Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 18. szám
Hermann, akit a szakemberek fejedelmi öregnek csúfoltak volt, felháborítóan szerencsétlennek érezte magát és a dologban a legrosszabb az volt, hogy - minden hasznos tevékenységtől megfosztva - kénytelen volt ezzel az érzéssel mindig szemközt ülni: mint a fogoly, aki egy másik - neki talpig ellenszenves, kellemetlen - idegennel van együvé zárva és minduntalan bele kell ütköznie ebbe az útált asztal- és hálótársba. Az öreg Hermann a körülményekkel és külső lehetőségekkel való küzdelemben töltötte el életét és ez a küzdelem annyira igénybe vesz némely embert, hogy estére, mint a kifáradt katona, gondolat és minden szemlélődés meg elmélkedés nélkül csak ráesik az ágyára és elalszik. Nincs is sok elmélkednivaló: a kommandóra kell figyelni és rugalmasan engedelmeskedni. Hanem attól fogva, hogy az öreg Hermann otthagyta az Első Fővárosit, ép a dolgoknak és esélyeknek ez a kommandója nem hallatszott többé; ha régebben nyáron pár hétre elutazott, a pillanatnyi tétlenség akkor is rossz volt, de ebben a tétlenségben lélekben tovább is ott lehetett a cselekedetek szinterén, fejét törhette újabb teendők fölött, izgulhatott, készülhetett, míg most egyszerre ott találta magát a lakásának nevezett puszta szigeten, nincs több elintéznivalója, semmi, csinálhat amit akar - de mit lehet csinálni, ha nincs az iroda, posta, semmi, de semmi posta?
Természetesen nem az Első Fővárositól való kilépésével kezdődött a szerencsétlenség. Már akkor kezdődött, mikor, vöröshajú kölyök, nekiindult az életnek, de ha nehezen is ment, lassan mégis győztes lett és jöhettek újabb családi és üzleti szerencsétlenségek, győztes maradt, ment mindig feljebb a maga útján, nem segített neki senki, útját sokan állták el, sokan próbálták elgáncsolni, ő végezte, az ő ereje, az ő teljesítménye volt, hogy senkise vághatta földhöz. Ahogy a fényes nappallal szemben nem is lehet tamáskodva megállni, hogy vajjon nem éjszaka-e, nem lehetett neki se kételkedni abban, hogy milyen úton kell keresnie az életet. Ez első perctől fogva magától adódott és ami kérdés eldöntésre várt, csak az esetenként megismétlődő egyetlen kérdés, hogy hogyan lehetne adott helyzetből egy lépést előre és így mindig előbbre jutni. Most se, hogy az Első Fővárositól való kiválása és aggasztóan fogyó testi ereje - gyakran szédült, szívrendetlenségek, álmatlanság, rossz étvágy - tétlenségre kárhoztatták, most se, legtávolabbról se merült fel a kérdés előtte, hogy ő tán valamit az ő életét illetően rosszul tett volna. Kész nevetség lett volna az ilyen gondolat. Azt tette, amit tennie kellett, ha egyáltalában élni akart és nem eltipratni magát. Ha ő szerencsétlennek érezte most magát, ennek csak mások lehettek az okai - a felesége, aki megcsalta, a lánya, aki meghalt, a veje, aki rajta keresztül orcátlanul könnyű szerencsét akart, a cégvezető, aki idejárt hozzá titokban pletykálni és a vejének munkaőrület és teljes hanyagság között hullámzó szeszélyessége. A felesége, nem, arra már nem is gondolt, az rég volt, de a lánya!
Az öreg Hermann rendkívül józan - ahogy az öreg Glanz mondta róla - páratlanul logikus és világos fej volt. Csodálatosképen lánya halálával szemben egyáltalán nem tudott egy tisztára nevetséges nézettől szabadulni, mely szerint a lánya nemcsak egy szerencsétlen terhesség következtében, hanem renitens dacból, csak azért, hogy neki, az apjának, megmutassa, hogy őt, az apját, megbüntesse, “szántszándékkal", gyűlöletből halt volna meg. Ez a mélységesen titkolt gyanu, már nem is gyanu, hanem meggyőződés, megdönthetetlenné vált az öregben, mikor hosszú idővel a kenyértörés után, most, magához hivatta a vejét és a fiatalember szavaiból megtudta, hogy annak - talán minden ismerős között az egyetlen embernek - sejtelme se volt róla, hogy a dacos Margit boldogtalan volt a házasságában. Ó, ez az utolsó beszélgetés a fiatalemberrel, ezzel az “ártatlan jószág"-gal, ez mindenből kifosztotta őt! Kit nem tudsz elfelejteni? Margitot? - kérdezte hirtelen-tágult szemekkel az öreg. Igen, a fiatalember semmit se tudott arról, hogy Margit a posztónagykereskedőnek mindig okoskodó orvosfiát szerette volna, azt, aki Margitot nem is akarta, de akit a posztónagykereskedő a várható örökségre, az ő pénzére való tekintettel rá tudott volna venni a házasságra - a fiatalember erről nem tudott semmit, nem is sejtette, hogy micsoda előzményei voltak a Margit menyasszonyságának - persze - gondolta az öreg - nem is tudhatta tehát, hogy Margit az apja ellen való bosszúból akart meghalni. “Velem mindent csinálhatsz" - mondta neki fenyegető csendesen a lánya, mikor ő előállt a Glanz-féle házasság tervével - “de azt mondom neked, boldogtalanná teszel." Boldogtalanná? Lári-fári - türelmetlenkedett az öreg - szép, szolid, rendes, egészséges