Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 18. szám
Ahelyett, hogy a fiatalember, mint azelőtt, csak pontosan és lelkiismeretesen elvégezné a dolgát és semmi többet, keveselte a vállalat tevékenységét, minduntalan terjeszkedési tervekkel, új és újabb üzleti szándékokkal állott elő. Végre após és vő között egy magában véve jelentéktelen nézeteltérés ürügyén kenyértörésre került a sor. Az történt, hogy az Első Fővárosi cégvezetőjének fia eljegyezte az öreg feleségi ágról való szegény rokonának idősebbik lányát. A lány kelengyéjéről, ha nem is gavallérosan, az öreg gondoskodott, de nem a magánvagyona, hanem a vállalat terhére. Nem feleségének szegény rokonát, hanem a cégvezető fiát ajándékozza meg - mondta - s nem ő, hanem a vállalat, az Első Fővárosi az ajándékozó, melynél a cégvezető több mint húsz esztendeje dolgozik. A vő ezt az okoskodást nagyon is átlátszónak találta és eleddig nála még sohasem tapasztalt hevességgel tiltakozott ellene. Lánya halála óta most először hallhatták az irodában megint a fejedelmi öreg hangját. A fiatalember azonban fokozódó hévvel tartott ki a maga álláspontja mellett és csak még jobban tűzbe hozta, hogy az öreg egyszerre fagyos nyugalommal vetette meg hátát és kihívóan, semmibevevő gúnnyal nézte, mint valami óriás a magát rekedtre kiabáló törpét. Kint az irodában csak csodálkoztak, hogy hol késik az öreg hangja, mikor egyszerre csak nyugodt léptekkel, kalapjával kezében kilép a főnöki fülkéből s megy ki. Az ablakok megcsörrentek, úgy becsapta maga után az ajtót.
Az irodában a tisztviselők mind az öreg pártján álltak s úgy képzelték, hogy az öreg úr tán gavallérosabb is lett volna, ha zsugori és immár kapzsinak is látszó veje nem áll útjában. A fiatal főnök észrevehette, hogy már több mint népszerűtlen, de abban az időben nem törődött ilyesmivel. Jó ideig az irodában híre-hamva se volt az apósának és ezáltal őrá még több munka hárult, reggel, mikor a tisztviselők bejöttek, őt már íróasztalánál találták és este, mikor mind elmentek, ő még maradt, dolgozott. Alkalmazottaival szemben követelődző lett, a munka egész eddigi rendjét s nem ép a munka előnyére, felforgatta, sokszor egymásnak ellentmondó utasításokat adott és senki se dolgozott neki eleget.
Ekkor egy napon déltájban megjelent az irodában a fejedelmi öreg. Mint valami idegen úr, olyan udvariassággal viszonozta a tisztviselők köszönését. A főnöki fülkének - talán szándékosan nyitva hagyott - ajtaján keresztül a feszült kíváncsisággal ágaskodó alkalmazottak láthatták, ahogy az öreg - kalapját a fogadra akasztva - széket vesz magának és veje íróasztalának oldala mellett elhelyezve a széket, leült és szembefordult vejével. A cégvezető, akit most beszólítottak magukhoz a főnökök, elbeszélt később az irodában mindent. Az öreg az aktatáskájából egy iratcsomót húzott elő és szemét vejéről le van véve, közölte hogy az üzlettől visszavonul. - Unokámnak - mondta - már úgyis eleget hagyhatok, mért tegyem ki magam tovább is mindennemű üzleti izgalmaknak. Pihenni akarok.
A “mindennemű" volt az egyetlen megnyomott, személyes élű szó. Hideg elégtétellel nézett a fiatalemberre, ki igyekezett meglepetését összeszorított fogakkal, nyugalommal elleplezni. Az öreg az iratokat teregette a veje elé, eres, csontos keze fürgén járt a sok papír közt s a cégvezetőt szelíden kérte, hogy hívja be a könyvelőt, mert máris hozzá akar fogni az elszámoláshoz. Az öreg úr megmutatta a már elkészült, nyomtatott körlevelet is, mellyel az üzletfeleket is értesíti, hogy az Első fővárositól barátságosan megvált, nyugalomba vonul és köszöni eddigi bizalmukat. Annak idején - mint azt később az öreg Glanz észre is vette, de már későn - vő és após között semminemű írásos szerződés nem köttetett. A fejedelmi öreg biztosan szintén észrevette ezt és még azt is, fel lehet tételezni róla, hogy már abban az időben is minden eshetőségre szabad kezet akart magának és szándékosan mulasztotta el azt, ami el lett mulasztva. Most a diadalmasoknak hanyag mozdulatával, de a tromfnak nem rejthető élvezetével előállt azzal, amit legutoljára hagyott, a legsúlyosabb ütéssel. Ez pedig abból állt, hogy tőkén kívül, mit veje hozott és az együttműködésük óta létrejött haszonnak vejére eső felerészén kívül egész tőkéjét kivonja az üzletből. - A céget azonban meghagyom neked - fejezte be az öreg úr.
