Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 19. szám
A fegyház előtt konflis állt meg. Fiatal nő szállt ki a kisfiával. Látogatási jegyet kért. Beküldték egy folyosószerű helyiségbe, ahol fegyencek és vendégeik voltak.
Az asszony szorongva, rémülten vár, míg a férjét idekísérik. Nem tudja, nevessen, vagy sírjon. Négy éve nem látták egymást. Amerikában éltek. Az ura mérnök volt. Átjött a tengeren és itthon politikai ügyekbe avatkozott. Amerikai szabad eszméket, sőt többet, kezdett hirdetni. Végül elfogták. De. mert ártatlannak érezte magát, packázott a bírókkal. És mert minden kérdésre nevetve felelt, kijelentették, hogy ez egy megátalkodott. Legelőször hat hétre ítélték el s minden következő fórum felemelte a büntetését, végül hat évet kapott. Három éve van bent, egy félév mulva kieresztik.
A felesége eddig New-Yorkban sírt. Most azért jött, hogy szeretetet kapjon, hogy megbéküljenek a sorssal és egy félév mulva együtt menjenek haza Amerikába.
A kisfiú ötéves, az apjára nem is emlékezhetik. Csak angolul tud, magyarul semmit. Ijedt szemekkel bámészkodik.
- Anya, hol vagyunk?
- Kisfiam, már százszor mondtam, hogy kórházban.
- Azért van ilyen fehér ruhájuk az embereknek?
- Azért.
Az asszony szeméből kibuggyan a könny. Lehajol a fiához, csókolja, símogatja.
- Miért sírsz anyám? Apa olyan beteg?
- Nem, kicsim, nem.
Fegyenczubbonyos ember áll meg mögöttük és nevetve, ragyogó arccal nézi őket.
Az asszony ijedten néz rá. Ez az ő csinos, karcsú férje, ez a kövér, sápadt arcú ember. Szótlanul adja az arcát, hogy megcsókolja.
Felsír és a nyakába borul. A férfi nevetve nézi a meghatódását.
- Szivem, - mondja, - az igazgató úr megengedte, hogy az ő szobájába menjünk. Itt lehettek egy óráig.
A fiát az ölébe kapja, úgy viszi be az irodába. Jókedvűen, sírva-nevetve játszik, barátkozik a gyerekkel. Kikérdezi, mit tud már, mit szeret játszani, hogy jött a hajón, mi ujság otthon. A fiú ránevet:
- Tudod apám, nekem külön útlevelem van!
- Ne beszélj!
- De bizony, nem az anyáéba vagyok beírva. És benne van, hogy nőtlen!...
Nagy kacagással csókolja össze a gyereket.
Az asszony kicsit csalódottan nézi őket. Ilyen kevés meghatottságra nem számított. Nem bír megszólalni.
Bejött az igazgató udvariasan köszön az asszonynak.
- Megjött végre, asszonyom? Nagyon várta az ura. Mesélte, hogy most dolgozik nekünk? Egy kitünő kórházat épít. Na kérem, már csak egy félév, nem sok ugye?
- Kivéve, ha fegyelmit kapok, - nevet az ember, - akkor még két év.
Az igazgató cseppet elkedvetlenedve mondja:
- Azt csak nem, ha eddig nem volt, mért lenne ezután?
Egy szolga lép be és rémülten, alázattal, meghajlások közt írást ad át az igazgatónak, mire ez kimegy.
Az asszony látta a börtönőr mozdulatát. Ilyet még nem is látott, csak moziban, ilyen ijesztő alázatosságot. Szíve már megtelt hálával az igazgató iránt, most megborzad.
- Nagyon jó ember, - mondja bizonytalanul.
- Nem mindenkivel ilyen, - dicsekszik a fegyenc, - szigorú nagyon. Hat órai kurtavas neki semmi - és nevet.
Az asszonynak hiányzik valami: Megtört a varázs, ami a távolból oly gyönyörű volt, Ő úgy képzelte, hogy összeborulva fognak sírni és ez az ember nevet, nevet.