fiú, aki nemcsak örökölni hanem dolgozni akar és nekem arra kell gondolnom, hogy a céget megfelelő kézbe adjam. - Margit engedelmeskedett, de könyörtelenül állta a szavát. Mikor megszületett a kisfia s az öreg egyedül maradt vele: No - mondta - ugye jobb lett minden, mint gondoltad? “Úgy lett minden, mint gondoltam" - felelte Margit. Ej, jól emlékezett erre a beszélgetésre. Csaknem könyörgött a lányának, hogy még ha nem is igaz, hazudja, hogy egy kicsit már hiszi, hogy az apjának igaza volt, de nem, hiába magyarázta, hogy a fiatal doktor is csak a pénzéért vette volna el, tehát azzal sem lett volna jó, hiába, a lány csak ismételte: “Úgy lett, ahogy én előre mondtam." Talán csak neki mondta, hogy boldogtalan, csakhogy őt kínozza? Túlkomolyan akkoriban nem is vette az öreg, hanem mikor meghalt a lánya, akkor ez neki jeladás volt: minden csak ő ellene tör, minden csak őt bántja. Mért nem várt kicsit a halállal? Mért nem hagyott kis időt még magának és az apjának, időt, hogy jóvá lehessen minden? Tudhatta Margit, hogy akárhogy is, de egyetlen ivadék és az élethez kell az apjának, mert mit csináljon most? Még lánya életében is el-el tudta keseríteni a gondolat, hogy az ő munkája, ami az övé, az nem maradhat az övé, egyszer majd örökség lesz - de most! A feleségi ágról való sápitozó özvegynek hagyja hátra vagyonát, ezeknek a templomegereknek, kiket útált? Vagy azon címen, hogy az unokájának hagyja, kerüljön vissza a vagyon az Első Fővárosihoz, ennek a hirtelen nagyétványú fiatalembernek győztes örömére, ki ilyen könnyen jó üzletet csinál az ő egész életének eredményével? Ahogy egyszer attól a szakállas paptól hallotta, mikor annak az elnöknek a fiát temették?
Akkor hivatta el magához az öreg a vejét, mikor már nagyon gyengének érezte magát és a haláltól való félelmet jóformán elfelejtette a kívánság mellett, hogy ellenségén mégegyszer triumfáljon. Hogy mért volt ellensége, azon nem is gondolkozott - az volt, mert annak érezte. Sajátságosan az ő életének egyetlen szakasza nem volt, melyben ellenség nélkül élhetett volna. Ő dolgozott és mindenki csak élvezni akart. Csak miután a cégvezetővel már üzent a vejéért, állt meg gondolkodni afölött, hogy mit akar neki mondani, hol akar sebet ütni, hogy ne ülhessen úgy vele szemben, szemtelenül összeszorított fogakkal, mint akkor, mikor bement az irodába, az
A fiatalember el is jött és mindjárt meglepetés érte az öreget. Nem az összeszorított fogú fellázadt rabszolga, de sápadtabban, a régi kis Glanz Jani volt, a szerény és hallgatag legényke. Igazában nem volt kellemes az öreg számára ez a meglepetés. Szívesebben vette volna, ha másként jön be, ha nem azzal kezdi, hogy már felhozatta volna az unokát, de nem tudta, hogy nem lesz-e talán csak izgató hatású ez a látogatás. Szívesebben vette volna, ha úgy lép be, ahogy várta: vágásra és visszavágásra készen, mert látható ellenség után vágyott az öreg. Eleinte cselt sejtett, a való arcot elrejtő álarcot. De ez tévedésnek bizonyult, mert mikor az öreg minden taktikázást felejtve egyszerre csak a mellére ütött és azt kiáltotta, hogy ő magának dolgozott és senki, de senki ne számítson arra, ami az övé - a fiatalember azzal állt elő, hogy köztük félreértés történt és ő tudja, hogy ő hibás lehetett ebben, de abban az időben Margit halála őt annyira feldúlta... Ez még nem hatott volna az öregre, sőt meg volt róla győződve, hogy csak ravaszul kiszámított beszéd. De mikor a kérdésre, hogy talált-e már magának valakit, a fiatalember a fejét rázta és azt mondta: nem tudom Margitot elfelejteni - akkor az öreg előtt lassan világos lett, hogy ez a fiatalember semmit se tud és köztük csakugyan félreértés történt. Csak látni kellett a fiatalember arcát, mikor ő, az apósa, elképedve elmondta neki, hogy valójában miként állt a házasságban Margit, hogy a fiatal doktorhoz szeretett volna menni Margit. Most már csak rá kellett néznie erre a fiatalemberre és meggyőződött róla, hogy egy ártatlan jószág az, kitől azt várta, hogy az élet mégegyszer egy legyőzésre érdemes ellenséget állít benne szembe vele.
- Te, csakugyan igazad volt, félreértés volt köztünk mondta az öreg és megroppantan csak végtelen ásító közönyt érzett ennek a zavaros tekintetű szőke fiatalembernek egész lénye, minden gondolata - összes sorsa iránt. - Látni akartalak csak, ez volt az egész - mondta búcsúzóul fáradtan és a fiatalemberre már rá se nézett.
Miután a fiatalember elment, elővette mégegyszer a végrendeletét, átolvasta és meg volt vele elégedve. Egész vagyonát unokájára hagyta, de azzal, hogy ha nagykorúsága előtt az unoka meghalna, a vagyon csak közintézményekre szálljon. A közintézmények nevét előző nap a telefonkönyvből írta ki; csak egy volt neki a fontos, hogy ne bizonyos, bárki egyes ember is legyen az életének ellakmározója.