Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 18. szám
Pontosan nem lehetett tudnia, mi minden fordul meg az öreg fejében, de Jani úgy sejtette, hogy gyanu néz rá az öreg tekintetéből: a gyanu, hogy talán nem is boldogtalan most, sőt talán... Most az úrnak is új színben támadt föl az eljegyzési este emléke, mikor őt ott a cselédlány mindenki szemeláttára megölelte. Nem is akarta végiggondolni, hogy mi mindennel gyanusítja őt az apósa, ki aligha hiszi el, hogy veje is szerencsétlenné lett.
Margit, a boldogult, kétéves házasságuk alatt igazán megnyerte az ő szívét. Attól fogva, hogy ő akkor este bement a menyasszonyához, hogy az öreg felszólítására “megértesse vele a Julissal való dolgot", végig mindig és minden helyzetben megőrzött ez az asszony valamit, ami őt lebilincselően meghatotta, megejtette. Hogy mi volt ez a sajátságos valami, azt a férj maga is nehezen tudta felfogni, megnevezni meg egyáltalán nem tudta. Volt Margitban valami megalázkodó, mintha mégcsak egy jó szóra is érdemtelennek tartotta volna magát. Talán gondolt arra a cselédlányra, kinél csunyábbnak tudta magát? Erről sose beszélt, de mindig úgy fogadta férjének egy-egy símogatását, mintha neki bocsánatra volna szüksége és szótlanul köszöni, hogy férje ezt megadta neki. Igényei, kívánságai sose voltak - egyszer szomorú kedvében meg is vallotta, hogy gyakran érzi magát rútnak, de azért - legalább is férje alig látta máskép - mindig elégedett arccal járt és árnyék-nesztelen magatartásához könnyen hozzá lehetett szokni, mert se rejtett, se nyilt szemrehányásnak nyoma se húzódott mögötte. Akkor Jani őszintén megvallotta, hogy az egész idő alatt, míg az export-cégnél tanult. Julis neki szeretője volt, de ez természetesen attól a perctől fogva multtá lett, melyben ő Margit vőlegényévé lett. Minden igaz volt, amit mondott, minden ígéretét be is váltotta, sőt még többet is, mint amennyit ígért, mert hiszen akkor szinte nevetséges lett volna csak beszélni is Margithoz való érzelmekről, ehhez túl becsületes, Margit pedig túl okos volt, de mennél tovább voltak együtt. Jani annál inkább nyugodtnak és véglegesnek érezte ezt a frigyet, annál mélyebben ejtette meg Margit odaadása, úgy hogy együttlétük egész idejéből egy órára sem emlékezett, melyben az egykori fehérkarú Julis csak kísértette is volna.
Margit halála mélyen szerencsétlenné tette, de nem úgy, hogy az egyértelmű fájdalomnak azzal a puszta-zúgásával telt volna be, melytől más élethanggal szemben siketté válik az ember. Aznap éjjel - a szomszéd szobában feküdt a halott asszony - benne, elárvult ágyában fekve, hirtelen és most először feltámadt a meglepő gondolat: vajjon mi lett a másikkal, Julissal? Talán az oly váratlanul eléje toppant, az élet súlyára és semmiségére egyszerre emlékeztető halál, mely a napi dolgaikkal különben teljesen elfoglalt embereket is néha, pillanatra, magukkal szembetorpantja, talán a szokatlan magányosság - csak másnap jutott eszébe, hogy a szüleinek sürgönyözni kell - és a csend, mindegy, akármi is idézte fel, a halott asszony felidézte a - ki tudja, élő-e, vagy az is meghalt már? - Julist, a cselédlányt, ki életének első asszonya volt és kivel két évig - annyi ideig, mint a feleségével - élt és örült. A feleségével töltött két év miatt most, még a felesége halálának szigorú árnyékában is, nyugodtnak érezte lelkiismeretét, de a pár óra, melyet a felravatalozott asszonnyal szomszédos szobában töltött, lelkiismeretében is szerencsétlenné tette a feltartóztathatatlan gondolatok miatt. A halottal szemben bűnnek érezte gondolatát, de gondolat ellen sem segítség, hogy bűnnek érzi az ember; elkergetni mégse lehet. S nem tudta elkergetni a gondolatot, hogy fehérkarú Julis jó volt őhozzá, jobb mint bárki más, mert együgyűen