mielőtt beszél, tiszteljen olyasmit, amihez nincs köze s csak zsellérkedjék abban, ami az övé. Aligha van még ország a világon, hol valaki büszkén, szinte dicsekedve maga mondja magáról, mit egy különben kedves és okos anekdotagyüjteménye előszavában a kedves és okos Förster Aurél mond, hogy: «én sovén magyar vagyok!» Ha valóban oly «sovén», akkor szíve szerint valóknak kell lennie a megkülönböztetéseknek is, melyekkel újabban a magyarságot tizenhármassá próbálják - s ekkor kérdés, hogy mindjárt az ő német neve próbája e jóízű magyart nem rekeszti-e ki az igazándi magyarságból? Ki ennek bírája s hol ebben a megállás?

Spengler azt állítja, hogy a vér szava: ez a biztos, ez a csalhatatlan, - faji mivoltot s kultúrát is, hogy igazán fajtabeli-e, törvényszóval, számformulával, rendőri ujjlenyomattal megállapítani nem lehet, nem lehet tehát valódi volta iránt megmérni sem, annál biztosabban meg lehet azonban érezni. Ez szépen és bátran van elgondolva, de nem bizonyos, hogy igaz. Jókait, teszem, nyugodtan elismerhetjük, ha magyarságról van szó, e mérgezés hivatott edényének, én legalább nem tudok magyarabb magyart, mint e gyönyörű lélek, e megható ember volt, magyart még abban is, ahogy s ahol ki próbált vetkezni a faji megkötöttségből. S éppen őnéki adatott az is, hogy mikor a Bach-Schmerlingi időkben a császári elnyomás ellen a magyar önérzet szóhoz jutott, ennek szava az ő ajkán szólaljon meg, - az ő élclapja, az Üstökös, két évtizeden át igazabb tükre a magyar lélek hullámzásainak, mint minden tudományos történelem. Nos: ez érzés számára diadalnak volt napja, mikor az akkori magyar megint felöltötte a magyar ruhát, - «Ismét, ismét viseljük hát...!» ujjongott egy versében, s nyilvánvaló, hogy az ő magyar érzése, vérétől sugalt megérzése ezt a ruhát magyarnak érezte. Ám ez a ruha, ez a viselet - ami nem von le szépségéből s festői voltából, még abból a jelentőségéből sem, hogy a magyarnak illik, hogy a magyart szépen prezentálja, hogy a magyar magát benne magyarnak érzi - ez a ruha legszármazásában nem magyar, hanem főképp olasz, amint ezt a viseletek története elég pontosan megállapítja, - Árpád s a honalapítók egészen más öltözetben voltak magyarok s kergették a németet, mint aminőben a Jókai korabeli magyar pukkasztotta, amíg el nem kergette őket, az idegen beamtereket. - Vagy valami még nagyobb és komolyabb: a magyar zene. 1859-ben jelent volt meg a mindenképpen geniális Liszt Ferencnek «A cigányokról s az ő magyarországi zenéjükről» szóló könyve, melyben, mint a cím is mutatja, azt fejtegeti, hogy amit közönségesen magyar zenének hisznek, nem magyar, hanem cigány. El nem lehet mondani, hogy azokban az üldözött időkben menynyire belehasított a magyar szívekbe éppen ennek az embernek éppen ez a tanítása. Megint Jókai volt az, ki e nemzeti fájdalmat legékesebben foglalta szóba, sőt versbe, sőt igen szép versbe, melyben Vörösmartynak egykor Liszt Ferenchez írt magasztaló versét variálta. «Hirhedett zenésze a világnak, Bárhová mégy, mindig hű rokon...» zengette volt Vörösmarty - s «Hirhedett zenésze a világnak» ítéletnapozta Jókai «Mit tudod te, hogy miket beszélsz, Mit tudod te, hogy e keserédes Kinemonddmi tán több, mint szeszély?... Mit tudod te, hogy mi a szülőföld, Aki senkihez se tartozol, Mit tudod te, mért a méla bánat, Amikor a dal utója szól, - Mit tudod te, mi egy nemzet kincse, Hogy mik annak ősi szentjei, Te, ki hazád édes drága nyelvén Egy igét se tudsz kiejteni?!» Gyönyörű volt, s Liszt Ferenc, ha tud vala magyarul, nyilván maga is megrendült volna bele. Azóta azonban eltelt hatvan esztendő, s ma nem kisebb emberek, magyarok és muzsikusok, mint az új zenének s a magyar zenének világhéroszai: Bartók Béla és Kodály Zoltán erősítik meg népi és zeneirodalmi kutatások alapján, mit a Liszt Ferenc genieje akkor éppen csak megsejthetett. A magyar népi zene, az, melynek minden tehetsége megvan rá, hogy fejlődve nagy zenévé emelkedjék, egészen más, s egyik nagy emlékem, hogy mikor 1920 elején Berlinben egy téli este Bartók Béla egymás után játszott el egy kisebb magyar társaságunk számára egy-egy magyarországi vagy erdélyi magyar, tót, szerb és román igazi népdalt: egyőnk sem tudta biztosan megmondani, hogy melyik volt a magyar. De lehet-é tagadni, hogy a legigazabb magyarságnak legalább két, ha nem három nemzedéke, mint Tisza Kálmán mondá a Deák Ferenc feliratáról, «lelkének legtitkosabb sejtéséig» kifejezve érezte magát e cigányinak bizonyosodott muzsikában? Ugyanúgy, mint annak előtte egy vagy két nemzedék, a Csokonai nemzedéke is, «az Izsák száraz fájának», a Petőfié is a Rózsavölgyi hegedűjének nyilván zsidó rezzenetű muzsikájában? S ha még magasabbra megyünk, legeslegmagasabbra, a valláshoz: vajjon a kereszténységben a magyar nem találta-é meg lelke megnyugvását s emelkedését, - abban a kereszténységben, mely nemcsak hogy zsidó kiindulású, de éppen a magyar nem vegyített sem katholicizmusába, sem reformált variánsába úgy és annyit a maga vallásából, hagyományaiból, lelkeiből és isteneiből, mint akár a görög, akár a római, akár a germán. - A vér szava sem biztos, és nagyobbat mer, mint amekkorát emberi lelkiismeret megbír, aki a vért a vér szava szerint taksálja.