Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 17. szám
Az önmagát megcsúfolás, a szkepszis és a mosoly álarca alá rejti fiatalságtól duzzadó temperamentumát, érzékenységét és értékét. Szereti a szellemes fordulatok vígságát borítani voltaképpeni meghatottságára. A tudományos objektivitás könyörtelenségével akarja elvenni saját magától költői hivatottságába vetett hitét, kiirtani romanticizmusát. Tradicionális gyökereken fejlődött kifejezési formáiban az új szellem szintetikus tömörségben jelentkezik; hathatós eszközként él képek sűrítő lehatárolásával. Még nem igenli eléggé önmagát s kötete csak trambolinnak igérkezik eljövendő felszabadulásához. Figyelő szemmel bolyong a metafizika szikkadt útvesztőiben, keresi a választ miértjeire; e metafizikai bolyongások végső, szétfolyó eredményei nyilatkoznak meg verseiben. Még nem építette ki egészen a költészetnek az élettel való kapcsolatát, s a maga izoláltságában, megtérve a nemlét kanyarulatairól, nem tud elvakultan beleülni a költői hivatás mindenen felül lebegő isteni és önistenítő trónjába. Temperamentumát a filozófia szerényre redukálta s a maga atomszerűségét megfosztja a követelés örömétől. Amikor a benne lázongó érzések megnyilvánulási formát keresnek, már az alkotás lázában lehangolódik a költészet sok tekintetben fájdalmas anachronizmusán. Legnagyobb problémáját, költői énjét, az igazi érzelmi kiteljesedést, még nem tudta határozottan megoldani; szkepszisével és tudományszülte bizalmatlanságával gátat vet ily megoldás lehetőségének. A költőnek levés ténye egyre bonyolultabb közgazdasági kérdés lévén, nem tud bezárkózni nyűtt elefántcsonttornyába s feladni sem tudja őszintén érzett elhivatottságát. Illedelmes és szerény, mert ismeri mások mikrokozmoszát, számol vele, de saját énje még mindig túlságosan foglalkoztatja; egyszerűségében és nyiltságában nem hajtja líráját valamilyen nagy eszmének a szolgálatába, hogy ezzel féket rakjon képzelete szertelenségére s kiláboljon a költői szuverénitás játékos öröméből, ötletek csillaghullásos mámorából, érzések édes, céltalan szürcsöléséből. Legsikerültebbek azok a versei, melyekben egyenes vonalban vezeti végig a hangulat lendületét. Miután a világ szépségeit kémiai elemeire bontotta és önmagát is porrá destruálta, odajut, hogy az önmagában létező érzelem saját, puszta működésében találja meg minden dolgok szépségét és értelmét, így a költészet is. A Rém és külvárosa tehetségének megnyerő bizonysága.