gazdag szívének és gazdag testének teljességéből volt jó. Mikor felkerült az Első Fővárosihoz, akkor még époly értetlenül és magát érdektelennek érezve járt a sokrétű érdekekkel és érdekellentétekkel összetartott emberi világban, mint gyerekkorában az otthoni nagy kövezett udvarban. Különösebben egy pálya vagy munka se érdekelte, valahogy oly távol volt mindentől, hogy minden egyformának tünt és ezért bármilyen neki utalt foglalkozást is magára tudott volna venni, de csak abból az egyszerű meggondolásból, hogy úgy látszik mindenkinek be kell állnia valahova sorba. Ifjúsága nem volt, mert gyerekkora sem volt; gyerekkorban volt még, mikor az ifjúság már titkosan gyötörte testét s mire az ifjak sorába nőtt, a vágy oly régi ismerős volt, hogy orvul meg nem támadhatta őt. Julis volt az első és Julis volt az első, ki az örömnek nem is sejtett csodáit őbenne életre ölelte. Julisnak már őelőtte is volt valakije, de Julis azt mondta, hogy őt máskép szereti, azt szereti benne, hogy úgy tud örülni s hogy néha olyan “mint sárgapihés kis csirke az anyja szárnya alatt". Most kínzóan, jelentőséggel csapkodtak emlékezete kapujában elhangzott, most újra előröppenő szavak és apró, jelentéktelen mozdulatok emléke is megvillant. Az a messzi elementáris élet, amit ő mindig csak kerítés mögül nézett, az tulajdonképpen Julissal áttört a kerítésen, megjött őhozzá és magához ölelte őt - gondolta most, de magától irtózva nézett az ajtóra, mely a halottjától elválasztotta és nem akart tovább gondolkodni. Eloltotta ágya mellett a villanyt és fejét a párnába temette, de ahogy így mozdulatlanul feküdt a sötétben és takaróját, mert fázott - holott nyár volt - jobban magára húzta, eszébe jutott az a nagy, meleg fehérség, mely úgy tudta őt magához, magába ölelni, hogy neki le kellett húnyni a szemét, hogy kibírja az életnek ezt a sugárzását. Most már igazán szeretlek - mondta neki Julis az első hónapokban -, most már nem szabad nekem semmi, de még fikarcnyi ajándékot se hoznod, mert különben, ha majd egyszer úrilány-feleséged lesz, annak úgy fogsz beszélni rólam, mint céda portékáról. Janinak szólította, mint a halott: Hiába volt minden erőfeszítés, hogy a halottra gondoljon, pedig jó és tiszta emlékek telt garmadájával ajándékozta meg az is. De mintha ép a halottnak életéből való egy-egy kép csak azért elevenedne meg, hogy a következő pillanatban elhalványodva, mágneses erővel zúgassa fel a másiktól kapott emlékek világos tömegét. Milyen nehéz volt az az éjszaka, mikor meg kellett mondania, hogy most hazamegy a Glanz céghez, mert már kitanult! Ostoba volt, bűnnek érezte, hogy a kerítés egy-egy órára nincs közte és az élet között, mintha idegen kertben járna, tolvaj módjára félt és mindig várta, hogy most lesz vége, az örömet szabályellenesnek érezte, kezdettől fogva csodálkozott, hogy még mindig tart, még mindig szabad s ahelyett, hogy ellenállt volna, mint a rend beteljesedésének, ellentmondásra nem is gondolva, engedelmeskedett a hazulról jött hívásnak. Julis is tehetett róla, hogy így történt, hibás volt benne a Julis együgyű bölcsessége. Hogy félt ő egész előző nap az éjszakától, mikor majd közölnie kell, hogy mennie kell, haza! És mikor megmondta Julisnak, Julis sírt ugyan kicsit, de őt nyugtatta, hogy előre tudta, ennek így kellett jönni, ne búsuljon a Jani, ilyen finom, szép szőke úrfi talál még szép lányt, eleget, amennyit csak akar s ami őt illeti, mármint Julist, nagy a világ, majd csak talál ő is magához való becsületes embert, kivel megbecsülik egymást. Uram lesz, meg gyerekem, a gyerekkel sok a gond, s a gond meg a munka majd csak megokosít engem - mondta Julis -, aztán dolgos, hű asszony leszek, mint az anyám, ki nyolc gyereket hozott a világra és hatot közülök fel is nevelt.
