Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 17. szám
Ady Endre minden irott sorát földolgozta, minden Adyról írt sort számbavett, csoportosított, boncolt, rendszerezett s százharminc oldalas könyvéből mégsem bontakozik ki egy féligmeddig is elfogadható Ady-kép. Nemcsak, hogy nem vitte tovább az Ady-felfedező ekszpediciót, de az Adyról írt nagy tanulmányok egyikének nívóját sem érte el. Minden szorgalmával inkább holt irodalomtörténeti lommá fakította Adyt, mintsem élővé támasztotta volna. Tanulságosabb példát alig lehetne fölhozni rá, hogy a kritika mennyire intuitív munka, mint ez az ezerféle kis csapdát állító könyv, amelyből ezeregyszer is megugrik Ady szelleme.
A szerző bőven idéz s jaj neki, mert a szellemi affinitás teljesebb hiánya még alig választott el idézett és idéző mondatokat, mint itt. Az ember szinte megdöbben, hogy spékelődtek Ady nyugtalan, ismerős ritmusai ebbe az atavizmusként fölrémlő prózába s miféle fonák ösztön hajthatta ezt a kelletén túl pedánskodó lelket Ady jóindulatú kimagyarázására. Akaratlanul is a nyúl és a teknősbéka versenye jut erről a könyvről az eszembe, melyben Ady versei bibliai textusokat «tárgyaznak», míg élete a magasabb harmóniát «nélkülözi», arról nem is szólva, hogy «Ady kedélye hangulatokban és érzelmekben elég gazdag», «jelleme eltér Ond vezértől» és így tovább minden oldalon. A kritika nemes fegyverekkel vívott duellum s ilyen fegyverzetű Toldinak nagyon is bennünk élő és visszaütő cseh Ady.
Az íráskészség és a congenialitás hiányának roppant szakadékját még nem hogy betömné, de elmélyíti az az analitikus apparátus, melyet Nagy Sándor elődjeitől vett át. Vázolva zsenijét és fejlődését, sorra veszi Ady motivumait, alapos viviszekció áldozatául esnek pénz-, halál-, vallásos, szerelmi, hazafias motivumai, sőt «költészete, mint költői tárgya» is. Szétrendezi Ady eleve szétrendezett verseit s ezekből von le következtetést vallásosságára, szerelmére. Ez a methódus Adyval szemben helytelen s hogy Földessynél, Makkainál is megtaláljuk, annak polémikus okai vannak. Az Ady-kritika akaratlanul is az Adyt ért vádak irányítása alatt alakult ki. Rásütötték, hogy nem magyar, a védelem kimutatta, hogy igenis, de mennyire magyar. A vád kedvezőtlenül töltötte ki az erkölcsi előmenetel rubrikáit, az apológia magasztaló jegyeket írt a megfelelő rubrikákba. Ezeknek a rubrikás apológiáknak megvolt az idejük és az értelmük. Végleges tanulmányt így azonban Adyról senki sem fog írni. Ady nem egy lezárt, egységes, egyetlen képet adó költő, mint Berzsenyi vagy Dayka, külföldön Baudelaire vagy Leopardi, akiknél az egyéniség egyetlen szobrát elemezheted. Ady egy húsz esztendős folyamat, ahol a részletek egymáshoz való viszonyukban, eredetükben és torkolásukban kapják meg értelmüket. Ady motívumai egy logikus hullámzás, egyik a másikat váltja, hullámok születnek és hullámba oldódnak s az analizáló módszer épp a legértékesebbet, a szellemnek ezt a kor és elmealkat kölcsönhatásából kiinduló dinamikáját sikkasztja el. Ady életét genetikusan és szintetikusan szabad csak megírni. Genetikusan, mert Ady magyar és világirodalmi erők sűrítője és transzformátora, szintetikusan, mert ezek az erők külön semmit sem mondanak, csak egymással alkotott szövevényükben. Én Ady vallásosságát önmagában nem értékelem oly sokra, mint Makkai, aki gyönyörű dialektikával süti ki róla, hogy az egyetlen vallásos magyar költő; magyarságáról pedig tudom, hogy a nem-magyar vád tette előtte is oly fontossá és központivá. Ady nem szerelem, nem hazafiság, nem halálmotivum. Ady egyetlen tünemény, akit természeti tünemény voltában, keletkezésében és lefolyásában kell rekonstruálni s a magyar és világirodalom tüneményei közé beilleszteni.
Mit ért el ebből Nagy Sándor? Ő, aki a hajlamot és módszert is «nélkülözte» Ady rekonstruálásához, a történelmi elhelyezésben is csak a mások véleményének a sablonosításáig jutott. Nem lehet az Ady-irodalom gerilla fegyvertényének sem tekinteni az ő művét, nem mert aprólékos, hanem mert alacsony színvonalú. Bizonyos aprólékosságra szinte szüksége van a mi elfajult impresszionista kritikánknak. Nap-nap után olvasunk cikkeket, melyek egy anekdotát mondanak el, egy ötletet teregetnek ki bírálat örve alatt. A kritika szépirodalmi jelenségek méltatására fuzionált történet- és természettudomány. S ha Nagy Sándor Ady szellemi alkatát akarja megrajzolni s megállapítja róla, hogy tehetségének határozmányai: belsőség, valóság, ösztönös értelmiség, alanyiság, akkor nem az a baj, hogy szinte szervezeti diagnózist iparkodott fölvenni Adyról, hanem, hogy brutálisan és semmitmondón tette. A költőt a szellemek családjában elhelyezni csakugyan csak sok-sok apró vonás összeegyeztetésével, asszociációs módjának, grammatikájának, versösztöneinek, reagibilitásának a számbavételével lehet. Ezt a számadást azonban nem a logikus nyerseségével, hanem a fiziológus tapintatával kell végezni s a nyilvánosság elé csak végső eredményei s az igazságot alátámasztó néhány adata tartozik. Ez a könyv előre fölveszi Ady tehetségét, mint kihámozottat s azt erőlteti keresztül költészete minden jelenségében. S noha a tehetség képe maga is durva, «határozmányai» nem jellemzők, a továbbfejlesztés során mégis néhány olyan adatra bukkan, amivel érdemes foglalkozni. Szerinte Ady «szélsőségei arra az ösztönös törekvésre vihetők vissza, hogy hangulatvilágát megtermékenyítse, költői alkotásra fogékonnyá tegye». Passzivitásából magyarázza, hogy az aktív társadalmi csoportokat kereste. Valóban Ady nem az a spontán jelenség, aminek fel szokták tüntetni. Életének és költészetének igen sok vonása visszahatás fölismert egyoldaluságaira. Erősen értelmi ember. Nincs meg benne a spontán érzésnek az az elánja, mely a szétesett egyéniségű modern ember egyéniség-szilánkjait összefogja s egész költészetében kimutatható az érzelmek tudatos hajszolása.
Egy-két ilyen érdekes epizódja van ennek a kevés íráskészséggel, rossz módszerrel, durva kategóriákkal dolgozó könyvnek, de alapjában csak arra lehet jó, hogy Adyt a szerzővel rokon szellemek felé levezesse.