A cégvezető a tisztviselők előtt az egész jelenetet egy szóba foglalta össze. - Életemben se, még elképzelni se tudtam, mondta -, hogy ilyen nagylelkű eleganciával lehet valakinek a hasába kést szúrni, mint az a fejedelem tette. A könyvelő is hasonló értelemben nyilatkozott.
A vállalatot a váratlanul kivont tőke nehéz helyzet elé állította. Már magának az öregnek köztudomásra hozott kiválása is a belföldi piacon megingatta a cég hitelképességét, a külföldi összeköttetések is veszélyben forogtak, mert az Első Fővárosi egész sor szállítási kötelezettségének nem tudott eleget tenni. A konkurrencia a keringő híreket még sötétebbre festve adta tovább. Az Első fővárosi még a Glanz és Fia céggel szemben is kellemetlen helyzetbe került. Eddig a Glanz és Fia cég a legnagyobb mennyiségeket is úgy szállította, hogy a pénzt utólag, a fuvarlevél-másodpéldány beküldése ellenében kapta meg. Glanz és Fia most közölte az Első Fővárosival, hogy a jelenlegi nehéz pénzügyi viszonyokra tekintettel csak a pénznek egy ottani bankban való előzetes deponálása esetén szállít. Az öreg Glanz a cégnek írt levéllel egyidejűleg külön családi levelet írt a fiának, melyben megmagyarázta neki, hogy kénytelen volt így cselekedni, mert neki kötelességei vannak saját cégével, illetőleg Ernő fiával szemben is sőt, sajnos, úgy látszik, hogy még az unokájára is gondolnia kell, kinek fővárosi nagyapja valóban nem ismeri a legelemibb családi és emberi kötelességeket sem.
Jani nem adta fel a harcot, sőt csak most gyűrkőzött neki igazán. Látta, hogy a helyzet napról napra tarthatatlanabb lesz. Még csak boldogult felesége hagyatékát se folyósíthatta az Első Fővárosi érdekében, mert arra az árvaszék tette rá a kezét. A meglévő tőke, mely kisebb arányú vállalatnak még felvirágoztatására is elég lett volna, az Első Fővárosi üzemét minden órában teljes összeomlás veszedelmével fenyegette. Ezt higgadtan belátva, Jani abbahagyta a kilátástalan erőlködést; az Első Fővárosit eddigi méreteiben a rendelkezésére álló eszközökkel nem lehetett megőrizni; a régi méreteket megrázkódtatás nélkül, óvatosan át kell formálni s arányba hozni a jelenleg rendelkezésre álló mozgató erőkkel s ha aztán a fennakadás veszedelme már elmult, akkor lassan a visszanyert mozgékonyság után, fokozatosan újra kiépíteni az Első Fővárosit azzá, ami volt. Egy csomó vételmegbízást - szép hasznot jelentettek volna - konkurrens vállalatoknak adott tovább s csekély jutalék ellenében; de ezzel elkerülte a nyílt zátonyra jutást, sőt még némi pénzhez is jutott. Az üzemköltségeket a hivatalnokok egy részének elbocsátása is csökkentette.
Az Első Fővárosi régi magánál sokkal kisebb súlyú cég lett, de pár hónap mulva már erősen állt a lábán.