Fagyos és kihalt volt a fiatalembernek a világ, mikor hazaért a Glanz céghez. De mert az öröm, mint valami elidegenített tulajdon, annak idején rossz lelkiismeretet keltett benne, az otthoni fagyos szürkeségben reménytelenül nyugodt volt, mint aki visszatalált a szabályhoz. Mikor később lánykérőbe ment, hitte, hogy azóta Julis is megtalálta párját vagy legalább is hogy már nem lesz ott az ő hajdani főnökénél; nagyon meglepődött, mikor a csöngetésre Julis nyitott ajtót. Régen, még barátságuk elején, mondta neki egyszer a lány, hogy ő tudja, el fogja hagyni és úrilányt fog elvenni és ez nem is lehet máskép, hanem azt előre megmondja: ha megtudja, mikor és hol lesz a lakodalom, akkor az egész lakodalmas népség szemeláttára - a világ összedül is - még egyszer utoljára meg fogja csókolni. Isten őtet úgy segélje! Julis nevetett, a fiatalember is nevetett akkor, de Julis nem felejtette el, mint a fiatalember s mikor ideje jött, megtette. A könnyelmű eskühöz való gyerekes hűségből, virtusból, bosszúból tette-e? Hátha se ez, se az, hanem valami más késztette rá? - A szomszéd szobában motoszkáltak az öregasszonyok, kik a halott mellett virrasztottak, neki pedig lassan kihevült az ajka s egyszerre árvánál árvábbnak, legszegényebbnél is szegényebbnek érezte magát, annyira kiszolgáltatottan, tehetetlenül kívánta azt a csókot érezni, azt a bátor, szeles és mégis a szelídség ízével teljes csókot. Nem, nem a demonstrált jog extázisa, csak közönséges bosszú, ízléstelenség - mondta magának és lehúnyta szemét, hogy aludni tudjon - a kisasszonyát, Margitot akarta vele sérteni, semmi több - ismételgette, de borzongott és az ajka meleg volt. Vajjon az az öreg ember - kérdezte magát - megérezte-e, hogy ebben az esetben nem közönséges, undok cseléd-úrfi viszonyról van szó? Ellenséges, hidegvérű ravaszság volt csak tőle, hogy úgy sietett mindent rendbe hozni?
Özvegyen maradt férj, kire apró gyerekének gondja hárul, noha föld alá bujt volna maga előtt való szégyenletében, semmi se segített a minden féket eltépett, megrohanó gondolatok ellen. Visszaverhetetlen seregként, ostrom nélkül, amint jöttek, már meg is szállották a várat. Igaz-e, hogy húsvétkor keresztény gyerekek vérit isszátok? - kérdezte tőle egyszer Julis és percre nagyon elgondolkodott, aztán hirtelen, mielőtt ő még felelhetett volna: Nekem megmondhatod - tette hozzá -, mert még ha igaz volna, én akkor is szeretnélek.
Csak most tudta meg a fiatalember, hogy micsoda inkviziciós kínzószerszámok vannak készletben az emberi lélek egymással viaskodó hatalmasságaiban. Egyetlen védekezés, bilincsbe-szabadulás a munka és örült neki, mikor a temetés után való második nap megint bemehetett az irodába.