Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 17. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · NÉMETH LÁSZLÓ: BÁNYAI KORNÉL: ÖRÖK ARC

Kosztolányi Dezső: A TÁVOLODÓ
Turcsányi Elek könyve

Turcsányi Elek - «furcsán rímelek» mutatkozott be egy ízben tréfásan meghitt, baráti körben - ma, mikor legtöbben elvetettük rímeink csengetyűit és más utakon, módokon keressük a művészi kielégülést, még mindig dacosan ragaszkodik a legzártabb, ortodox formákhoz, a teljes összecsengéshez. Ezt csak jellemzésül. A verset nem teszi sem a rím, sem a szabad ütem, hanem valami más. Ha a divatot tekintem, magatartása eredetiségnek is minősíthető. Maradisága szinte forradalmi. Érzéseit, emlékhangulatait következetesen énekelhető, skandálható dalban mondja el, melynek tömör élmény-tartalma, szűkszavúsága ellentétben van a külső mez játszi voltával, gyermetegségével, sokszor egészen kabarésan bolondos csélcsapságával. Vannak szavainknak tudós vegyészei. Ő inkább a szavak alkimistája. Mit csinál üres óráiban? Látszólag minden rendszer és értelmi cél nélkül forgatja, visszafelé olvassa őket az utcák cégtábláin, osztályozza a hangszín szerint, elegyíti kékkel-zölddel, hevíti vagy hűti lombikokban, hogy e diákos kísérletezés során véletlenül valami meglepőre bukkanjon, aranyat leljen. «Az élet egyre mostohább. Csodátlanabb és ostobább». Amikor ilyesmit hallok, akkor valóban több történik bennem, holmi vegyi folyamatnál. A szavak «végzete» (nyelvtani végzete) egyúttal a szavak végzete (sorsa) lesz s önálló életre kelnek, közvetlenül közlik velem, érzékeimmel az alkimia titkát, melyet képletben kifejezni lehetetlenség. Gyakran érzem ezt versei olvasásakor. Egy harci üzenet: alaktalan harag, majdnem tárgytalan kétségbeesés, de keményen összefogott formájában megrázó. Egy lidércnyomás leírása: kúsza álom-benyomások véletlenül földön maradt ákombákomjai. Versei aprók mint a kanárik. Csöpp kis jószágok, ülnek kalitkájuk rímes börtönében, hintáznak egy pálcikán, azon a száraz gallyon, melyet valaha az élet eleven erdejéből nyestek, sípolnak, trilláznak, csattognak s noha folyton csak cukorral eteti őket, oly keserűen rikoltják ki fájdalmukat, oly szívet-szaggatóan és szilajul. hogy nem egyszer elcsodálkozom, mint lehet ilyen kis testekben ekkora bánat, ekkora hang, ekkora lélek?

Húsz éves pályáján ez a második könyve. Termékenységénél a hangsúly nem a mennyiségen van. Ebben a kötetben, akár az elsőben, a «Koronelli dóm»-ban vers váltakozik a prózával. Bevallom, ez a keverés mindenütt másutt ellenszenves volna nekem és felemás. Ló mellé nem lehet pacsirtát fogni. Mégis költeményei és prózai írásai, melyeket jobb híján novelláknak nevez, szervesen símulnak egymáshoz. Négy «novellá»-t olvasok. «A korallpiros tollszár» elmés történet egy tollszárról, mely önmagától ír, aztán az író is megtanul tőle írni. Afféle jelképes önvallomás mesterségünkről, melyben anyag és szellem, szokás és ösztön, kényszerűség és ihlet kibogozhatatlan kölcsönhatásban áll. Az «Ametiszt» a valóság és vágy egységét érinti, az elbeszélés kellemes könnyedségével. Legértékesebbeknek, a kötet igazi ékességeinek tartom «A süvegcukor-parasztok»-at s «A kis Brisban»-t. Itt új mesehangot üt meg, acélos biztonsággal. Egyetlen szava, egyetlen betűje sem fölösleges. Pár tollvonással embereket vázol, multakat idéz, homályos, mélyen beágyalt emlékképeket ás föl, melyek egy bűvös rokonérzés folytán hirtelen a miéinkké is válnak, úgyhogy emlékezünk rájuk. Ahány mondat, annyi drámai helyzet. Talán a soha-el-nem-múló gyermekkor rejtélyes örökkévalóságát érzékeltetik. «A kis Brisban»-t jobban szeretem. Ennek a regényessége egységesebb, belterjesebb. Hibátlan munka. Megszületésekor nyilván az a szerencse is közbejátszhatott, a véletleneknek az a boldog találkozása, mely nélkül nincs tökéletes alkotás.