Az öreg Glanz abban a levélben, melyben fia előtt a Glanz cégnek a bajba jutott Első Fővárosival szemben elfoglalt rideg álláspontját mentegette, nem írta meg, hogy erre a lépésre Ernő fián és unokáján kívül - Jani fia jövőjéről való gondoskodás is késztette. Nem akarta a Jani fiút őszinteséggel bántani, de magában biztosra vette, hogy az Első Fővárosi most már csúf véget fog érni. Haldoklóba kár orvosságot tömni - gondolta s ő majd aztán akart Janinak segítségére jönni, ha az úgyis menthetetlen Első Fővárosi már kimúlt. Addig csak kár volna a pénzért... Ezek után kellemes meglepetés lehetett volna, hogy az Első Fővárosi mindennek ellenére újra szolid és jól vezetett cég lett, ámde az öreg Glanz most már végsőkig bizalmatlan volt Jani szerencséjével és Jani egyéniségével szemben. Ő járt fent a fiánál, szemtől szembe állt vele, látta, hallotta - igaz, beszélni ő alig beszélt a fiával, mert annyira megrendítette, lesujtotta az, hogy milyen állapotban találta. Pedig ez a látogatás arra az időre esett, mikor az Első Fővárosit Jani már ismét talpra állította. - Nem lesz a dolog tartós - rázta tapasztalt fejét az öreg Glanz -, nem fog tartani. Az Első Fővárosiból még ma is kincsesbányát lehetne csinálni, hanem a Jani fiú miatt nem bízom a dologban. Úgy néz ki ő, hogy az ember szívét hasogatja, ha látja. És a lakása! A házmesternéje takarít nála, aki kilophatja még a két szemét is. Dolgozik a Jani, igaz, sokat, de az nem munka, az betegség, láz. Nem lesz jó vége. - Mikor Ernő fiával egyedül maradt, még utolsó titkos gondolatát is megvallotta. Jani nem normális. Látta a hivatalnokai arcát, mikor beszéltek vele és azoknak is arcára volt írva ugyanez a sejtés.
Az Első Fővárosi rendbejött, nem volt már izgalom s megfogyott a munka is. És az orvul megtámadott fiatalember elmondhatta magában, hogy célt ért. Ép ez volt azonban az, ami Janit egyszerre meghökkentette. Belelovalta magát egy dacba és harcba, melyet tulajdonkép kívülről, maga a fejedelmi öreg diktált rá s amihez neki - most úgy tünt fel előtte - valójában kevés köze volt. Mert íme, most célt érvén, neki elégedettnek kellene lenni, örülni kellene - és mindebből semmit se talált magában. Egyideig még, mint a kijózanodó részeg ember, ki a részegség és józanodás határmesgyéjén derengő ésszel kapja magát rajta, hogy furcsákat mond, túl hangos a szava - de azért mégis, a néző közönségre való tekintettel, egyelőre, egyideig még titkolja a józanodását és tovább szimulálja a világtalan teljes részegségét, egyideig még Jani tovább szorgalmaskodott az Első Fővárosi körül. De a főnöki szobában, ahol még bennállt az öreg íróasztala, munkaközben mind gyakrabban emelte fel fejét és nézett szembe az öreg íróasztalánál álló üres székkel. Mint ha esztelen tánc közben hirtelen elhallgat a kísérő hangos zene, munkaközben mind gyakrabban körülnézett, hogy hol van, ami munkára serkentse és értelmetlenségtől kongott az egész iroda. Néha már a frissen jött posta is felbontatlanul hevert előtte és ő csak szórakozottan, tétlenül üldögélt. Az éjszakái is megint rosszak lettek s többnyire csak hajnal felé aludt el. Bár ilyenkor is a megszokás hatalma már reggel hétkor felébresztette, de ahelyett, hogy - mint azelőtt - kiugrott volna az ágyból, fásultan fekve maradt s kezdte nem belátni, hogy miért siessen. Ő volt ugyan az Első Fővárosi tulajdonosa, főnöke, vezetője, de sohase tudta magát az Első Fővárositól elválaszthatatlannak érezni, mint például az apja, kinél a személye és a cége egy élőnek csak két különböző neve volt. Az Első Fővárosi nehéz zavarok közé került, ő megmentette és most, hogy minden rendbejött, saját maga valahogy kívül maradt, feleslegessé tette magát. Ha visszagondolt, úgy látta, hogy még a nagy munka idején se tudta úgy a sajátjának érezni az irodát, mint például a hazai sváb paraszt a talpa alatt a földjét; most meg, hogy a nagy bajlódás elmúlt, már nem is járt be szívesen az irodájába. Ebben a többin kívül még egy különös oknak is volt szerepe: a cégvezető fia volt ez az ok. Ez az ember, amilyen fakó kis hivatalnok volt, azóta, hogy megnősült, megemberesedett, arca kerekebb, föllépése szinte bántóan bátor és friss volt. Önmagában persze diadal lehetett Janinak, hogy az ő személyes erőfeszítése az Első Fővárosit megmentette, de milyen sovány kis diadal ez: meztelenre akarták vetkőztetni és ő kiverekedte, hogy maradt rajta pár rongyos gunya, mely eltakarja meztelenségét. És hogy végül is csak ennyi volt az egész diadal, ezt tudta a cégvezető, a fia és a rajtuk kívül megmaradt három hivatalnok is. Az irígység, amivel azelőtt néztek rá, kárörömmé vált. A cégvezető fia, ki vele körülbelül egykorú fiatalember, most indul el élni, élete vonala szemmelláthatóan fölfelé megy, csak rá kell nézni és a jóremény és a gondozottság szaga szinte a szembe árad. És Janiban megint felülkerekedtek azok a hatalmak, melyek felesége halála napján vették kínzószerszámaik alá: nézte a cégvezető fiát és nézte magát és kérdezte, hogy a még be se töltött harminc évével már csak mindig és mindenben lefelé, mindig jobban lefelé menjen? Mert az Első Fővárosi fenmaradása semmi vigaszt se jelentett neki; a gyerekkori szomjúságot érezte az örülő élet után s már alig tudott odafigyelni, ha a cégvezető egy-egy ügyben utasítást kért. Hát őneki - kérdezte magát - nem szabad akarnia az életet érdemessé tévő jót, a magát az életet jelentőt: meleg karokat a nyaka köré, meleg testet a hideg ágyába, szerencsétlenné lett lelkiismeret helyett öröm fényénél átvirrasztott éjszakákat?