- A szobád milyen? - kérdezi, hogy takarja az izgalmát.
- Olyan, mint ez, persze szőnyeg nincs benne, - s felnevet, - csak kő. Jó nagy ablaka van, szép kilátás a hegyekre; öten vagyunk benne.
- És kikkel vagy?
- Ó, nagyszerű társaság, - és kacag, - egy rablógyilkos, egy betörő, egy pénzhamisító, egy sikkasztó, ugye remek!
Az asszony borzong. Ha neki szóba kéne állni egy ilyen emberrel! elájulna! Rémülten néz az urára.
- És ezek hogy gondolnak vissza a bűnükre, beszélnek is róla? - kérdi remegve.
- De még mennyire, ojjé, micsoda történeteket mondanak el! Minden kis részletet. A betörő három napja jött. Most van egy kis mulatság. Remek kalandjai vannak - és megint nevet. - És folyton arról beszél, de nemcsak ő, más is, hogy miket fog még elkövetni, ha kiszabadul. Mert itt mindenki elromlik. Nagyon sok van, tán hetven százalék, aki már volt bent. Visszajönnek a cimboráikhoz, ugye jó?
- Tudod, mi vicces, - folytatja hangosan kacagva, - hogy ma volt úrvacsora-osztás. Olyan áhítattal vették, mintha nem is fegyházban, hanem papnöveldében volnánk. És utána mindjárt folytatták az acsarkodást, aki egy csajkával többet kap, azt le tudnák szúrni. Kettőt be is vittek fegyelmire.
- Mi az? - kérdezi a nő kiszáradt torokkal.
- Hát vas, vagy kemény, vagy sötét.
- Mik azok?
- Azok bizony szörnyűk. Megvasalják az embert, kezét-lábát összekötik jó szorosan, és úgy összeláncolják, hogy a keze és lába összeér. Ebbe bele is lehet biz halni, - hahotázik, - kivált, ha valaki kövér.
Az asszony kimeredt szemmel és száraz torokkal hallgatja. Aztán tovább kérdez:
- És a kemény, az mi?
- Az semmi, - legyint nevetve a rab, - nem olyan nagy dolog. Egy üres szoba, amiben csak egy deszkapad van. Húsz napot is kell ott aludni. Ha valakinek oda kell menni, szoktuk húzni, hogy ne féljen, puhafából van, csak meg kell locsolni, egész kényelmes és ha az egyik oldala kemény, fordítsa meg; jó?
- És a sötét?
- Az azt jelenti, hogy három napig koromsötétben kell lenni, csak két órát lehet sétálni.
Egy ideig csendben ültek. Egyszerre az ember felkacag.
- Jaj, igaz, szivem, most jut eszembe, mi van a tizenötmilliárdos vállalattal, megkapom?
Az asszony hirtelen nem is tudta, mi az. Aztán eszébe jutott, hogy írta az urának, hogy a bátyja rá fogja bízni az új gyárának az építését, ha kijön New-Yorkba.
- Remélem, lehet, - mondta kis zavarral.
- Hát az jó lesz, mert most, babám, kicsit csehül fogunk eleinte állani! De majd szerzek én pénzt, a fiamnak, ne félj!
És ehhez is kacag. Az asszony megdermed. Hát nincs semmi, amit komolyan mond, amit megbeszéljenek?
Közben letelt az idő. Az igazgató is visszajött. Felállottak hát és az asszony indult.
Az ember kivitte őket a folyosóra és ott búcsúztak el. Már az előző látogatók mind elmentek, csak egy csomó fegyőr és rendőr volt ott.
A fegyenc tüntetően, nevetve ölelte meg a szép, fiatal asszonyt.
- Viszontlátásra, szivem, viszontlátásra.
A kisfiú megszólalt:
- De anyám, - mért van itt ebben a kórházban ilyen sok fegyveres katona?... Hogy el ne lopják a betegeket?
- Elmegyógyintézet, fiam, - felelte szomorúan az asszony.