Lázadt és lázadásnál nem bírt még tovább menni, mert úgy érezte, hogy számára nem maradt már élet, lehetetlenné lett, mert ugyanő, ki lázadt ez ellen a lehetetlen ellen, egyben egész szívével tilosnak is érzi azt, amire egész szívével éhezik és szomjazik. Ha most az asszony halála után nyomon kergetné azt az első nőt, kit szeretett és ki most a maga egyszerűsűgében úgy vonzotta, mint száraz magot a nedves, megváltó fekete talaj - nem az volna-e ez, mintha a halott után kiabálná: elmentél, megszabadítottál? Felvilágosult, modern ember volt, ki minden idegrezzenését agya munkájával kíséri és azonkívül nem a prófétai, hanem a mózesi zsidók véréből való vér: eszében se jutott, hogy másképp is lehet, mint hogy az élők a földön járnak és a “halálban nincs emlékezés", a halott a föld alatt csonttá soványszik, porrá omlik. A halott - gondolta - persze nem tud semmiről, de ő, az egykori élő egykori férje, őbenne még él Margit és ha ő most visszakanyarodik az első asszonyhoz, hazugsággá teszi, meggyalázza a két évet, melyet Margittal töltött. Annak idején a cégvezető és minden kondoláló arcán látta a szemtelen, kicsit irígy gyanut! mind visszaemlékeztek az eljegyzési este botrányára s meg volta győződve róla, hogy ő titokban szerencséjének érzi Margit halálát, mely meghagyja neki az Első Fővárosi birtokát, de szabadságát is visszaadja s ily hamar; szerencsés fickó! ez a szó nevetett rá a szertartásosan komoly szemekből. Az egykori szegény élő Margit, akit a halott védtelenül hagyott, Jani lelkében rimánkodva, mint egy összerugdalt szegény őzike, várta az ítéletet. Mintha szólna hozzá: hiszen tudtuk, mikor egymásé lettünk, hogy nem szeretjük egymást úgy, ahogy férfinak és asszonynak egymás szeretni kell, de az csak nem igaz, hogy két esztendőn át alázatosan eléd hozott életem egész melege neked csak teher volt és hogy a halálom nagyobb szolgálat neked, mint minden akaratommal szolgáló életem volt? - De hátha igen? Ez volt az a kérdés, amit esze akarata ellenére rákényszerített. Talán eszébe se jut, hogy ezt a kérdést így tegye fel magának és biztos, hogy ez a kérdés ennyire el nem mérgesedik életét megmérgező kérdéssé, ha minden ránéző szem nem gyanusítja kész felelettel s zaklat föl benne mindent. Gyengéd érzelmekkel, fáradtan a kusza gondolataitól, melyek közt nem tudta már, melyikben ismerjen a magáéra, melyikben a gyanutól kívülről rádiktált gondolatra, emlékezetében részvéttel idézte fel a törékeny, hosszú szempillájú, leányos asszonykát, kinek az élet nagyobb jót adni nem tudott, mint hogy fiatal élete utolsó két évére kiszabadította egy rideg és különc öreg ember szeszélyeinek rabságából, hogy helyette egy korrekt férjet adjon neki az ő személyében. De Jani sohase kereshette fel emlékezetében a nem-élt élettől fájdalmas, halvány gloriolával besugárzott asszonyalakot anélkül, hogy ugyanakkor hivatlanul és azonnal meg ne jelenjen a másik is: az élet-friss arcával, telt vállaival, súlyos kezével, mely azonban mint a lepke szárnya könnyű lett, ha simogatott, melynek érintését még a bőre is emlékezve bizseregte, a fehérkarú Julis jött eléje a mozdulatainak, a szavainak megfoghatatlan boldogító egyértelműségével.